A délelőtti és az esti próba között jut csak kis időnk a beszélgetésre. Épphogy levitte a kutyát sétálni, és beugrott az étterembe egy interjúra. Milyen darabot próbál?
– Tersánszky Józsi Jenő Cigányok című népszínművét, amelyik eredetileg egyfelvonásos, de Máté Gábor rendező megkérte Grecsó Krisztiánt, hogy folytassa. A múlt század eleji történetet először Szidike, drága gyermek címen mutatták be. Cigány zenészekről szól, én vagyok benne az öreg cigány papa, aki a történet végén meghal. Hogy pontosan mitől, arra a lövészajból lehet csak következtetni. A második felvonásban Tersánszky figurái mai szerepekbe költöznek át, és ha nincs is direkt utalás, áthallások vannak. Nincs megoldás, csak a probléma felvetése.
– Jó szerep?
– Jó. És hosszú idő után végre új szerep a Katona József Színházban.
– Ahol egyébként alapító tag, és amelyikhez azóta hűséges. Elégedetlen volna?
– A szerepeket nem kilóra mérik, a kis szerep is része a produkciónak. Szerepet soha nem is adtam vissza. Elégedetlenségre csak az utóbbi időben lehetett volna okom, mert Zsámbéki Gábor mintha elfeledkezett volna rólam. A statisztika azonban megvigasztal. A Katona huszonötödik évfordulója alkalmából kiszámolták, hogy Szirtes Ági után én játszottam el eddig a legtöbb szerepet.
– Ez lenne a hűség oka?
– Lehet, hogy hűséges vagyok, de az is lehet, hogy csak gyáva. Magatehetetlen és sodródó. A magam menedzselése nem túl erős oldalam. Ahhoz meg kellene tanulnom számolni. De az is közrejátszik a hűségben, hogy a gondolat a Katonában mindig jelen van a színpadon, ami a mai színházi világban nem mindenhol igaz. Voltam már vendég olyan színházban, ahol a próbára nem jött el a partner, mert nem ért rá, és hallottam már olyan történetet, hogy a vidéki operettrendező azt mondta: próbáljanak csak, és ha gond van, keressenek a kocsmában! Instrukció: szalonosan mozogni, nem összeütközni. Eliparosodott a színház is, az előadásnak mennie kell akkor is, ha nincs még kész. Mindenki küszködik, egyre kevesebb a pénz.
– Miért lett színész?
– Mert nem voltam jó tanuló, de pedagógus szüleimtől összegyűjtögettem annyi szellemi erőt, hogy hasznosítani akarjam. Mi más vezetheti a színészet felé a kamaszt, mint az első szerelem, amikor kezébe veszi a verset, majd megpróbálja felmondani tükör előtt, ha talál olyan gondolatot, amelyet saját szavaival képtelen az imádottnak elmondani… Sajnálom a mai ifjúságot, hogy elmegy a kincsesbánya mellett, melyet magyar irodalomnak neveznek. A számítógépnek nincs illata, mint a könyvnek, az egérrel nem lehet lapozni. Nekem gyönyörű köteteim vannak otthon, szép könyvtáram. Bár már kevesebb az időm az olvasásra, mert több kell a szerepszövegek karbantartására, és a szemem sem a régi már. Van úgy, hogy egy-két hónap, de olykor fél év is eltelik két előadás között.
– Könnyen tanul?
– Nehezen tanulok, és gyorsan felejtek. Ami pedig már nem kell, kidobom az agyamból. Idősebb színészeknél előfordul, hogy megtelik az agyuk, képtelenek öt új mondatot megjegyezni.
– Van szakneve a színészetben a karakterének?
