(járjunk-e Tescóba )

Én nem tudom, volt-e a kedves olvasó háztűznézőben valamely újonnan megnyílt Tesco vagy más egyéb multik által üzemeltetett nagyáruházban. A megnyitó különleges ajánlataival és árleszállításaival tömegeket vonz, s ez a vonzalom nem csak magyar betegség, hiszen gyakran hallani idegen (angol, német stb.) szót ezekben az üzleti célszerűségekkel berendezett hodályokban.
Ha azt hinnék netán, hogy én Tesco-rajongó vagyok, tévednek. Csak akkor megyek be ilyen helyre, ha minden kötél szakad. Nem tartozom azok közé, akik a mozgójárdák használatában lelik örömüket, vagy a nyári kánikula elől menekülnek a jól kondicionált szupermarketbe, s azokkal sem kell azonosulnom, akik takarékossági okokból szívrepesve várják az akciókat, legyen bár szó 12 gurigás WC-papírról vagy harmadlagos frissességű lecsókolbászról. Mindebben, mentségünkre szólva, nem mi, magyarok vagyunk az úttörők, az elegáns angol hidegvérrel is jól összefér egy kis tülekedés, mondjuk, a leértékelt bíbictojásért.
A minap alkalmam volt megfigyelni egy öttagú családot vásárlás közben. Két harminc és negyven év közötti heteroszexuális felnőtt és ennek következményeként négy életvidám, másfél és kilenc esztendő közti gyermek, három fiú és egy leányzó. A két felnőtt – ahogy szavaikból kivettem – csak tejfölt és némi felvágottat akart eredendően vásárolni, azonban a jól elhelyezett csapdákat képtelenek voltak – főként érdeklődő gyermekeik miatt – elkerülni. Persze önmagukat sem tudták kivonni a Tesco-hatás alól, így az egyébként pragmatikusnak látszó asszony a pulykapárizsi mellé megkívánt egy szép zöld színű napernyőt, már csak 990 forintos ára miatt is, amit korunkban bagónak tekinthetünk. Ennek a tetszetős napernyőnek a váza fából készül, szétnyitását hurkapálcika-szerű tartószerkezet teszi lehetővé, amelyről messziről lerí, hogy a legenyhébb szellő érintésétől ripityára megy. Miközben megvásárolták eme szuperakciós árut, a négyéves kisfiú felfedezte a WC-fertőtlenítők csodálatosan színes világát, és eltűnt egy félreeső polc mögött. A szülei már-már a hangosbemondó részén kezdték volna keresni, amikor váratlanul előkerült, ölében öt darab kék, sárga, zöld, lila és rózsaszín öblítővel, s zsákmányát üdvözült mosollyal a bevásárlókocsiba helyezte. Miután szülei visszavitték a WC-öblítőket, bömbölve azt követelte, hogy öccse mellett foglalhasson helyet a kocsi gyermekülésén, s miután erre sor került, minden polcról röptében lekapott valami színes holmit. Ekkor értettem meg a csomagolástechnika jelentőségét. A tízéves nagyobbik fiú hirtelen Pókember! felkiáltással rohanni kezdett, s válaszút elé állította szüleit: vagy a pókembert veszik meg, vagy a színes, pattogó cukorrakétákat kilövő űrhajót, netán az angolul beszélő mobiltelefont. E vita közben eltűnt a hétéves kislány, aki felfedezte a Hello Kitty-s sarkot, és transzba esett. Végül vettek neki egy uzsonnatáskát. A szülők már menekülésre fogták a dolgot, s beálltak a pénztár elé körülvéve különféle gumicukrokkal, nyalókákkal és ropikkal. A papa, látva gyermekei önfeledt vágyakozását, e szavakra fakadt: „Ezeket mind azért rakják ide, hogy a hozzátok hasonló kis hülyék üvöltve követelőzzenek.”
Miután fizettek és elhagyták a pénztárt, csoda történt. A másfél éves kisfiú, meglátva az üvegfalú McDonald’sot, a levegőbe szimatolt, és így szólt: BigMac. A szülei boldogan ölelték át egymást, ugyanis ez volt a kisded első értelmes szava. Hogy már ezért érdemes volt-e bemenni a Tescóba tejfölért, én nem tudom…