Haza kell jönni

Középkori céhes hagyományt próbált feléleszteni a Magyar Labdarúgó-szövetség, amikor a nyolcvanas évek elején engedélyezte a magyar játékosok külföldre szerződését. Hiszen ugyanaz volt a cél, mint a céhes legények esetében: az arra érdemesek világot láthattak, idegen földön csiszolhatták a tudásukat, majd hazatérvén elkészítették a remeket, amit ha a mesterek elismerően bíráltak el, akkor ünnepélyes keretek közepette az ifjút is a soraikba fogadták. A legények közül nyilván sokan ragadtak külföldön – aki így tett, azt a közösség nem őrizte meg az emlékezetében –, a hangsúly mégis a hazatérésen van.
A magyar futballista vándorlegények, sajnos, nem váltották be egyértelműen a hozzájuk fűzött reményeket. Az első fecskék közül Fazekas László Belgiumban ragadt, sportvezetőként Bálint László a rövid távú hasznot kereste – és meg is találta – a magyar labdarúgásban, Müller Sándornak pedig érintőleges maradt a kapcsolata a sportággal. Talán a félresiklott kezdeti próbálkozás is közrejátszott abban, hogy az eredeti szándék, a kint szerzett tudás itthoni hasznosítása elsikkadt, s az egyéni boldogulás került előtérbe.
A magyar labdarúgás hanyatlásával a vándorlás a kilencvenes évek közepére kifulladni látszott, amikor Dárdai Pál és Lisztes Krisztián németországi szerződésével, illetve a megváltozó szabályozással, a Bosman-törvény eltörlésével, a kibővülő uniós keretekkel új lendületet vett. Mára talán meg is haladta a kívánatos mértéket; nem csupán legények, hanem inasok tucatja is inkább külföldön próbálja kitanulni a szakmát. Az elmúlt évtizedben a rájuk épülő válogatott eredményei alapján kevés sikerrel.
Nem kérdés, ebből a népes társaságból Dárdai Pál volt a legnagyobb ígéret. Nem elsősorban azért, mert az ő „lábában volt a legtöbb” – hanem a fejében és a szívében. Számára a válogatottság sohasem volt alku tárgya, ha élvezte a bizalmat, ha nem, mindig tudta és érezte, az előnyökön túl milyen kötelezettséggel jár egy sportoló életében, ha megadatik neki, hogy a nemzetközi porondon a hazáját képviselje. Mindenki természetesnek vette, hogy vezéregyéniség vált belőle. Lothar Matthäus, majd Kisteleki István sugallatára Várhidi Péter is óriási hibát követett el, amikor kihagyta, Erwin Koeman külföldi létére megérezte, mit ér a jelenléte, ezért akkor is számított rá, amikor már lefelé ívelt a pályája. Megkockáztatom, nincs a három hete kirobbant Huszti-féle botrány sem, ha Dárdai még a keret tagja.
Dárdai mindezen felül éveken át azt hangoztatta, pályafutását ott szeretné befejezni, ahol elkezdte: Pécsett. Egy-két évet lehúzna a csapatban, majd visszarázódva a helyi viszonyokba, edzősködne, szép lassan bekapcsolódna a klub, s majdan a magyar labdarúgás irányításába.
A PMFC az elmúlt egy-két év nyilatkozataiból szép lassan kihullott. S most, amikor a játékos immár a nyilvánosság előtt is elismeri, hogy lényegében véget ért a pályafutása, nem kerül elő újra. Pedig ha valamikor, most aztán tényleg minden adott a vissza-, pontosabban a hazatéréshez. Az Alexandra könyvkereskedő hálózat tulajdonosa, Matyi Dezső részvételével rendeződtek a klub dolgai, s egy hete sincs, hogy idősebb Dárdai Pált kinevezték a PMFC szakmai igazgatójává. Aki elárulta, egyik hő vágya, hogy ismét tízezer néző előtt fusson ki a csapat. Ha az ehhez szükséges nyolcat nem is, de néhány ezret nyilván egy személyben a fia biztosítana. S noha nem vagyok orvos, nem tudom megítélni, menynyire terhelhető az a sérült boka, de ha a Hertha edzéseit még bírja, akkor az NB II-es meccseket is túlélné. Berlinben játékosként már nem számolnak Dárdaival, ám nem kérdéses, Pécsett tárt karokkal fogadnák. Az idény egyik sikertörténete lenne, ha a Pécs Dárdaival jutna fel az NB I-be. Aztán kezdődhetne a már évekkel ezelőtt eltervezett edzői pálya.
Fogadnák, lenne, kezdődhetne… Nem ragozom. Nem fogadják, nem lesz, nem kezdődik. Legalábbis nem Pécsett. Dárdai Pál ugyanis a Herthánál, Németországban tervezi a jövőjét. Nem titok, elsősorban nem a maga, hanem a gyerekei érdekében. Úgy gondolja, tehetséges fiai a német labdarúgásban felnevelkedve könnyebben futhatnak be karriert, mintha Magyarországról indulnának. Ebben valószínűleg igaza van, bár hozzátehetjük, ő is ezen utóbbi utat járta. A szülő a gyerekeinek persze mindig szebb jövőt álmodik. Olykor talán helytelenül. Tudjuk, a Dárdai család Berlinben is példásan óvja és ápolja a magyar gyökereit, s abban sincs okunk kételkedni, hogy a jövőben is így tesz. Ám ennél van magasabb szempont. Dárdai Pálnak itthon lenne elvégzendő dolga, nem Németországban. Ha végigtekint a pályafutásán, s fenn akarja tartani a róla kialakított képet, akkor ezt neki is be kell látnia. Mert ha ő is kinn ragad, mit várhatunk el a légiósok garmadájától?
Tanulni, gyarapodni lehet idegenben, de a remeket itthon kell elkészíteni.
Haza kell jönni, Pali!