Köznapló

Október 1., péntek
Tettem egy tétova próbát a múlt héten, kísérletnek is mondhatnám. Mára egyértelművé vált, hogy a kísérlet nem sikerült.
„Bevezető áron” visszanyúlni a történelmi múltba, ez volt a szándékom, s úgy láttam, Erzsébet királynéval tanácsos kezdenem. Tiltakozni akartam az ellen, amit a hamis Sisi-film és olyan „imádságok” táplálnak, amelyek egyikét magyar iskolákban énekelték szeptember 10-én, meggyilkolásának napján.
A dal szövege ez volt: „Megdicsőült nagy királyné, a magasból nézz le ránk, / Angyalok közt fényes angyal, vészek ellen védd hazánk! / Kit ezer szív hőn sirat, áraszd ránk áldásidat!”
Vessük össze e sorokat a Boldogasszony anyánk szövegével, ez másfél századon át – Erkel Himnuszáig – nemzeti énekünk volt. Egyik szakasza így hangzik: „Kegyes szemeiddel tekintsd meg népedet, / segéljed áldásra magyar nemzetedet. / Magyarországról, édes hazánkról, ne felejtkezzél meg szegény magyarokról.”
Vagyis elődeink Szűz Mária magasába emelték Ferenc József feleségét. Túlzás? Az.
Erzsébetről mégsem tanácsos földi halandóként szólni. Márpedig ha ez nem lehetséges, kár azzal próbálkozni, hogy Rákóczi miért ajánlotta fel a magyar koronát Nagy Péternek, Kossuth pedig a Romanov-háznak. Nem tanácsos feszegetni, miért maradnak ki az iskolai tananyagból – bármely kurzus idején – fontos, izgalmas részek. Én már néhány sorral magamra haragítottam több olvasót. Levélben tiltakoztak, ne merjek karcot ejteni a királyné emlékén.
A karcejtés bulvár műfaj. Nem esetem. A történelmi „lecke” az lett volna, sajnálom, hogy ellenállásba ütközik.
Majd egyszer. Más időben.

Október 3., vasárnap
A választók a „szocialistákkal” mosták föl a padlót, Szanyi Tibor mégis úgy hajladozott az esti csoportképen – ujjával V betűt formázva –, mintha ők nyertek volna.
Egy pártbohócot aligha lehet komolyan venni. És mostantól fogyatkozó csapatát se nagyon. Lám, Szili Katalin is otthagyta, mint Szent Pál az oláhokat.
A harmadik választási pofonba futottak bele, vajon hányat bírnak el még?
Hajdan a sportcsarnokban – amikor még volt svungja az ilyesminek – az ökölvívóknak csapatmérkőzéseket rendeztek. Jó bunyósokat lehetett látni. Sokból nem lett bajnok, de volt köztük pár nagy harcos.
Az egyikre jól emlékszem: Dubovszkynak hívták. A Beloiannisz könnyűsúlyúja volt. Ritkán nyert, de volt egy különlegessége: bármekkora verést kapott, végigbírta a három menetet. Időnként a padlóra került, de fölállt és folytatta.
Nekem a Magyar Szocialista Pártról egy ideje Dubovszky jut eszembe. A harmadik menetben néha már azt sem tudta, honnan vágják állon, mégsem adta fel. Sőt amikor vége lett az egésznek, ugrándozott a ring közepén, mintha ő győzött volna.
Szanyi Tibor tisztára őt formázza.
Annyi különbséggel, hogy Dubovszky nem tarthatott sajtótájékoztatót a ring közepén, ahol elmagyarázza, tönkreverték ugyan, de a győzelem az övé.

Október 4., hétfő
A mai Népszabadság a diákok olvasási szokásairól cikkezik. Már a címe kibillent a nyugalmamból: „Fekete István még mindig a húszas listában.” Mintha azon háborogna, hogy Tasnádi Péter még mindig szabadlábon van.
