Köznapló

Szeptember 25., szombat
Nem tudom, ki hogy van vele, nekem már ifjú emberként gyanús volt a nagy ováció Ferenc József felesége, Erzsébet körül. Mást sem lehetett hallani, csak azt, hogy ilyen szép, olyan gyönyörű, hogy a magyarok mi mindent köszönhetnek neki, hogy káprázatos lovas volt, hogy égig érő csúcsokat mászott meg, hogy egyben költő is volt, és így tovább és így tovább.
Ám az idő múlásával kiderült, ezek nagy része féligazság, s akad köztük hazugság is. Leggyalázatosabb terjesztőjük az unásig vetített osztrák film, a Sisi volt. Bár egekbe emelte a tragikus sorsú színésznőt, Romy Schneidert, ugyanakkor elhülyített több millió rászedhető nézőt. Az egész nem egyéb primitív koholmánynál. (Pikantériája, hogy amikor készült, a Habsburgoknak még tilos volt akár a lábukat is betenniük Ausztria területére.)
A film hatása – kivált az operettek tapsos közönségének körében – óriási volt. Ez is oka, hogy haragot vált ki, ha a császárnéról „csúnya” tényeket emleget valaki. Például azt, hogy Erzsébet szépsége milliókba került. (A milliók ellenére fogai kihulltak, attól fogva műfogsorral kellett élnie.) Vannak, akik szerint a kiegyezést csak azért erőltette, hogy borsot törjön anyósa orra alá, aki köztudottan gyűlölte a magyarokat.
Folyton úton volt, gyermekeit – az egy Valériát kivéve – elhanyagolta. (A trónörökös nőügyeit, vérbaját, tragikus halálát is ennek róják fel sokan.) Császárnéként spiritiszta szeánszokon vett részt, hogy beszélni tudjon Heinével. A költő kicsalogatja testéből a lelket, mondta lányának, és így egyesülhetnek majd. (Hess, madár! – Arany János refrénje illik ide, de őt Erzsébet aligha olvasta.)
Aszexuális volt, szabadulni akart férje testi közeledésétől, ezért akarta összeboronálni a császárt valakivel. Kiszemeltje egy színésznő, Katharina Schratt lett. Furcsamód nekünk, magyaroknak is közünk van hozzá.
Katharina Schratt egy magyar gróf felesége volt, ittebei Kiss Miklósé, aki annak a Kiss Ernőnek a fia volt, akit Haynau – Ferenc József parancsára – társaival együtt Aradon kivégeztetett. Nikolausból Bécsben lett nyalka gavallér. Bohém módon élt, hamar nyakára lépett csinos életjáradékának. Egyik nő a másik után dőlt a karjába, hamar elcsavarta a fejét a Stadttheater színésznőjének is. De hát hogy mondhatott volna nemet egy írószerboltos lánya, amikor egy gróf kéri meg a kezét?
1879. szeptember 25-én esküdtek. Hamar jött a gyerek, és vele a szegénység. Nikolaus Kiss – ahogy a bohém ifjak máig teszik – kétségbeesett vállalkozásba kezdett. Természetesen belebukott, s az ifjú házasoknak még a ruháit is lefoglalta a végrehajtó.
Ekkor döntött úgy Schratt Katalin, hogy elmegy a császár szokásos hétfői audienciájára, és elsírja bánatát. Mert nem járja, hogy apósát a császár agyonlövette, ő meg minden nélkül kínlódik. Ferenc Józsefet nem hatotta meg a könnyes alakítás. Átnézte az iratokat, és kiderült, hogy a két Kiss fiú már kapott kártalanítást. Távozhatott.
1883-ban történt mindez, és még három évet kellett várni, hogy Erzsébet összeboronálhassa a császárt „a Schratt-tal”, ahogy ő emlegette. Festményt készíttetett Heinrich von Angelivel, ez már nyílt hozzájárulás volt a románchoz.
