A kilences tárolókazetta gátja biztonságos?
– Elrepültünk felette helikopterrel, s szemrevételezésre az összes gát jónak tűnik.
A vörösiszappal elöntött Kolontár egyik lakosának kérdésére felelt így szerda este a katasztrófát okozó Mal Zrt. (teljes nevén Magyar Alumíniumtermelő és Kereskedelmi Zrt.) műszaki igazgatója. Deák Józsefet akár bátor embernek is nevezhetjük, amiért a történtek után még a faluba merészkedett. Igaz, gépfegyveres rendőrök és biztonsági őrök védték, de kicsit is hevesebb vérmérsékletű országokban alighanem így sem úszta volna meg ép bőrrel.
Persze a kolontáriak bölcsnek bizonyultak, hamar belátták, igazából nem a műszaki igazgató a fő felelős, idedobták koncnak, a tulajdonosra, vezérigazgatóra hiába vártak. Deák József egy rendőrautó hangosbeszélőjén keresztül adott semmitmondó válaszokat az egybegyűlteknek, lényegében annyit árulva el csupán, hogy vizsgálat kezdődött a felelősség megállapítására.
A cég vezetőségét mi is próbáltuk elérni, hogy a felelősségvállalásról, további kockázatokról érdeklődjünk, ám a telefont kezelő beosztottak arra hivatkoztak, sajnos a főnökök nem érnek rá, a helyreállítási munkákat kell irányítaniuk, de visszahívnak. Erre még várunk.
A Mal Zrt. fejeseit leszámítva a kolontári nyugdíjasoktól a miniszterelnökig mindenki úgy véli, hogy a cég tetteire „szavakat sem lehet találni”. A nyolcszáz lelkes Kolontár október 4-e óta a kapzsiság, a felelőtlenség, a kisember kiszolgáltatottságának jelképe.
Hatalmas ipari katasztrófák persze máshol is történtek a világban, főként szegény országokban, Indiában, Nigériában; a felelősök többnyire az ott ásványkincseket bányászó vagy környezetszennyező gyárakat üzemeltető nyugati óriásvállalatok voltak. A híreket hallva azt gondoltuk, milyen jó, hogy nálunk ilyen nem történhetne meg. Tévedtünk. S amikor párhuzamot vonunk a Devecser–Kolontár térségében történt káresemény és más nagy katasztrófák között, fontos emlékeztetnünk arra, hogy a kis Veszprém megyei települések szerencsésnek mondhatják magukat a bajban. Mert ha a katasztrófa éjszaka következik be, akkor – ahogy a kormányfő is utalt rá – október 6-a éjjelén nem négy, hanem talán több száz halottért gyújtottunk volna gyertyát.
Legalább a kutyákat a láncról
Az egykor takaros falu mélyebben fekvő részeit, a Torna és a vasútállomás környékét évtizedekre beszennyezte a vörösiszap. Harmincöt ház lakhatatlanná vált. Az emberek így nem tudnak, de nem is akarnak visszaköltözni, hiszen míg az árvizek után a megmaradt házak kiszáradnak, s fertőtlenítés után ismét lakhatóvá tehetők, addig a timföldgyártásból visszamaradt ragacsos, nehézfémeket tartalmazó, gusztustalan anyagtól nehéz teljesen megszabadulni.
Az emlékektől pedig lehetetlen.
Molnár Péter kolontári polgárőr számára fontos embert veszített el: gyerekkori jó barátja volt az a fiatalember, aki Lada Niva terepjárójával azonnal menteni indult, de a lávafolyamhoz hasonlító iszapáradat autóstul magával ragadta. Az egész percek alatt történt. Az öszszetört, feje tetejére állt kocsit két nappal a tragédiát követően sem vitték még el az ismét patakká szelídült, de még mindig vörös vizű Torna partjáról. Molnár Péter tizenhat éves korában kezdett dolgozni az alumíniumgyárban, a nyolcvanas években az üzem biztosította a fő megélhetést a környéken. Aztán, mint szerte az országban, megkezdődtek a leépítések, a gyár átalakult. A környékbeliek évek óta a megye távolabbi településeire járnak dolgozni, ki hova tud. S mint minden tisztességes magyar faluban, a többség itt is megtermelte eddig a családnak elegendő zöldséget, gyümölcsöt.
