Két tragikus októberi nap

A tavaszi választás némi reménnyel kecsegtetett, hogy a rossz kormányzás miatt érlelődő válság megrövidítheti a Gyurcsány-korszakot; október 23-a az 1956-os népfelkelés és forradalom kitörésének fél évszázados jubileuma volt. A miniszterelnök és pártja a hatalmi pozíció minden eszközét kihasználta, adathamisítással, csalással, s végül az SZDSZ mentőkötelével győzött, és maradt

Félelmetes ereje volt e dátumnak a Kádár-korszakban: 1956. október 23. Sorkatonaként szolgáltam 1972-ben, egyik nap úgy telt, mint a másik. Egy őszi reggel parancs jött, hogy a század körletében lévő fegyverszobát csak az ügyeletes tiszt (üti) nyithatja ki. A szokásos szolgálatváltáskor felhívtuk az üti elvtársat, aki cifra káromkodással nyitotta-zárta a rácsos ajtót, nyomta a bélyegzőt a biztonsági gittbe. Ez így ment három napig. Nem nagyon érdekelt, mi lehet az oka, utólag rájöttem: a középső nap október 23. volt, emiatt volt a titokzatos óvatosság. A parancsnokaink, még a politikai tiszt részéről sem hangzott el egy szó sem, a fiatal vidéki állomány azt sem tudta, mit jelent ez a dátum, csak egy-két tanultabb, túlkoros pesti katonának lehetett róla valami személyes, inkább családi élménye. Én négyéves voltam ’56 őszén, a budai Körtér közelében laktunk, éjjel le kellett mennünk a fáspincébe, mert lövöldöztek. A harcok után apám kivitt „a levegőre”, máig él bennem a kockakőből emelt barikád, a ruszki roncstank, a kiégett és napokig füstölgő körtéri büfé-ház rémisztő képe, anyám zsörtölődése apámmal, hogy miért vitt oda. A történelmi téma nálunk napirenden maradt, mindig azzal az obligát intelemmel, hogy erről máshol, házon kívül tilos beszélni.
Akik kiadták a nyilván „Szigorúan titkos!” jelzéssel ellátott parancsot, azok jól tudták, miről van szó. Tizenhat év telt el az „ose” (októberi sajnálatos események) óta – ahogyan Kádárék nevezték maguk közt, mint egy félelmetes tabut 1956-ot –, a mi tisztjeink között is voltak, akik az ellenforradalom leverésében szerzett érdemeikért kapták az aranyozott váll-lapot. Nekem azt üzente a hatalom sunyi, ostoba óvatossága, hogy még ennyi év után, attól a fiatal sorállománytól is tartottak, akik előtt mindent eltitkoltak, ’56-nak még a puszta megtörténtéről is hallgattak. Rémisztő emlékük, titkuk volt, hogy egyszer kezet mertek emelni rájuk.
A tankönyvekből legszívesebben még az 56. oldalt is kihagyták volna, a számjegy leírt alakja, puszta említése védekező reakciót váltott ki, gyűlöletet és bosszút gerjesztett bennük. Ha valaki egy sötét házfalra krétával, a gyári, iskolai vécé oldalára vastag ceruzával felírta: 1956. vagy: Október 23., a politikai rendőrség még a környéket is megszállta. Amikor már infláció is létezett nálunk és emelni kellett a szent sertéskaraj bolti árát, a pesti vicc szerint Kádár azt mondta az árhivatal embereinek, őneki mindegy, hány forint lesz a disznóhús kilója, csak 56 ne legyen! Az egyetemeken, értelmiségi munkahelyeken október elejétől fokozott éberséggel füleltek a kedves belügyes kollégák, informátorok, az üzemekben titkos hangulatjelentések készültek a „dolgozók államának” biztonságát óvó ÁVO részére. A Moszkva tér és a Hűvösvölgy között járó 56-os villamos, autóbusz forgalmi tábláinak ellopásához nagy vakmerőség kellett, igazai bravúr volt, irigyeltem, akinek a szobája falán egy ilyen ereklye lógott.
Hány hosszú év telt el a síri csend, a cinkos hallgatás jegyében! Mindennél többet elmond az a történelmi tény a bukott pártállam szinte középkori ortodoxiájáról, hogy egy ébredő kommunista vezető csak 1989-ben, 33 évvel az „ose” után merte kimondani: Magyarországon népfelkelés volt. Milyen sokat elárul a forradalom utóéletéről, a politikai társadalmat még mindig megosztó, kísértő szellemről, hogy a jelen Országgyűlésben is helye – listás helye! – van olyan MSZP-s képviselőnek, aki három éve azt huhogta: 1956-ban börtönből szabadult nyilasok, zsidókra vadászó géppisztolyos bűnözők járták a pesti házakat. Fura, gondolatébresztő eset az is, hogy a BKV 2008 szeptemberében átírt menetrendjéből, az újra- számozott villamos- és buszvonalak közül eltűnt az 56-os járat. 55-ös, 57-es viszonylat van, 56-os nincs. Megint attól féltek, hogy ellopnák? Valami freudi lélektani jelenséget tükröz e „szakmai hiba”? Az előző fővárosi közgyűlésekben együtt kormányzó liberális – bár ifjan még 1919-ért lelkesedő – doktor Demszky és az ős-kommunista Havas doktornő szánalmas politikai mentalitását?
