Tény, a magyar borászat sikeres – egynémely szakmai szempontból. Mindenképp sikertörténet, ha a rendszerváltás előtti időkhöz viszonyítjuk. Az eszméléséből az elmúlt húsz évben sokan sokat kerestek. Paradox, hogy nem elsősorban borászok, ám ha mégis, a hirtelen pénzügyi felvirágzás nem minden esetben tett jót a nedű színvonalának. Akadtak botrányok, de sokszor nem derült fény huncutságokra.
Somodi Sándor fontos szereplője a rendszerváltás utáni borközéletnek, szakmai körökben jól ismert, ahogy Tiffán Zsolt mondta róla: Sándor bátyánk „rendben van”.
Ez az egyedüli oka annak, hogy a média ingerküszöbét elérte a tőkék kivágása. A hírekben ezenkívül olvasható volt néhány elejtett mondat az ágazat válságáról meg az EU-ról, és slussz. Ennél kicsit többre voltunk kíváncsiak, ha már a szakma szerint „Sándor bátyánk rendben van”. Ahhoz, hogy személyesen kérdéseket tehessünk fel, Ásotthalomig kellett autóznunk. A homokos talajú, sík vidéken utazva természetesen nekünk is megfordult a fejünkben: nem csoda, hogy itt kivágja valaki a szőlőjét…
A hatvanhárom éves mester Ásotthalom központjában vár bennünket. A tanyai koordináták alapján tán még most is keresgélnénk a VI-os körzet 912-t. Segítségével azonban öt perc alatt megérkezünk, és gazduram – kellő médiarutint szerezvén azokban a napokban – kerek mondatokkal hamar a tárgyra tér.
– A kilencvenes évek elején nagy volt bennünk a buzgóság. Végre abbahagyhatjuk azt a fajta borászkodást, amelyről mindig is tudtuk, hogy nem olyan jó, mint amilyen lehetne. Persze azt is tudtuk, hogy a nagy nyugati bornemzetekhez képest óriási a technológiai lemaradásunk, de ez akkor bennünket nem keserített el. Elhatároztam, nem megyek senki után, se a divat, se a világfajták nem befolyásolnak, kizárólag olyan borokat fogok készíteni, amelyeket a világon mindenhol „jól lehet kommunikálni”. Vagyis nem ismerik, de hamar „megértik”, megszeretik ennek a vidéknek az ízeit, zamatát. Persze hamar érezhetővé váltak a rendszerváltás utáni széthullás következményei. Az ország akkoriban még 130 ezer hektárnyi termőterülete szépen fogyott, megjelentek a cseppet sem pozitív piaci tendenciák, például a bürokrácia – és akkor az EU-ról nem is beszélünk, mert még nem voltunk tagok.
– Érdekes, amit mond, hiszen a nagy villányi áttörés komoly siker. Ötven év után első ízben ismerte el a magyar borászat magára találását a nyugati szaksajtó is.
– A kilencvenes évek eleji villányi boom nem a magyar borászaté volt, hanem Villányé. Ezzel azt akarom mondani, hogy a megérdemelt villányi sikerek mellett a magyar borágazat vészesen gyorsult a lejtőn. Hogy tanácsadói által vagy saját magától, azt nem tudom, de érezte ezt mostani miniszterelnökünk is, aki 1996-ban mintegy negyvenünket meghívott az Országházba, amolyan ötletelésre, az ágazatot segítendő. Akkor még nem lett volna késő cselekednünk, bár ha jól emlékszem, ’96-ban már csak 93–95 ezer hektárnyi szőlőtermő területünk volt az említett 130 ezerből. Szóval én ott elmondtam, le is írtam, hogy a meglévő termőterületet mindenképp meg kéne őrizni, akárcsak a szaporítóanyagról gondoskodó oltványtelepeket. Vigyázzunk a még nívós szakemberképzésre, a kutatóintézetekre, ne vesszen el az a tudás, amelyet addig felhalmoztunk. Azt is leírtam, hogy nagyon gyorsan dűlőre kell jutnunk, merre tartson a magyar borászat egésze, melyek legyenek a preferált fajták. Itt konkrétan azokra a fajtákra gondoltam, melyeket külföldön szinte egyáltalán nem ismernek, és megkülönböztethetik a magyar bort a világ többi borvidékétől.