Most minden odalett, s nincs is ember e vidéken, aki valaha még enni akar abból, ami ebben a földben ezután esetleg megterem. De úgysem terem. Hallani elképzelésekről, hogy végezzenek talajcserét, először legalább a kiskertekben, az itteniek szerint azonban a gondolat irreális. De különösebben nem is érdekli ez őket, menni akarnak, nincs már, ami idekösse őket. Még a szép halastó is odalett, vize most vörös, életnek nyoma sincs benne.
Gábor, aki szintén polgárőr, azt mondja, ő a település másik felében lakik, háza érintetlen maradt, mégsem ér semmit. Ha el akarná adni, a település nevét hallva úgysem venné meg senki ezután.
A főút közelében kocsma üzemel, a jobbak közül való, sőt kimondottan hangulatos. Tudósítók vették be magukat ide, most egy asztalnál kávéznak, és püfölik a számítógépüket a helyi lapok munkatársai és a CNN tudósítói. A vörösiszap innen néhány méterre állt meg.
A pultnál dolgozó asszony a „legvörösebb zónában”, a patakon túl, az utolsó házban lakott. Szerda reggel mehettek be megnézni, mi maradt otthonukból. Semmi. A kert felismerhetetlen, a ház romokban, a közvetlen szomszédok meghaltak vagy eltűntek. Ők nem voltak otthon, a hatfős család így úszhatta meg. Most rokonoknál laknak, várják, mit mond a biztosító meg a kormány.
Az asszony úgy mesél, mintha nem is velük esett volna meg mindez. Meglehet, negyvennyolc óra kevés ahhoz, hogy fel lehessen fogni a történteket. Áradó folyókat, földrengés nyomait, földcsuszamlást, vulkánkitörést gyakran látni, de hogy nehézfémekkel terhelt iszap árasszon el több települést, s mérgezze meg a szinte teljes élővilágot – csak mert néhányan egy cégnél úgy gondolták, elég erős az a gát –, ilyet még senki soha nem látott, pláne nem élt át. Ezért is telepedett ide a fél világ sajtója, hogy válaszokat, magyarázatot találjon, de nem tud. Az asszony is mondja, amit már máshol is hallottunk, hogy bizony napok óta sejteni lehetett: valami nincs rendben. Jártak be a fogadóba is olyanok, akik látták mostanában közelről a gátat, vagy a környékén dolgoztak, s mesélték, hogy szivárog, meg hogy a Mal Zrt. emberei rohamtempóban dolgoznak, erősítik a töltést, de részleteket senki sem tudott. A cégnél viszont alighanem tisztában voltak azzal, hogy gond lehet.
De nem szóltak, nem üzenték meg, hogy biztos, ami biztos, állítson minden család őrt éjszakára, pakoljon össze pár napra elegendő fehérneműt, hideg élelmet, a kutyát meg engedjék el a láncról. Hanem hallgattak, majd amikor a katasztrófa bekövetkezett, azt mondták – akárcsak a szovjet vezetés Csernobilról –, hogy nem is akkora a baj, de bármi is történt, ők nem felelősek érte. Ám ma már nem 1986-ot írunk, az elszámoltatás meg fog történni, meg kell történnie.
Az emberek félnek, a Mal Zrt. munkatársainak egy szavát sem hiszik, s csak remélni tudják, hogy most már biztonságban vannak. Tényleg megismétlődhet a hétfői katasztrófa? – ezt akarja tudni mindenki Devecserben és Kolontáron. Ha minden rendőrautó egyszerre kapcsolja be a szirénáját és a villogóját, majd így kezdenek cikázni a városban – ez a megbeszélt jel –, akkor menekülni kell.
