Hihetetlen történetek

Néhány évvel ezelőtt láttam egy olyan állatot, amilyen nem is létezik. A lótestű, madárfejű szárnyas lény leginkább a legendák griffmadarához hasonlított. 2003. február 8-án saját lapom, a Magyar Nemzet hét végi mellékletében megjelentettem egy írást, amelyben beszámoltam az esetről. Nem magyarázkodtam, nem bocsátkoztam feltételezésekbe, leírtam, amit láttam. A cikk megjelenését követő hetekben sok levelet kaptam. Voltak, akik kinevettek, mások szemfényvesztőnek neveztek, megint mások nagyrabecsülésükről biztosítottak. Olyan levelezőm is akadt, aki az ország másik csücskéből arról értesített, hogy ugyanaznap ő is látta a lényt. Egyetlen levelet sem hagyok válasz nélkül, így hát szorgalmasan körmöltem a leveleket, amelyekre sokszor még részletesebb vallomások érkeztek. Ismeretlen állatokról, kísértetekről, megmagyarázhatatlannak látszó jelenségekről értesítettek vadidegen emberek: idővel külön mappát kellett nyitnom az efféle anyagok számára. A küldemények egy részét tréfának gondolom, más részüket olyan kedves (vagy kevésbé kedves) elmeháborodottak írhatták, akik mindenütt ufonautákat sejdítenek, akiket lépten-nyomon lidércek, vámpírok zaklatnak. Kaptam néhány olyan írást is, amely szerzője eredeti fantáziájáról és íráskészségéről tanúskodik, ha sci-fi magazin szerkesztője volnék, ezeket boldogan hoznám le az újságomban.
A legérdekesebbeknek azokat a leveleket tartom, amelyeket olyan emberek írtak, akik érezhetően megütköztek valamin, tapasztaltak valamit, amit nem értenek, és ami megrendítette őket. Ez utóbbiak közül közreadok néhányat, ügyelve arra, hogy küldőik kilétét ne fedjem fel. Az első levél írója semmiféle elérhetőséget nem adott meg, vagyis válaszomra – megértésemre vagy elmarasztaló ítéletemre – nem tartott igényt. Szövegét teljes terjedelmében idézem:
„Nekem nincsenek álmaim. Nekem egyetlen álmom van. Amióta az eszemet tudom, álmodok, de másként álmodok, mint a többi ember. Az én álmom egyetlen folyam, ugyanúgy folyik, mint az életem. Amikor gyerekkoromban apránként összerakosgattam, hogy mások hogyan álmodnak, előbb meglepődtem. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet szaggatott, látszólag összefüggéstelen eseményeket, képsorokat álmodni. Hihetetlen volt, hogy mások álmukban kiszabadulnak a földi törvények rabságából. Hogy időben és térben szabadon mozognak. Repülnek. Nem értettem, lehet, hogy ma sem tudom igazán felfogni, milyen lehet az, amikor szereplők cserélődnek fel váratlanul. Amikor különböző idők és terek olvadnak egybe, személyek mosódnak össze vagy válnak szét látszólag ok nélkül. Elképzelhetetlen volt, hogy rajtam kívül mindenkinek vannak ismétlődő, visszatérő álmai. Ahogy cseperedtem, megrémültem. Azt hittem, visszamaradott vagyok. Nyomorék. Képtelen arra, ami más embernek hétköznapi. Aztán rájöttem, hogy a legnagyobb különbség nem ebben áll, hanem abban, hogy mások álmukban is önmaguk. Gyakran álmukban is tudnak alvó önmagukról. Én nem vagyok azonos azzal az emberrel, akit álmodok. Ketten vagyunk. Annak a valakinek, aki álmomban vagyok, semmiféle képzete sincs rólam, arról az emberről, aki az álmodó én vagyok. A másik érzékelése nem kölcsönös, csak egy irányba működik. Én tudok róla, ő nem is sejti, hogy én vagyok. Én álmodom őt, ő soha nem álmodik rólam. Én ébren is tudok minden cselekedetéről. Áloméletének mozzanatai az emlékeim részévé lesznek. Ő nem tud semmit az enyémről. Soha semmi mást nem álmodok, csak az ő életét. Ő nem álmodik, vagy ha mégis, nem tudom, mit. Lehet, hogy ugyanúgy álmodik, mint a többi ember. Lehet, hogy nem. Az élete nyitott könyv előttem. Az álmairól nem tudok semmit. Néha azt gondolom, ha elalszik, álmában támadok életre én. Soha nem beszél az álmairól. Együtt cseperedett velem. Amikor ötéves voltam, ő is annyi volt. Amikor tíz lettem, tíz lett ő is. Amióta tizenhét évesen gyalogszerrel, véres saruban megérkezett Christianopolisba, a rejtélyes kolostorvárosba, álmaim helyszíne nem változik. Akár itthon, az ágyamban, akár másutt hajtom álomra a fejem, ott vagyok a magas hegyek közt megbújó klastrom visszhangos falai közt. Végigéltem a vívódásait, ott voltam a szentelésén, aztán évek teltek duruzsoló imával, magányos meditálással, olvasással, kerti és konyhai munkával. Láttam, ahogy fiatal emberből férfi lett, és a szemem láttára bővült a klastrom várossá. És közben éltem a saját életemet. Tanultam, dolgoztam, családot alapítottam. Megpróbáltam hétköznapi életet élni, nem törődni azzal, hogy éjszakánként egy másik kor embere éli az életét bennem. Volt, hogy nehezemre esett a hallgatás. Szerettem volna megosztani a világgal azt, ami történik velem. Históriai szakmunkákat bújtam, egyháztörténeti műveket tanulmányoztam, megtanultam latinul, hogy megtudjak mindent, amit lehet. A magát Christianopolis szellemi atyjának valló calwi dékánnak, a hazug rózsakeresztesnek, Johann Valentin Andreának minden sorát betéve tudtam. Aztán szabadulni akartam, az ész, a logika, a matematika felé fordultam. Mérnök lettem. Meddő igyekezet volt. Nem szabadultam. Végül elfogadtam a sorsomat. Most azért írok, mert nincs kihez szóljak. Kinek mondhatnám el, hogy baljós előérzet gyötör? Hogy féltem őt. Őket. A meszelt falak nyugalmát. Az imaórák csöndjét. Rettegnek, és én velük rettegek, ahogy várják a pusztulást.”
Hat éve ennek. Néhány hete kaptam egy másik levelet, benne egy papírlappal és egy lezárt borítékkal. A papiroson mindössze ennyi áll:
„Tisztelt Uram! Sajnálattal tudatom, hogy nagybátyám péntek éjjel, kilencvenhét éves korában meghalt. Nem szenvedett, ágyban fekve, álmában érte a halál. Az íróasztalán talált lezárt, megcímzett levelet olvasatlanul küldöm el Önnek.” Olvashatatlan aláírás.
A borítékba zárt papiroson talált szöveg mindössze két, zöld tintával írt kurta kérdés: „Úgy halok meg, mint egy számkivetett? A legendás kolostorváros, Christianopolis pusztulásának egyetlen szemtanúja?”