– Ezt így nem osztályozzák. Ha rám néz, akkor a kisemberfigura jut rólam az eszébe. Mulatságos is volnék hősszerepben. Bár játszottam én Major Tamás rendezésében Pariszt Törőcsik Marival a Szép Helénában, tudom, hogy a nagy szerepeket nem nekem osztják. Ugyanakkor azt is tudom, hogy Maklári Zoltán, Suka Sándor, Siménfalvy Sándor óriási színészek voltak! Édesanyám időskorában mesélte, hogy látott egy előadást, amelyikből semmire sem emlékszik, csak arra, hogy valaki végigment a színpadon, csuklott egyet, és azt mondta: emlegettek. Utólag kiderült, ez a „valaki” Kiss Manyi volt. Ezek a maradandó pillanatok. A karakterszínészeket szereti a közönség, ugyanakkor hajlamos arra, hogy azonosítsa a szerepeivel. Ennek ritkán azért vannak jó pillanatai is. A Csapd le, csacsi! című filmből máig gyakran idézik nekem taxisok, járókelők azt a mondatot: „Menjünk, ne habozzunk!” Ez a mondat az én találmányom, és a forgatás egy szerencsétlen pillanatában született, amikor szemen öntöttek habos mosogatószeres vízzel, és nemcsak hogy csípett, de fél napig nem is láttam tőle. Ám nagyot változott a világ. Ma már az utcán nem egy film-, színházi vagy tévéfilmszerep miatt állítanak meg, hanem hogy azt mondják: gratulálok, művész úr, nagyon jó volt a Vacsoracsatában!
– El kell menni a Vacsoracsatába?
– Ha képernyőn akarok maradni, akkor igen. Ha ízléssel veszek részt benne, lehet. Az is visszajelzés, amire a színésznek szüksége van. Tudja, ez a pálya nemcsak tehetség, hanem idegrendszer kérdése is. Aki nem tud alkalmazkodni, legyen tehetséges, mint a nap, előbb-utóbb maradandó sérüléseket szerez, és jönnek a pótszerek. Én színészként is megpróbálok normális maradni, ehhez hit kell és remény. A színész olyan fajta, aki jó szóért könnyen kapható bármire. Van, aki tudja irányítani a sorsát, van, aki meg sodródik. Én még azt tanultam, úgy kell felelni: igenis, főrendező úr! Azután elengedem a fülem mellett, amit haszontalannak, rossznak tartok. Ez egyrészt erényem, de a bajom is. Soha nem vitatkoztam. Gobbi-tanítvány vagyok, tőle tanultam: Szacsika, ne kérdezz, mert válaszolnak! Meg azt, hogy tilos megsértődni. Annyi más gyötrelem van ezen a pályán, nem kell ezzel tetézni.
– Felteszi magának olykor a kérdést: mi lett volna, ha…?
– Kezdjük ott, hogy elmegyek Zsámbéki Gábor hívására Kaposvárra. De frissen nősültem, nem akartam ingázó vidéki színészként kezdeni az életet. Akik akkor ott voltak, ma mind Kossuth-díjasok. Vagy nem hagyom, hogy Marton Endre, a Nemzeti Színház igazgatója ne adjon ki aláírt szerződés birtokában Az ötödik pecsét forgatására. Dégi István játszotta el végül remekül a szerepemet, és a film benne van az öt legjobb magyar filmben. Hogy én miként játszottam volna el, örök rejtély marad. Fábri Zoltán hívott a Befejezetlen mondatba is. Oda sem engedtek el, többet meg nem hívott. Olyan társulat sem gyűlt még össze a magyar színházi világban, mint a Katonáé. Csupa kiválóság, aki komolyan gondolta: egyszer te vagy a főszereplő, és én statisztálok, azután fordítva. Nagyszerű előadások is születtek, még a legkisebb szerepekben is kiváló színészek voltak. Sokat köszönhetek a Katonának. Beutaztam velük a fél világot, ezek a turnék fantasztikusak voltak.
– Amúgy is szeret utazni?
– Egyáltalán nem. A feleségemet el szoktam küldeni évente valami napos helyre, de engem nem vonz. Inkább sétálok, biciklizem, teniszezek. Nem beszélek nyelveket, így nagyon nehéz külföldön boldogulni.