A Magyar Honvédség 93. Petőfi Sándor vegyvédelmi zászlóaljának parancsnokhelyettesével a Devecser határában lévő benzinkútnál találkozunk. A kútkezelő a pultra felmászva vészelte át a katasztrófát, autóját ötven méterre innen találta meg.
– Meddig maradnak? – kérdezzük Miklovich János alezredest és Húsvét Zsolt zászlóst.
– Szerintem karácsonyig – feleli a parancsnokhelyettes.
Jelenleg százhetven katona állomásozik a térségben, közölük harminckilencen vegyvédelmisek Székesfehérvárról. Nagynyomású tisztítóberendezéssel mossák a települést elhagyó szennyezett járműveket, részt vettek a főbb útvonalak tisztításában, s a hét közepétől a magánházaknál is dolgoznak. Kolontáron az ideiglenes hidat a 37. II. Rákóczi Ferenc műszaki ezred Szentesről érkezett szakemberei építették fel és üzemeltetik, a többi egyenruhás lapátol, segíti a helyreállítást, van munkájuk bőven. Beszélgetésünk idején már két napja dolgoznak folyamatosan a területen, bár aludni visszajárnak a laktanyába.
– Mit szoktak kívánni az ilyen munkához: katonaszerencsét? – tesszük fel a kérdést, mire azt felelik: azt is, de leginkább, hogy jöjjön már a váltás.
Az életmentés két nappal a katasztrófa után is tart, igaz, most már nem embereket, hanem állatokat próbálnak biztonságba helyezni. Egyelőre nem lehet tudni, mennyi jószág, házi kedvenc veszett oda, a gazdájuktól elszakadt vagy sérült állatokat még próbálják összegyűjteni. A Noé Állatotthon Alapítvány munkatársa, Jaczkovszky Zsuzsa azt mondja, a kutyák, macskák, disznók ugyanolyan sérüléseket szenvedtek, mint az emberek, szakszerű ellátás nélkül még sok elpusztulhat közülük. Ezt próbálják megelőzni. Amelyik begyűjtött állatért nem jönnek el az önkormányzathoz, azt magukkal viszik, lefényképezik, fotóját felteszik a weboldalukra, hátha sikerül visszajuttatni a gazdihoz. Az erdő felől ölben hoznak egy őzet, legyengült, alig él.
A devecseri önkormányzat épületében már halmokban állnak az ásványvizes kötegek és a különféle segélycsomagok, amelyeket folyamatosan próbálnak eljuttatni a rászorulóknak és a mentésben részt vevőknek. Megkezdődött az igények felmérése, több karitatív szervezet munkatársai is a terepen dolgoznak. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet sajtóreferense, Fekete Dániel azt mondja, ők is azonnal a helyszínre siettek, próbáltak gyorssegélyeket adni a károsultaknak. Mint a nagy borsodi árvíz idején, most is házról házra járva próbálják felmérni, kinek mire lenne szüksége, a feladatok elosztása után miként tudják kivenni részüket az újjáépítésben. Adománygyűjtésbe kezdtek, s mint elárulja, úgy tűnik, az idei két nagy katasztrófa, a haiti földrengés és a borsodi özönvíz után az emberek ismét öszszefognak (további részletek az adománygyűjtésről: www.hia.hu).
A Baptista Szeretetszolgálat első körben ötmillió forint értékben adományozott ingóságpótlásra felhasználható vásárlási utalványokat az érintetteknek. Részt vettek az áldozatok utáni kutatásban, s mint lelkészük, Melácz Attila a helyszínen elmondja, lelkisegély-szolgálatot is végeznek, mivel ezen a téren még csak most jön a neheze, amikor az emberekben kezd tudatosulni, hogy mindent elölről kell kezdeniük (továbbiak: www.baptistasegely.hu).