A császár hamarosan levelet írt, és nem sokkal később már rendszeresen barátnőjénél reggelizett. Villát ajándékozott neki Hietzingben, hogy közel legyen a schönbrunni kastély hátsó kapujához. Azon surrant ki hajnalban az apostoli fenség.
A magát negyvenhat kilósra lefogyasztott császárnéval szemben Schratt Katalin telt volt, és kedélye is az. Tudott kacagni, tudott tréfálni, a hietzingi villában vendégül látott uralkodók – a bolgár cár, a spanyol és a belga király – pompásan érezték magukat társaságában.
Kétség esetén, mert nem tudta, milyen ital illik a vacsora mellé, a bécsi magyarokhoz fordult. Általában Szemere Miklóshoz, a legnagyobb játékoshoz. Még a zordnak tartott Tisza István is éreztette, hogy kedveli. Ha a vacsora a Hotel Sacherban érte, mindig átüzent, tehetné-e tiszteletét egy kézcsókra a szeparéjában.
Kiss Miklós, hogy ne zavarja feleségét, Kairóban konzulságot kapott, a közös gyermek, Anton pedig bárói címet.
A legédesebb – mert csak ez a szó illik rá – az volt, ahogy a színésznő 1900-ban a színpadtól búcsúzott. Hogy mit alakított? Aligha találják el: Mária Teréziát.
A császár rokonsága nem engedte, hogy Ferenc József temetésén részt vegyen. Az utód, IV. Károly másnap kocsit küldött érte, s a Kapuzinerkirche kriptájába vitte a „gnädige Frau”-t, ahogy a császár és utóbb egész Bécs nevezte. Pár percre magára hagyta, hogy a nagyságos asszony elmondhasson egy imát.
Huszonnégy évvel élte túl a császárt. Végig megbecsülésben volt része. Erzsébetet csodálták, őt szerették.
Lehetett választani. Tu felix Austria…

Szeptember 27., hétfő
Érthető, hogy hatalom híján összezavarodtak azok, akiket áprilisban leszavaztak a választók. Az már kevésbé, hogy meg vannak sértve. Mire föl? A demokráciában nincs bérlet a hatalomra.
Kinyitom a „szocialistákhoz” közel álló Népszabadságot, s eltévedek az egész oldalas interjúban, melyet Zongor Gábor adott. Homályosak a mondatai, ami azért furcsa, mert a szerző mindig jól vette a változások hajtűkanyarjait. 1976-tól elvtársként a Kádár-rendszer elkötelezettje, a rendszerváltás után nyolc éven át Veszprém Megye Közgyűlésének MSZP-s elnöke, most pedig azt mondja, rálát mindenre, ami az önkormányzatok háza táján történik.
Ez persze nem így van. Ő maga bizonyítja, mikor arról prédikál, hogy a norvég példát kellene követni. Egyik elvtársa a franciákkal példálózott, egy másik a dánokkal – tudják ezek az emberek, hol élnek és mit beszélnek? Aligha, és ezt látni is, mert ajkuk szinte reszket a sértettségtől.
Zongor párttársáé, Mesterházy Attiláé is.
Most, amikor végre fény derülhet arra, milyen megaláztatásokat éltek át sokan a rendőrök brutalitása miatt 2006 őszen, a botcsinálta pártelnök mégis azt írja a lap 14. oldalán, hogy ez a kormány foszthatja meg szabadságuktól az embereket.
A sértett emberek szava hiteltelen, súlyuk, mint az uszadék fáké, könnyű, s őket magukat hamar partra veti a víz. A sértettnek a politikából vissza kell vonulnia. Nem tanácsos megvárnia, míg kikopik onnan. Másképp az történhet vele, ami a csodás Hidegkutival. Bekiabálták neki a tribünről: „Hagyd már abba, öreg…!”
Lendvai Ildikó, Kovács László, Szűcs Erika alighanem erre a sorsra jut.