Persze lehet, hogy a szerzőnek, Varga Dórának magától ilyesmi nem jut eszébe, s a cikkben foglaltakért inkább a nyilatkozó Gombos Péter felel. Lehet. De ha már a Magyar Olvasástársaság alelnöke effélét sugall, én bizony rákérdeztem volna: az alelnök úr miért hárítja a felelősséget kizárólag a magyartanárokra?
Varga Dórának azt sugallja, hogy a gyereket ma rosszul gardírozzák a könyvek felé. Szerinte tarthatatlan, hogy a kisiskolások első kötelező olvasmánya máig a Kincskereső kisködmön. Móra egy-egy mondata 11,2 szóból áll, „nyelvezete távol van a mai 8-9 évesekétől, akik nem értik és emiatt nem is szeretik ezt a könyvet.” Így Gombos.
Én meg állítom, hogy ez komplett marhaság.
Először is: akinek nehéz Móra nyelve, annak valójában a fejecskéje az, s a papát meg a mamát kell tetemre hívni, amiért „villanypásztorra”, tehát a tévére bízták csemetéjük nyelvfejlesztését. Másik észrevételem, hogy aki megszámolja, hány szó van egy mondatban, és ennek alapján mond könnyen vagy nehezen olvashatónak egy könyvet, úgy tesz, mint aki a palacsintát nem tölteléke, hanem mérete szerint tart jó vagy rossz ízűnek.
Gombosnak nem tetszik, hogy a felső tagozaton „a pedagógusok zöme ugyanazt a hat könyvet adja föl: az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk, a Szent Péter esernyője, a Légy jó mindhalálig, A kőszívű ember fiai és Az aranyember című regényeket.” Vagyis az alelnök úrnak nincs ínyére sem Gárdonyi, sem Molnár írásmódja, de nem kíméli Mikszáthot, Móriczot és Jókait sem.
Mindezekhez komoly hátszelet kap Péterfi Rita olvasáskutatótól. A hölgy kimutatásai szerint a sokat olvasó gyerekek zöme külföldi – főleg angolszász – szerzőket keres a könyvtárban. Lucy Daniels, Walt Disney, Jaqueline Wilson, Erich Kästner, J. K. Rowling, Claude Clement, Meg Cabot, Astrid Lindgren – diktálja Varga Dórának a neveket, s ő szorgalmasan le is írja őket. Azt is, hogy nevezettek művei a kamaszok „napi problémáival, a családi, az iskolai és a kortárs csoportban kialakuló konfliktusokkal foglalkoznak”. Ők az igaziak, hiszen a magyar szerzők műveiben a mai kamaszok problémái ritkán jelennek meg.
Péterfi számára érthetetlen, hogy a 20-as toplista negyedét mégis magyarok adják: Fekete István, Nógrádi Gábor, Molnár Ferenc, Janikovszky Éva és Böszörményi Gyula.
Egy magyar olvasáskutató szerint tehát a gyerekek közül azok járnak jó úton, akik angol, német vagy dán nyelvből fordított könyveket nyálaznak. A Fekete Istvánnal tartók viszont, akiket jobban érdekelnek a természet titkai, mint a „kortárs csoportok kialakuló konfliktusai”, korszerűtlenek.
Péterfi kártékony tendenciát erősít, azt a fajta dominanciát, amely ellen egy kis nemzetnek védenie kell magát, méghozzá radikálisan. Máshol védik is. Itthon úgy tartják, hogy ennek kockázata van. Ez gyávaság.
Gombos és Péterfi mondatai „szellemi aknazárat” építenek, vagy ha így jobban tetszik: lidérces lápvidék felé mutatják az utat. Jól álcázott liberális támadások csatazaja az övék. Céljuk bizonnyal a középosztály elbizonytalanítása. Hadd legyenek kétségeik, mi érték és mi nem. Ne a szülők, a tanárok, a könyvtárosok mondják meg, mit olvasson a gyerek, hanem ők.
Kinevezik magukat szakértőnek, és bornírt számaikkal, szívmeleget nem ismerő, rideg módszereikkel trombitálják a fülekbe, mi a gyanútlan gyermeklélek „korszerű” tápláléka.
Ráadásul nem állnak meg itt.