Hatékonyabb, mint a kromofág
Devecser város, több mint ötezren lakják. A mélyen fekvő Dankótelepet és a környező utcákat öntötte el a veszélyes iszap: 227 épület került veszélybe. Még most is érezni, hogy a levegőben van valami: a nyálkahártyát ingerli a vasas-lúgos enyhe szag.
– A szőlőben voltam, telefonon szóltak: rettenetesen nagy a baj. Autóba ültem, de a rendőrség már nem engedett be, méter magasságban hömpölygött az út egy részén a veszélyes víz – ecseteli a történteket Supper István, egy hetven körüli férfi. Egy barátja él a mögötte álló házban, megbízta, hogy vigyázzon a portára.
Tűzoltók jönnek be az udvarba, cuppog gumicsizmájuk alatt a vöröses latyak. Aggregátort cipelnek, az egyik vállán nehéz, összetekert cső.
– Van-e a házban gödör és akna, nehogy eltűnjünk a mélyben – kérdezik, miközben egyikük egy bottal próbálja lemérni, milyen mély a garázsban a lúgos víz. Bent, a félméteres vízben egy fagyasztóláda és a tanítónői fizetésből svájci frankos részletre vett kisautó áll.
– Ki tehet róla? – kérdezi a „házigazda” a másiktól, mire Kozma Sándor, a távolabb lakó ismerőse keserűen rávágja: „Biztosan mi!” Aztán egy biciklivázra mutat, amelyről lemaródott a festék.
– Azt mondják, nem veszélyes, én pedig úgy látom: hatékonyabb, mint a kromofág!
Tehetetlenségében tipeg-topog az előbb szóló 82 éves ember.
– Ne menjen tovább, megtelik a csizmája, és abból csak a baj van! – szól rá erélyesen az egyik tűzoltó.
Az utcában vegyvédelmi ruhás tűzoltók menetelnek, szemmel láthatóan igen fáradtan. Bemerészkedünk egy vörös színű udvarba. Két hölgy tisztítja a bejárati lépcsőt gumikesztyűben.
– Hozzák ide a vezérkart takarítani, aztán bátran meghempergőzhetnek ebben a szerintük ártalmatlan latyakban! – mutat az udvaron álló teniszpályányi tóra a két nő egyike.
– Szerencse, hogy éppen bevásárolni voltunk Ajkán, így csak a vaskaput tolta el húsz méterre az áradat, az autónkat nem – mondja a kisebb termetű, a háziaszszony. Bevallja: igen szerencsések, mert az udvaruk vörössé vált, de öt lépcső vezet a házba, s itt addig már nem emelkedett az áradat szintje. – Azért jártunk Ajkán, hogy a férjemnek karcsúsított, hosszú fazonú öltönyt vegyünk a húgom esküvőjére. Megrendeltük, de nem mentünk érte. Nem sürgős. Szombaton lett volna az esküvő itt a közeli restiben, de azt is bemocskolta az áradat. Két héttel elhalasztották.
Vékony férfi érkezik az udvarra kék kezeslábasban, sárga gumicsizmában. A segítő barátnő férje.
– Na, itt a férjem, Bodó Csaba. Amúgy Németországban dolgozik, hazajött szabadságra. Iszappakolásra! – kiált fel erőltetett vidámsággal. Aztán elkomorul az arca.
– Nem hiszem, hogy négy halott van. Amikor az ember otthon süti a palacsintát, és annyit hall, hogy zutty!? Valaki azt mondta a boltban, sajnálja, hogy nem Kínában vagyunk, ott halálra ítélnék a felelősöket.
Panziót és éttermet üzemeltet a belvárosban, a Beloiannisz utca végében Pomperné Vizi Anna. Szállóvendég, a devecseri ócskapiacra érkező fáradt utazó még csak akadt, hogy megszálljon náluk, de egy éve már csak a néhanapján gyógyfürdőkhöz igyekvő turistacsoportoknak főznek.
