Multikulticsőd Európában

Németország kancellárja, Angela Merkel asszony történelmi bejelentést tett az elmúlt napokban, amikor elismerte a multikulturális társadalom tézisének csődjét. Az 1960-as évektől a nyugati társadalmakba beáramlott, főként muzulmán országokból származó munkavállalók százezreiből mára sokmilliós társadalmi réteg alakult ki. A fő tézis az volt, hogy a bevándorlók a saját kultúrájuk és a saját normáik megtartása mellett majd együtt tudnak élni a befogadó keresztény kultúrkör többségi társadalmával. Ez volt a „multikulti” tézise, amelynek még a legóvatosabb megkérdőjelezése is az „idegengyűlölő” és a „rasszista” vádakat vonta a kritikusa fejére a média és a politikai elit domináns körei részéről. A tézis problémái pedig már régen érezhetővé váltak London milliós pakisztáni és más muzulmán csoportok által lakott városrészeiben, Párizs arab és fekete-afrikai bevándorlóinak lakónegyedeiben éppúgy, mint a német nagyvárosok törökök által benépesített körzeteiben. A nyugati nagyvárosokban ugyanis nem harmonikus multikulturális közösségek alakultak ki, hanem a többségi társadalom melletti párhuzamos társadalmak, ahol a bevándorlók első – még békésebb – generációja után ma már a muzulmán fiatalok között egyre gyakrabban tapasztalható a keresztény- és Európa-gyűlölet.
A multikulti csődje azzal együtt vált az elmúlt évek elsőrendű problémájává, hogy az utóbbi fél évszázadban az európai országok többségi társadalmaiban radikálisan csökkent a születések száma – sőt a csökkenés tempója felgyorsult az elmúlt néhány évben –, míg a muzulmán bevándorlók párhuzamos társadalmain belül a hagyományos női szerep fennmaradása miatt a sokgyerekes családok maradtak a jellemzők. Ez a tendencia leginkább Németországban figyelhető meg, de a franciáknál, az angoloknál és a többi kisebb nyugat-európai országban is ugyanez tapasztalható. (A Svájc német részén lévő Zürich iskoláiban kisebbségbe kerültek a németül beszélő gyerekek!) Tehát a nagyvárosokban az iskoláskorúak között lassanként már többségbe kerülnek a nem integrálódott rétegek gyermekei, miközben a többségi társadalom munkaképes lakossága egyre inkább elöregedik, így rohamosan nő a nyugdíjasok tömege.
A demográfiai prognózisok szerint ezeknek a kedvezőtlen változásoknak a következményeként 2060-ra Németország mai 82 milliós lakossága – benne 5,5 millió muzulmánnal – 65-70 millióra csökken, miközben ezenbelül már 13-15 milliós lesz a párhuzamos muzulmán társadalom. Ráadásul ezt a helyzetet tovább rontja az a tény, hogy akkorra az össztársadalomnak már több mint a felét az elöregedett német származású társadalmi rész adja. A munkaképes lakosság fele így az európai kultúrával és az európai emberekkel már ma is ellenségesen szemben álló, muzulmán, párhuzamos társadalomból kerül majd ki. Némi eltéréssel ugyan, de ez prognosztizálható 2060-ra a többi nyugat-európai országban is, így a jövőkép már több elemző számára az európai civilizáció zsákutcába torkollását vetíti előre. Pat Buchanan 2002-ben a Nyugat haláláról értekezett magyarul is olvasható könyvében, Walter Laqueur 2007-ben Európa utolsó napjai címmel írt egy monográfiát; ugyanebben az évben az amerikai Pepperdine Egyetemen Európa összeomlása címmel rendeztek konferenciát, s az elmúlt években erről a problémáról Eurábia, Londonisztán és ehhez hasonló címekkel könyvek tucatjai jelentek meg. A közelmúltban a legnagyobb vihart a volt berlini szociáldemokrata pénzügyminiszternek, Thilo Sarrazinnak a Németország felszámolja önmagát című könyve kavarta, amely a jelenlegi tendenciák mellett 2100-ra az ország felerészben iszlám társadalommá válását és ennek konfliktusokba torkollását vázolta fel. Ha belevesszük ebbe a jövőképbe Nyugat-Európa más országainak a hasonló állapotát is, akkor az európai civilizáció zsákutcába kerüléseként fogalmazhatjuk meg ezt a gondot.
