Negyven éve, 1970. október 4-én halt meg Janis Joplin. Brian Jones és Jimi Hendrix után egy éven belül ő volt a rock and roll szatellitjeinek (alkohol, kábítószerek) harmadik szupersztáráldozata. Még nem töltötte be a 28. életévét, de tökéletesen megvalósította életének mottóját: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, és halj meg fiatalon! A rock and roll legendák, ikonok, szimbólumok, mítoszok és hősi halottak nélkül nem lenne az, ami, és a tiszta ész kritikájának ebben a színes forgatagában Joplin etalon. Az első női rocksztár és botrányhős, a pörgés két lábon járó szinonimája. Egy texasi fehér csaj hátborzongató fekete hanggal, maga a hatvanas évek. Joplin nem sokáig bírta az amerikai Dél merev légkörét, egyszerűen nem volt odavaló, és erre még rá is tett egy lapáttal, nem volt hajlandó beállni a sorba. A középiskolában kiközösítették, a főiskolán sem hagyták békén, egy alkalommal megválasztották a legcsúnyább fiúnak. Janis Joplin nőisége, nőiessége persze megér egy misét (biszexuális kalandozások, benga motorok, pszichedelikus színekre mázolt Porsche, néha valóban elhanyagoltnak tűnő külső megjelenés), de ez az ítélet azért rokokóba hajló barokkos túlzás. Nem véletlen, hogy a jó ideig adoniszi tulajdonságokkal rendelkező Jim Morrison is bepróbálkozott nála, amikor pedig felment a színpadra, a dolog eldőlt, ragyogott és sugárzott. Tizennyolc évesen már helyi kocsmákban énekelt, folkot, countryt és természetesen bluest, aztán hamarosan irány Kalifornia. Egyszer még viszszatért Texasba, hogy a közben masszív piálássá fokozódott alkoholfüggőségét elvonón rendezze, de a rehab (hogy méltó utódját, Amy Winehouse-t idézzük) sikertelen. A Haight-Ashbury világa végleg felszippantja, mint egy adag port. Joplin már a hippikommunák ünnepelt heroinája, 1967 júniusában pedig kísérőzenekarával, a Big Brother and the Holding Companyval fellép a Monterey Pop Festivalon, és karrierje szárnyalni kezd. A Columbia lemeztársaság jó érzékű munkatársait sokkolja az előadás, azonnal szerződtetik, és piacra dobják Cheap Thrill című, addig csak lokális népszerűségnek örvendő lemezüket. Ezt életében már csak egy követte, az I Got Dem Ol’ Kozmic Blues Again Mama! 1969-ben, már egy másik társasággal, a Kozmic Blues Banddel a háta mögött. A harmadik a minden idők egyik legjobb rock-blues lemezének számító Pearl, rajta a hangszerkíséret nélküli Mercedes Benzzel, a frenetikus Cry Babyvel és a Me and Bobby McGeevel. Kris Kristofferson örökbecsűjét 1970. október 3-án énekelte szalagra, aztán másnap túladagolta a heroint. Aznap került volna sor a Buried Alive in the Blues énekszólamára.
Csekély vagyonát végrendeletének megfelelve a haverok elitták, hamvait pedig a Csendes-óceánba szórták. Darabokat hagyott hátra a szívéből (Pieces of My Heart). A világ valaha élt legnagyobb rock and roll énekesnője volt. Őszinte, szenvedélyes, igazi. Van egy film, a Fesztivál expressz, amely azt a turnét örökíti meg, amikor Joplin többek között Buddy Guy, a Grateful Dead és a The Band társaságában különvonaton beutazza Kanadát. Abban rendesen benne van a hatvanas évek világa, például amikor elfogyott az alkohol, a szerelvény megállt egy italbolt előtt, a művészek felvásárolták a készletet, beleértve a tulaj kedvenc, reklámcélokra használt ötliteres, whiskyt tartalmazó göngyölegét is, majd visszakászálódtak örömzenélni. Az egyik jelenetben Joplin a Cry Babyt énekli. Ennek a vetítésével kellene kezdeni az előadóművész-kurzusokat. Amikor megkérdezték tőle, hogy milyen érzés koncertezni, azt válaszolta, hogy „szeretkezem 25 ezer emberrel, aztán egyedül megyek haza”.
Sok víz belekerült már abba a bizonyos (több) ezer tóba, amióta a finn Apocalyptica zenekar 1993-ban megkezdte áldásos tevékenységét. A Turkuban alakult, Helsinkiben működő, csellómetált játszó (ez azt jelenti, hogy ugyan dobos egy ideje már van, de gitárok helyett kisbőgőkkel bontják le a színpadot) baráti társaság 1996-os első lemezén Metallica-feldolgozásokkal hívta fel magára a figyelmet (azóta belenyúlnak néha egy kis Rammsteinba, David Bowie-ba, vagy éppen klasszikusokat boncolnak), de szépen kialakult a saját világuk is. Ma már a hetedik albumuknál tartanak, a címe – ahogyan azt komolyzenén szocializálódott muzsikusoktól el is vártuk –: Hetedik szimfónia. Az új hanghordozó egyfajta esszenciája eddigi munkásságuknak, mindenki megkapja a magáét, és egyben elhúzzák a nótáját. Az ortodox Apocalyptica-rajongóknak ott van például rögtön a nyitó kamaradarab, az At The Gates Of Manala (a Manala a halál birodalma a finn mitológiában) vagy a Sacra és a rádióbarátok, valamint a könnyített testnevelés hívei is megtalálják a számításaikat a vokális szerzeményekben. Utóbbiaknak és a kulturális összefüggések kutatóinak ajánlott még egy DVD beszerzése is, azon megtekinthető egy, a Sibelius Akadémián tartott akusztikus koncert, amelyen fellépett a Leningrad Cowboys (lásd még Aki Kaurismäki Leningrad Cowboys menni Amerika című gyöngyszemét) énekese, Tipe Johnson is. Súlyosbító körülményként értékelhetjük, hogy a Beautiful című kompozíciót a fiúk anyaszült meztelenül vették fel a stúdióban, mintegy deklarálva, hogy a meztelenség mást jelent Finnországban, mint például Amerikában. Ez persze egyáltalán nem tűnik fel a lemez hallgatása közben, ami talán nem is baj, de az album ettől még jó, és alighanem új piacokat is nyit a zenekarnak.
origo.hu
Menczer Tamás: Meddig menekülsz, Peti?
