Hagymát pucolnak fiatalok és öregek Magyardombegyházon, a Békés megyei végeken. A kétszázhatvan lelkes falu csődbe ment – persze nem egyedüliként az országban, ám olyan polgármestere, aki koldulni is kész volt a Kossuth téren, egyelőre csak Magyardombegyháznak van. A messziről jött küldöttség Budapesten tárgyalni is szeretett volna az illetékesekkel a Belügyminisztériumban, de nem fogadták őket. Sőt a rendőrök el is zavarták a tizenöt fős csapatot a Parlament környékéről, mivel akciójukat be nem jelentett megmozdulásként értékelték. Így hát dolgavégezetlenül hazatértek a magyardombegyháziak, de legalább a fél ország ismét felfigyelt arra, hogy bizony a városokon túl is van élet!
A budapesti (tor)túrát követően mi is ellátogattunk Magyardombegyházra, az eltűnő faluba, ahol a távolsági busz is csak megfordul, a településen túl ugyanis nincs már semmi, csak a szántóföld.
A főutcát Zalka Mátéról, a „vörös tábornokról” nevezték el, a tsz-t Petőfiről. Zalka Máté megmaradt (rá merőleges a Kossuth utca), a Petőfi szövetkezet viszont széthullott, nem maradt utána más, csak a sok üres munkáskéz. Az emberek többsége dolgozna, de itt aztán tényleg nincs mit. Az első nagyobb település ötven kilométerre található. A környező kisközségek helyzete pedig alig jobb Magyardombegyházénál. Persze akinek maradt birtoka, nem hagyja parlagon, a föld kiváló minőségű, de egy-két hektáron hasznot húzni nem lehet. Márpedig a többségnek csak ennyije van.
Kisdombegyház után fordulok balra, a Magyardombegyházra vezető zsákutcába. Tekergetem a rádiót a kocsiban, de csak román adók foghatók.
Mintha a világ végén járnánk, de ez nem igaz. Magyardombegyház a világ közepe, legalábbis ezt hirdeti a falu félhivatalos honlapja. Igaz, húsz évvel ezelőtt, amikor még működött a termelőszövetkezet és néhány gyár is a térségben, ezeregyszázan laktak a településen, mindenkinek volt munkája, takaros háza, az udvaron állatokkal. Az elmúlt húsz évben viszont nem épült errefelé semmi, aki tehette, menekült. Így zsugorodott Magyardombegyház lakossága 1990 és 2010 között a negyedére.
Persze az idő megszépíti az emlékeket, s a gondok eredőjét sem érdemes csupán az elfuserált rendszerváltásban keresni. Hiszen Ausztriában vagy akár Szlovéniában tsz-ek és szocializmus nélkül is jól megy a mezőgazdaságnak – az állam is többet támogat, a gazdák is összefognak.
Ilyesmikről filozofálgatunk, mikor egy férfi lép a helyiségbe, s hangosan szidni kezd mindenkit, főleg az eddigi polgármestereket, ám a többiek csitítják, nem süket itt senki, minek ordibálni. De csak folytatja.
Ocskay Andrásné, Tóth Árpád, Tóth József, Dargó Erzsébet, Botlik Zsuzsanna, Botlik Attila és Attiláné, valamint Vargha Mihály reggel óta pucolja a hagymát a Zalka Máté és a Kossuth utca sarkán. Néha elbolondoznak egy kicsit. Egyikük még csak húszéves, a kevés fiatal egyike, aki még itt él. Más munkája, jobb dolga neki sincs. Az erősebb napokon, amikor nagy fejű hagymák érkeznek, személyenként egy-egy mázsát is bezsákolnak, aztán viszik a zöldséget Debrecenbe, a konzervgyárba. Kilójáért tizenhét forintot fizetnek, vagyis az egész napos munkával legföljebb ezerhétszáz forint jön össze délutánig, ebből kell megélni, meg a huszonnyolcezres segélyből.
Aztán télen hagyma sem lesz, meg semmi más sem, csak hideg. Legalább a hagymaszag is megfagy. Ám ilyenkor ősszel még az ember bőre alá is beissza magát, a kezet meg úgy befeketíti a hagyma, akár egy olajipari munkásét. Néha elviszik az embereket máshova napszámba, érkeznek erre szakosodott vállalkozók, akik ugyan leveszik a maguk sápját, de a megmaradó pénz is több a semminél.
A falu főutcájában sok az elhagyatott ház. Néhol gaz tör fel a nappaliban, az ablakoknak csak a helyük látszik, a tetők bedőlve. Hiába, sokan mentek el. Igaz, jöttek is néhányan, főleg olyanok, akik a városokban nem bírták fenntartani magukat, eladósodtak, lépniük kellett. Itt akár négyszáz-ötszáz ezer forintért is házhoz juthatnak, a segélyből és a gyerekek után járó támogatásokból faluhelyen el lehet tengődni. Ők nem járnak hagymát pucolni. Viszont a betelepülők az épületek közül sokat feléltek, eltüzelték az ablakkereteket, a parkettát, aztán továbbálltak. Három gyermeket ki is kellett emelni problémás családjából, s átmeneti nevelésbe adni. Akik nem végezték el a nyolc általánost, pályázati támogatással tanulhatnak, ők nem a hagymapucolásért, hanem azért kapnak pénzt, hogy felnőtt fejjel iskolába járnak. „Bérük” napi kétezer forint. Szerencsére a tisztességes, dolgos emberek itt még láthatóan erős többségben vannak.