Nekik mindegy, de önnek, kedves Mesterházy, van jó mestersége. Ügyes közgazdásznak mondják. Nem volna jobb folytatni? Visszavehetné trubadúrarcát, s gond nélkül élne. Megbecsülve, megfizetve. Nem tenné ki magát olyasminek, amin kacag a fél ország. (Az a sittügy nemrég a parlamentben kínos lehetett…)
Emlékeztetném valamire. A kínai kultúrára.
Régi kultúra, és nagy szerepet kaptak benne a költők. Közülük többen is a császári udvarban nyertek hivatalt. Volt, aki tartományt irányított, mint Po Csü-ji, a Tang-kor egyik legnagyobbja. (Róla tudni lehet, hogy ha egy-egy versét befejezte, előbb felolvasta egy öreg parasztaszszonynak, és csak akkor érezte késznek, ha az megértette. Ha nem, hazament, és tovább dolgozott rajta.) Nem volt ábrándozó figura. Ő kormányozta Hangcsout, Kína valamikori hét fővárosának egyikét, és elrendelte, építsenek gátat, amely felfogja a Csientang folyó vizét. A parasztokat segítette vele, akik könnyebben öntözhették rizsföldjeiket. (Ma hol terem ilyen gyakorlatias költő?)
Hunniából nézve Po Csü-ji „csupán” egy rímfaragó. Nem pártelnök, nem önkormányzati éceszgéber. Mint lehet, hogy szavait 1300 évvel később is pontosan érteni, míg Zongorét s az önét kimondásuk percében sem?
Hát csak úgy, hogy önök ketten nem arra születtek, amik. Belekeverték magukat egy komédiába, és próbálják eljátszani kiosztott szerepüket. Harsányak, de gyöngék. Meg is bukott a kétfelvonásos produkció. Már nincs falon a plakátja, de én emlékszem a címére, amelyet Hagyó Miklós adott: Se pénz, se posztó.

Szeptember 28., kedd
Csay Renáta nevét alighanem kevesen ismerik, pedig sokszoros világbajnok. Igaz, a maratoni kajakozás nem olimpiai versenyszám, nyolcszor győzni mégsem akármi. Most két számban lett világelső, ám Ferihegyen csak férje és kisfia várta. Se egy szövetségi ember, se egy csokor virág. Ha visszaidézem az ünneplést, amelyben Kovács Katalint részesítették másfél hónapja Ferihegyen – egy kevés kijárt volna Csay Renátának is.
Talán azért mondom mindezt, mert jobban szeretem az opálos fényt. Az nem vakít, és nem bántja a szemet.

Szeptember 29., szerda
Könyörtelenül kezdi az ősz. Vág az eső, csapkod a szél. Ilyen napokon hajlamos messzibe merengni az ember. Ha élesre feni magát, érheti szerencse is. Engem ma az ért.
Rátaláltam egy örmény énekmondóra. Asugnak mondták őket. Az utolsónak Dzsivani volt a neve, 1909-ig élt. Jönnek és tovatűnnek, ez egyik legszebb énekes versének címe. Muszáj idéznem, néhány sora oly szépen hajlik a lélek fölé:
„E világ csodakert, és benne virág az ember, / mennyi balzsamfű, rózsa, jönnek és tovatűnnek. / Gyönge, ne törj meg, és hatalmas, vesd le gőgöd, / Egyformán ontja fényét a nap mindannyiunkra, / Keletre húzó felhők jönnek és tovatűnnek. / Művelt fiait jó földanyánk növeszti naggyá, / Kóborló, nomád népek jönnek és tovatűnnek, / E világ szállójában vendég csak minden ember, / Dzsivani, ősi törvény, jönnek és tovatűnnek.”
Kerék Imrének köszönöm a fordítást. Üzenjen, ha van még asugtól való verse. Mióta Paradzsanov leforgatta gyönyörű filmjét Szajat-Nováról, a legnagyobb örmény énekmondóról, és hallottam, hogy kun őseimnek is voltak asugjaik, nem hagy nyugton, korábban miért nem tudtam róluk. S persze sóvárgok, hogy legyen belőlük egy kevés bennem is. Önzés? Az. De abból a fajtából, amely aligha rövidít meg valakit.