Innen előre is, visszafelé is léphetünk a történetünkben. Nagy Imre és mártírtársainak 1989. júniusi újratemetése, a politikai elítéltek titkos sírhelyeinek feltárása, a 298-as és 301-es temetői parcellák és a jóvátételek lehetséges rendezése, 1956. október 23. méltó történelmi magaslatra helyezése kétség nélkül megtörtént. Lezárult a történelmi fejezet, a Kádár nevével összefonódott korszak. A bűnösök – parancsolók és végrehajtók – elszámoltatása, felelősségre vonása elmaradt. Ez sokakat ma is felháborít, okkal. A mulasztás, a múlt felületes lezárása megbosszulta magát. Közel két évtizeddel a rendszerváltozás után egy senki által nem várt, szinte el sem képzelhető újabb politikai fordulat történt hazánkban: a politikai és üzleti zavarosban ügyesen halászó, gátlástalan Gyurcsány Ferenc magához ragadta a hatalmat. A volt KISZ-káderből a köztársaság miniszterelnökévé lett luftmensch folyton a nyugati típusú demokráciáról, kultúráról, szabad piacról és gazdasági versenyről dumált, de minden ötletével, döntésével és cselekedetével a régi idők szellemét és gyakorlatát restaurálta Magyarországon. Ahogy elődei a szovjet parancsokat lesték, olyan lelkesen szolgálta a nyugati, globális pénzügyi körök óhajait, nekik tetsző intézkedésekről döntött, számukra kedvező törvényeket szavaztatott meg, a magyar munkavállalók, kis- és közepes vállalkozók, gazdák, egészségügyi dolgozók, orvosi ellátásra, ápolásra szorulók, tanárok és tanulók, szinte mindenki rovására. Csak a családja meg a brancsához tartozók jártak jól, épp úgy, mint régen.
2006 fontos, jeles esztendőnknek ígérkezett. A tavaszi parlamenti választás némi reménnyel kecsegtetett, hogy a rossz kormányzás miatt érlelődő válság megrövidítheti a Gyurcsány-korszakot; október 23-a az 1956-os népfelkelés és forradalom kitörésének fél évszázados jubileuma volt. A miniszterelnök és pártja a hatalmi pozíció minden eszközét kihasználta, adathamisítással, csalással, s végül az SZDSZ mentőkötelével győzött, és maradt. Szeptember 15-én kirobbant a „lári-fári” titkos őszödi beszédének botránya, a felháborodás kivitte az embereket a pesti utcára, a tiltakozás különös, máig titokzatos erőszakcselekményekbe torkollott. A közelegő ’56-os évfordulót háttérbe szorították a belpolitikai események, Gyurcsány és a titkosszolgálat közt olyan természetű együttműködés jött létre, amely csak az 1990 előtti világban létezhetett. Október 23-án a politika által irányított, megzavarodott rendőrség a tömegre – köztük békés, ünneplő polgárokra – támadt. Válogatás nélkül ütötték-verték, akit értek, nemzeti zászlókat téptek ki az emberek kezéből, vízágyúztak, puskával fejre célozva gumilövedékkel tüzeltek, sörözőben ülő külföldieket, vidéki fiatalokat bántalmaztak, jogtalanul őrizetbe vettek embereket. A törvénytelenségek az ügyészség és a bíróság körében is folytatódtak. Egy szabad demokrata képviselő a parlamentben azt kérdezte a bántalmazott, betört fejű képviselőtársától: minek ment ki az utcára? Még cinikusabb, galádabb politikai megnyilvánulása volt a mi „liberálisainknak”, hogy kitüntették a budapesti rendőrkapitányt. Ide jutottak Demszkyék, Kunczéék a volt kommunistákkal kötött, szép hosszú politikai házasságuk végére: ellenforradalmárokká lettek…
Soha nem hittem volna, álmodni sem mertem volna 1990 után, hogy ez még egyszer megtörténhet Magyarországon. Ha valaki azt mondja, akár csak napokkal az újabb „ose” előtt, hogy az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a magyar rendőrség rátámad az ünneplőkre, azt mondtam volna neki: aludja ki magát! Rémálom volt, ami Magyarországon, Magyarországgal, velünk történt 2006-ban (és az elmúlt években). Hiba lenne megint nyugton hagyni a törvénysértések felelőseit, a gaztettek kitervelőit, végrehajtóit. Újabb hiba.