– Folyton visszatér arra, hogy amikor kezdte, más volt még a színház. Miben?
– Stúdiós voltam a Nemzetiben, onnan vettek fel a főiskolára, majd szerződtetett vissza Both Béla 1971-ben a társulathoz. Ha a folyosón Sinkovits vagy Kálmán György visszaköszönt, aznap jó napom volt. Ma már a fiatalok nem nagyon köszönnek vissza. De nem volt a színházi világ akkor sem kíméletesebb, sem barátságosabb. Három éve voltam a Nemzeti társulatának a tagja, amikor meghívták a világhírű rendezőt, Tosztogonovot A revizor rendezésére. A színház vezetése akarta ajánlani neki a színészeket, de ő azt mondta, szeretne megnézni néhány előadást, az alapján dönt. Engem a Czillei és a Hunyadiakban látott, és kiválasztott a főszerepre. Bizonyára felismerte bennem azt a sodródó, nyikhaj legényt, amilyennek Hlesztakovot képzelte. És amilyen valószínűleg tényleg vagyok. Volt az előadásban egy jelenet, amelyben részegen utazom a kocsin. Kállai Ferenc és Raksányi Gellért az ölében tart, Rajz János egy kispárnán szorítja az arcához a lábfejemet. A fejemet pedig Básti Lajos tartja. Pontosabban kellett volna tartania, de azt mondta: „Taknyos főiskolásnak nem fogom tartani a fejét.” Mivel Básti nem fogta a fejemet, hasizommal tartva játszottam a részeget, mert szólni nem mertem. Életem egyik legnagyobb dicsérete az volt, amikor a premieren éreztem, hogy Básti megtartja a fejemet. Ilyen is a színház.
– Életrajzírói fontosnak tartják megjegyezni a számtalan színpadi és filmszerep mellett a Budapest Orfeum című produkciót. Benedek Miklós, Császár Angela, Szacsvay László hármasa rekordgyanús sikerszéria volt.
– Még nemzetisként kezdtük, tíz évig játszottuk, összesen 360 alkalommal. Az ötlet Benedek Miklósé, a zenei atya pedig Orosz István, akinek a fejében volt az egész orfeumvilág. Sokat utaztunk vele, olykor frissítettünk, de ma már pocakosan, megöregedve nem illene eljátszani. Szerintem ez volt mindhármunk pályájának a csúcsa.
– Talán változott a közönség is.
– A Katona mindig gondoskodott a közönségéről, ezért ott a változás nehezebben mérhető. Bár régen több volt a fiatal, az egyetemista. A vidéki közönség egészen más. Sokat játszom utazó társulatokkal, van bőséggel tapasztalatom. Vidéken a nézők még ma is szépen felöltöznek, és tapssal köszönnek a belépő színésznek. Megható. Épp ezért mélyen ellenzem a színházi nyílt napokat, amikor beengedik az embereket a színpadra, és megmutatják, milyen az hátulról. Kit érdekel a bűvész, akinek megfejtettük a trükkjét? Miért kell megmutatni a zsinórpadlást és a forgószínpadot? Miért kell elvenni az emberektől a katarzist? Őrizni kellene a titkot, nem leleplezni.
– Amire az idén vállalkozott, csak részben szakmába vágó munka. A Magyar Urológus Társaság kampányarca lett a prosztatarák elleni küzdelemben. Nem bánta meg, hogy elvállalta? Eléggé felnőtt már ehhez a magyar társadalom?
– Azzal, hogy elvállaltam a feladatot, kifejezem a hálámat is az orvosoknak, hogy életben maradtam. Arra szeretném felhívni a férfitársak figyelmét, hogy ne legyenek macsók, ne szégyelljenek elmenni szűrővizsgálatra. Én négy éve estem át a műtéten, és megtehetném, hogy titkolom, de sokat segített, hogy nyíltan beszéltem róla. Van épp elég terhünk e nélkül is.
origo.hu
Napi balfék: Nem jó, Petike, pedig mennyit gyakoroltunk együtt!