– Berohant a férjem, s azt kiáltotta, menekülnünk kell. Hozzad a kutyát, én pedig áramtalanítok! Órák múlva merészkedtünk vissza. Bíborvörössé vált az utca, siralmas látvány volt. Viszont a mi házunknál, vállalkozásunknál csillapodott az ereje, s itt már a zagy a járdára sem jött fel. Régen látott ismerősök hívtak Pápa környékéről s az Alföldről is, szóljunk, ha bármiben a segítségünkre lehetnek. A férjem rokonsága Vas megyéből ajánlkozik, a fiam Székesfehérváron tanul, onnan is telefonáltak, csak szóljunk, és azonnal indulnak segíteni. Úgy érezzük, összefogott az ország.
Percenként szól a telefon
A Mal Zrt. emberei sorra járják az utcákat, és cégjelzéses papírokat akarnak aláíratni a devecseriekkel. Lopva beletekintünk egy iratba: a tartalma szerint biztosítójuk megbízásából igyekeznek filmezni, fényképeket készíteni a károsult ingatlanokról. A „sajnáljuk” kifejezést nem ismerik, próbálnak biztató mosolyt erőltetni az arcukra. Ha esetleg aláír nekik valaki, ki tudja, mire lesznek ezek a dokumentumok felhasználhatók a pereskedés során.
A devecseri pap, Mód Miklós megnyitotta a plébániát a rászorulók előtt, szállást biztosít otthon nélkül maradottaknak és segítőknek egyaránt. A Katolikus Karitásszal összefogva adományokat gyűjtenek és osztanak: leginkább pénzre és tartós élelmiszerre volna szükség (továbbiak: www.caritas.org.hu).
– Hogyan történhetett meg ez velünk, miért büntet minket az Isten? – kérdezik tőle sokan mostanában, s az atya mindenkivel leül beszélgetni, hogy legalább a lelkekben sikerüljön rendet rakni. Tudja, az emberek most nem érik be azzal, ha azt mondja nekik: Isten szeret minket, csak néha kicsit másképp.
Mégis erre a tanulságra próbálja rávezetni őket. És hogy ami történt, az iszaptározót működtető cég kapzsiságának következménye, hiszen minél kevesebb befektetéssel egyre nagyobb hasznot akartak elérni, nem törődve a veszélyekkel. Csak a profitot tartották szem előtt, s ez lett a vége. Úgyhogy szavai szerint mindazok, akik tudtak erről a veszélyről, felelősek a tragédiáért.
– Ki kell fejeznünk együttérzésünket, hogy a bajbajutottak érezzék, nincsenek egyedül, s amellett, hogy tárgyi értelemben is segítünk, hitüket is erősítjük, hogy aztán a hit, a belső értékek megtalálása, az összetartozás érzése erősíthesse őket – mondja Mód Miklós.
A plébánián reggel hat óta nagy a nyüzsgés, most már este kilenc van, mégis percenként szól a telefon vagy csöngetnek. Sokan együttérzésüket akarják kifejezni a távolból, mások a segítségnyújtás lehetőségeiről érdeklődnek, közben segélycsomagokat hoznak-visznek, nyakig sáros segélymunkások érkeznek. Épp egy Amerikában élő magyar ápolónő telefonál, jelzi, hamarosan útnak indul, jön ő is segíteni. Míg az atya vele egyeztet, szóba elegyedünk Károllyal, aki békeidőben a templom körüli asztalosmunkákat végzi. Hétfőn ő is életet mentett: kihúzott egy férfit, akit egészen a három kilométerre lévő Kolontártól sodort Devecserig az iszaplavina. Súlyos állapotban került kórházba, nem maradt rajta ép bőrfelület, de él.
A plébánia munkatársai, a lelki gondozók is segíteni fogják az újrakezdést, a betegápolást, támaszai lesznek azoknak, akik legszívesebben feladnák. Merthogy sokan vannak most ilyenek. Akik úgy hiszik Devecserben és Kolontáron, hátat fordított nekik az Isten.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