– Ha jól tippelek, nem sok minden valósult meg ezekből a javaslatokból.
– Jól tippel. Ma mindenki a maga várát építgeti, nincs egységesen megítélhető, felismerhető, jellegzetes magyar borvilág, és ez a mi palackszámainkkal, ezzel a csekély mennyiséggel esélytelenné tesz a világban. Sajnos akkor és azóta sem jelöltünk ki országos célokat, így a mai helyzetet legegyszerűbben tán úgy tudnám leírni: sodródunk.
– A lassan magyar közhellyé váló „összefogás hiánya” ez? Gondolom, abban az időben még friss volt a szétlopott téeszek emléke.
– Ahogy mondja. Magunktól már csak a korábbi reflexek miatt sem fogtunk össze. Egyébként meg lehet, hogy Ausztriában bevált a szövetkezeti forma, de mégsem mindenhol ez az egyedül üdvözítő út. Az olaszoknál, franciáknál sem dívik különösebben, mégis jól vannak. Persze ma a maradék 50-60 ezer hektárunkkal, a zsugorodó szakmával már önmagában nem lehet mit kezdeni. Az is tragédia, hogy nem tudjuk megmondani pontosan a magyar termőterület nagyságát. Pedig tőkére kéne tudnunk! Ma, amikor műholdfelvételeken még az is látszik, megkapáltam-e rendesen?! A mezőgazdaság egészében kellene gondolkodni, hisz a mezőgazdaságot is az teszi tönkre, ami a borászatot. Nem azért tartunk itt, mert a magyar paraszt buta vagy lusta lett. 1996-ban még nem láttuk azokat a folyamatokat, melyek a mai piaci helyzetet ebben az ágazatban oly deviánssá tették. Ha valaki nekem korábban azt mondja, hogy a magyar borok kilencven százalékát a multik fogják értékesíteni, minimum kételkedtem volna az illető józan eszében. Minderre rájátszott a honi kereskedői-vendéglátói attitűd is.
– Mire gondol?
– Egy: nekem Franciaországban senki nem mondana olyat, hogy ne igyak beaujolais-t, mert az olyan kis semmilyen bor; menjek csak és kizárólag Bordeaux-ba. Kettő: hiába nyertem országos versenyeken mindenféle aranyakat, az én boromat semelyik pesti vendéglőben vagy vinotékában nem találja meg. Mert csongrádi. És még a választás lehetőségét sem adják meg a vendégnek, fogyasztónak. Vajon Somodi Sándor országosan aranyat érő rozéja miért nem fér be urambocsá’ a Gundelba?! És akkor most ne is beszéljünk arról, hogy egy olasz vendéglőben nem ötven euróért kapom meg vacsorámhoz azt a bort, amely egy sarokkal arrébb a boltban tizenöt euróba kerül.
– Ha ennyire határozottan sorolja a gondokat, akkor tán a megoldásra is van néhány javaslata.
– Megoldás? Nem tudom. Nézze, annak idején lengyel bevásárlóturisták karavánjai araszoltak a kelet-európai utakon. Miért? Mert az akkori lengyel kormány létrehozta a majdnem tökéletes hiánygazdaságot. Aztán jött egy másik lengyel kormány, amelyik ezt egy csapásra eltüntette. Nekünk is van kormányunk, amelyben rengetegen bízunk. Nem vagyok politikus, nem tudom a hogyant. Nem tudom, miért kevés Dániának 19 millió sertés, és miért sok nekünk a hatmillió. Miért beszélünk munkanélküliségről, amikor a lassan elenyésző mezőgazdaság – benne a borászattal – évente százezrekkel növeli a munkanélküliek számát? Miért tartunk idestova már csak ötvenezer hektárnyi szőlőtermő területnél, amikor legalább 200 ezer hektárnyi kiváló termőhelyünk van, és a magyar borfogyasztást állítólag félig sem fedezi a honi termelés? Ha majd ezekre a kérdésekre lesz megnyugtató válasz, én sem kivágni fogom az elfagyott szőlőmet, hanem újratelepítem.
origo.hu
Kibillen a Balaton a medréből egy hurrikán miatt