A német kancellár mostani állítása a multikulturális társadalom tézisének csődjéről ezeknek a vitáknak a nyomán születhetett meg, de már napokkal előtte a bajor miniszterelnök is elfogadta a Sarrazin-könyv jövőképét, kijelentve, hogy a drámai végkifejlet megelőzésére változtatni kell a bevándorlási politikán úgy, hogy – a muzulmán népesség további beáramlását leblokkolva – az európai kultúrkörön belüli országokból érkező bevándorlókat kell előnyben részesíteni, és az ilyen irányból érkező bevándorlást kell minél nagyobb számban lehetővé tenni. A bevándorlás ugyanis létszükséglet a németek számára, mert a német nők – a női szerep egy évszázaddal ezelőtt megindult változása folytán – ma már csak kisebb részben hajlandók gyereket szülni, és akkor is legfeljebb egy gyereket vállalnak. Ha komolyan vesszük Nyugat-Európa demográfiai összeroppanásának veszélyét, akkor csak azt mondhatjuk, hogy ha későn jött is a hivatalos felismerés, de legalább itt van. Talán kijelenthető az is, hogy a hasonló helyzetben lévő franciák és angolok – de ugyanígy Dél-Európában az olaszok és a spanyolok is – feltehetően rövid időn belül felismerik ezt a kedvezőtlen folyamatot.
Milyen hatással lehet ez a helyzet a kelet-közép-európai országokra: ránk, a csehekre, a szlovákokra, a románokra és a bulgárokra? Mint közismert, a közép-európai országokban nem egy párhuzamos muzulmán társadalom, hanem az alig integrált és a fejlett munkamegosztásba alig bekapcsolható cigány lakosság okoz még ennél is nagyobb gondot. Ebben a térségben is a zsákutcába jutó társadalom jövőképét vetíti előre az elöregedő többségi társadalom problémája: a többségi társadalmon belüli nagyon alacsony születési ráta és az integrálatlan cigány lakosság magas születési aránya. Ezzel a háttérrel kell rákérdeznünk arra, hogyan érinthet bennünket egy olyan nyugat-európai irányváltás, amely a számukra nélkülözhetetlen bevándorlást az európai kultúrkörből tűzi ki célul. Ennek a kérdésnek a megválaszolásakor emlékeztetni kell arra, hogy egy közelmúltban végzett felmérés szerint a magyar fiatalok majd egyharmada (29 százalék) szándékozik Nyugat-Európában tartósan munkát vállalni, ami alapvetően az ottani letelepedésüket jelenti. Az említett nyugat-európai irányváltás nyomán megnövekedett befogadási készség és az ezzel együtt járó nagyobb jövedelem ígérete nyilvánvalóan majd még növeli ezt a számot. Másik oldalon fennáll az a veszély, hogy amikor az itthoni növekvő cigány lakosság költségvetési eltartása már áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik, egyre gyakoribbá válhatnak a mindennapok konfliktusai, és ez a helyzet még nagyobb motiváltságot hozhat létre a csábító nyugatra távozáshoz.
Az ismert kifejezéssel azt lehet mondani az Angela Merkel asszony által most felvetetett irányváltáshoz, hogy egyik szemünk sírhat, a másik nevethet. Ezzel ugyan csökkenhet az európai civilizáció végleges zsákutcába kerülésének a közeli veszélye – feltéve, hogy a többi nagy európai ország is követi ezt a példát –, de minket, közép-európai országokat nem ment meg a társadalmi széteséstől. Félő ugyanis, hogy 2060 körül a már elaggott nyugdíjas tömegekből és a forrás nélküli cigányságból álló romtársadalmainkból nagyobbrészt majd Nyugatra távoznak az amúgy is fogyatkozó számú képzett fiataljaink.
Lehet, hogy unokáink így túlélik, de vajon ez-e az igazi jövőjük?

A szerző szociológus, egyetemi tanár