A másik nagy baj, hogy nincs összetartás – ezt mondják a hámozók –: senki nem bízik senkiben, senki nem fog össze senkivel. Piacozni nem járnak, mert egyedül nem éri meg fuvarozni a termést, össze viszont nem állnak, mert annak úgyis veszekedés a vége. Nem tagadják, akkora a szegénység, hogy az emberek néhány forinton is képesek hajba kapni.
– A hagymapucolóban járt? – kérdezik tőlem, amint a templom tőszomszédságában lévő önkormányzat épületébe lépek, s hamar rájövök, miből találták ki. A ruhám beitta a hagyma szagát.
Míg a polgármesterre várok, a jegyző asszonnyal azon tanakodunk, mit tehet az az eladósodott önkormányzat, amelyet központilag arra köteleznek, hogy nagy lapokban hirdesse meg a saját maga ellen indított csődeljárás tényét. Ami, ugye, nem kevés pénzbe kerül, miközben épp az a baj, hogy egyetlen forint sincs a számlájukon. Ilyen a bürokrácia.
A hivatalban csak mosolyognak azon, amikor valaki inkasszót jelent be számláikra, a nulla forintból sokat úgysem vihet. Dús Ildikó független polgármester négy éve vette át a település vezetését, több mint húszmilliós forráshiánnyal, négymilliós folyószámlahitellel, körülbelül kétmilliós bértartozással. Elődjével ellentétben – az ötfős képviselő-testülettel együtt – társadalmi munkában végzi tevékenységét, azt mondja azért, mert elszánt, és szereti a falut. Megkérdezem, mitől is lelkes, hiszen itt sem meggazdagodni, sem látványos sikereket elérni nem lehet.
A falu utoljára 2007-ben nyert pályázati pénzt, nyolcmillió forintot, annak is nagy részét vitte a bank, de legalább ennyivel csökkent a tartozásuk. Uniós pályázatokon nem indultak, így legalább az önrészhez nem kellett újabb hiteleket felvenni. A polgármester és a testület igen feszesre vágta a költségvetést, sok fájdalmas intézkedést is hozott négy év alatt. Körjegyzőségbe kerültek, elküldték az asszisztenst az orvosi rendelőből, a szakácsot a közkonyhából, szüneteltetik az óvoda működését, összevonva az intézményt a szomszédos, körülbelül kétszer ennyi lakosú Kisdombegyházzal. Itt tíz gyerekük van, odaát tizenöt. Dús Ildikó úgy gondolja, minden ezerötszáz lelkesnél kisebb településen be kellene vezetni, hogy a polgármester és a testület csakis társadalmi munkában dolgozhasson. Merthogy az előírás szerint egy ilyen kis faluban is négyszázhúszezer forint járna havonta a vezetőnek, alig kevesebb, mint a városi rangú, tízezres településeken. A polgármester szerint Békésben hasonló a helyzet, mint Afrikában, ahol gyémántot, aranyat bányásznak, olajkutakat fúrnak, a lakosság mégis éhezik. Ez a környék remek termőföldjéről híres, mégis alig tudnak néhányan megélni belőle. A legtöbben csak önellátásra termelnek.
Az öregek meghalnak, a fiatalok elmennek, s hamarosan megszűnik Magyardombegyház? – kérdezem, s a polgármester azt mondja, hogy ez bizony reális alternatíva. De tenni lehet ellene, s éppen ez az, ami őt mozgatja, ezért jelöltette magát a következő ciklusra is. A mezőgazdaságot igenis talpra lehet állítani. Ehhez az is kell, hogy a falusi polgármesterekkel, szakemberekkel ne csak a telefont kezelő titkárnők álljanak szóba a minisztériumoknál. A maga is gazdálkodással foglalkozó Dús Ildikó hisz a mondásban: „Ha a paraszt nem dolgozik, a városi nem eszik!” Persze le kell faragni a kiadásokat, valahogy muszáj leszurkolni az adósságokat – ehhez kellene a központi segítség –, s akkor a normatívából már valahogy működni lehet. Következő lépésként szeretnék, ha megnyílna a miniszteri ajtó, s közösen reális véleményt alkothatnának arról, érdemes-e adni egy utolsó esélyt a faluvilágnak. S ami legalább ilyen fontos: szükségszerű újraformálni a helyi kisközösségeket, érdek- és értékalapon, s termelőegységekbe csoportosítani őket. Immár nem azért, mert kötelező, hanem azért, mert csak így éri meg.
Nem tudom, mi a nagyobb kihívás, bejutni a belügyminiszterhez, vagy rávenni ezeket az embereket az együttműködésre. Persze ha ők nem termelnek, a multik úgyis behozzák olcsón a zöldséget, gyümölcsöt Marokkóból. Véget lehet vetni a kisközösségeknek, le lehet dózerolni az elhagyatott házakat, aztán fel lehet mondani a polgármesternek. S akkor már a Zalka Máté utca elejére kiírhatjuk, hogy faluvég.
origo.hu
Kigyulladt egy autó a Kőröshegyi völgyhídon