Társaik másban is döntéshelyzetbe jutottak. Nem engedték, hogy Tormay Cécile neve a lexikonba kerüljön. Bezzeg odakerülhetett, aki Moszkvából lefasisztázta József Attilát. (Gergely Sándor két Kossuth-díjat kapott szolgálataiért.) Ők terjesztették, hogy Jókai elavult, Gárdonyi és Móricz antiszemita, Arany lakásuzsorás.
Szomorú emberek lehetnek. Fontosságukat lámpafény érleli, döntéseik behúzott függöny mögött, áporodott levegőjű szobákban születnek.
Nekem szerencsém van, máshonnan jöttem. Onnan, ahol tágas az ég, messzire lát a szem, és amit nem fog be, oda elviszi a képzelet. Vagy ha az nem, egy-egy író könyve. Jó ritmusban ügető mondatok hátára ülve átjárja az ember testét, lelkét, amit Ady így fogalmazott meg ékesen: „határtalan az élet.”
Idézek az egyik ilyen könyvből:
„Zsongott a gyep, sütött a nap, s a szél vidáman libegtette a juhok szőrét a kökénytüskéken. A Kecskekő hegyéről lecsurgott a hó, keményen és csúcsíves női mell módjára nyúlt a magasba, mintha meg akarta volna szoptatni a bárányfelhőket. Éberlein doktor fáradtan tolta kerékpárját az erdőszegély meredekjén. Négy skarlát – intett a fejével –, két difteritisz, több vérhas és egy halott. A mosolyából úgy kicsüngött a reménytelenség, mint kabát alól az elszakadt nadrágtartó. Szerette a beteg gyerekeket, mintha valamennyinek ő lett volna az apja. Az ember telepes növény, mint a moha, csak ő élt magányosan és egy kissé összevissza rugdalva. Rossz fehérnép volt a felesége, és hitvány lélek volt a lánya is.”
Tízéves voltam, amikor az óbudai Fő tér felnőttbibliotékájában ezt adta a kezembe egy idős könyvtáros. Karácsony Benő Napos oldalában semmi nem volt a kamaszok aktuális problémáiból, mégis elmondhatom: más ember lettem volna, ha nem ez a regény életem első fontos olvasmánya.
Korszerűtlen? Nagyon remélem, hogy Gombos Péter és Péterfi Rita mércéje szerint az. Így ugyanis nem hullik ki a rostán.
Ők ki fognak, mert nem építeni jöttek, hanem bontani.
Rontó Péterek.

Október 5., kedd
A démonok rendezték vajon, hogy a kolontári iszaptároló gátszakadása szinte napra egybeessék a Duna Televízió ma esti műsorával, a Vörös földdel? Vitézy László filmjének is a bauxit a főszereplője. S vele mindaz, ami az ember haszonleséséből és mérhetetlen közönyéből következik. Semmi kétség, a mostani katasztrófát ezek váltották ki. A piszkos elv, miszerint kis befektetéssel kell nagy haszonhoz jutni.
Nézem a tévében a vörösre változott tájat. Egy könyvet juttat eszembe, Iljinét, borítóján ezzel a címmel: Hogyan lett az ember óriás?
Óriás? De hiszen egyebet sem tesz, mint próbálja leplezni félelmeit.
Alig egy hónapja jelent meg a cambridge-i Stephen Hawking új könyve. Arról ír benne, hogy a modern tudomány nem hagy helyet Istennek. Csak a tudomány képes magyarázattal szolgálni a világ eredetére. És? Ennyi az egész? Ezért háborog világszerte a papság? Nem jut eszükbe, mi áll az Írásban a magukat felmagasztalókról? Megalázásban lesz részük.
Ahogy remélhetőleg azoknak is, akik miatt a mérgező iszapár a veszprémi falvakra zúdult. Négyen meghaltak, hatan eltűntek, a házak, a környék földje és vizei élettelen, holdbéli tájat mutatnak az ég alól.
Választott népe lehetünk Istennek, ha ennyi szenvedést zúdít ránk.
De majdcsak átkelünk a vörös tengeren…