A sokat emlegetett – eredetileg a később szélsőjobbra csúszó Oláh György által leírt – „hárommillió koldus országa” a második világháborút közvetlenül megelőző években kezdett kilábalni az egyre mélyebb társadalomszerkezeti krízisből. A trianoni döntést követően ugyanis a magyar társadalom, egészen 1938–39-ig, komoly szociális konfliktusokkal küzdött. A munkanélküliség és a lakásínség kezdettől fennálló problémáját tetézte a trianoni döntés után az anyaországba menekülők tömegeinek ellátatlansága és a gazdasági lehetőségektől való megfosztottság. A második világháború előestéjén beindított katonai és ipari fejlesztések (például az 1938-ban Darányi Kálmán által meghirdetett győri program) csökkentették csak először komolyabb mértékben a munkanélküliséget. Ezt követően a Teleki-kormány lépett érdemben. Ablonczy Balázs megfogalmazásával egyetértve kijelenthetjük, hogy a fennálló problémákon „talán csak az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) segített valamelyest: az viszont túl későn jött ahhoz, hogy hatása legyen”.
A vidéki szegénység és a városi perifériára szorult társadalmi rétegek problémája a harmincas évek közepére vált égető kérdéssé. Előbbi réteg legnagyobb gondja a földkérdés megoldatlansága volt. Erre válaszolt a húszas évek végétől kezdve a népi írók mozgalma is, amely elsősorban a magyar parasztsággal foglalkozott. A mezőgazdaságban dolgozók száma 1920-ban 4,5 millió, 1941-ben pedig ennél is több volt, ez a magyar lakosság felét jelentette. Az agrárnépességen belül éles határvonal húzódott a földdel rendelkezők és a nincstelenek között. A százholdas vagy annál kisebb birtokosok 1930-ban az ország lakosságának felét tették ki, ám az agrárnépesség döntő része nem birtokolt földet. A megélhetéshez nem elegendő parcellatöredékekkel több mint 1,2 millió fő rendelkezett. A földínséghez társult a sokgyermekes parasztcsaládok lakhatási szűkössége és az ebből fakadó egészségi és erkölcsi problémák sora. A legfontosabb, az egész társadalomra kiterjedő törésvonalat Hámori Péter történész (Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar) a jövedelemeloszlás szélsőséges alakulásában látja, és úgy véli, hogy a társadalom közel harmadát kitevő szegények mellett az igazán vagyonosak a lakosság csupán harmincadát alkották. Ébl Zsuzsa szociológus szerint hasonló helyzetről sajnos ma is lehet beszélni, csak napjainkban inkább az adófizetők és az „eltartottak” közötti feszültség van napirenden.
A Horthy-korszak első évtizedeiben a megélhetésükben veszélyeztetettek átmeneti megsegítésére nyomor- és ínségenyhítő akciókat szerveztek, ezek azonban nem játszottak közre abban, hogy a perifériára szorult néprétegek önálló, produktív életet kezdhessek. S míg a harmincas évek utolsó harmadában Imrédy Béla tekintélyelvű fordulatának kísérlete során nemigen foglalkozott mélyebb szociális megoldásokkal, addig az őt követő Teleki Pál sajátos és átgondolt társadalompolitikai alternatívát kínált. Esztergár Lajos pécsi szociálpolitikus, későbbi polgármester javasolta először a „produktív szociálpolitika” bevezetését. Ezt az elképzelést támogatta a kormányfő is, karöltve Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel és olyan neves tudósokkal, mint Heller Farkas gazdasági, Kovrig Béla szociálpolitikai és Magyary Zoltán közigazgatási szakember. A harmincas évek végétől kidolgozott produktív szociálpolitika célja az volt, hogy ne segélyekkel, hanem az önálló élet lehetőségével lássa el a szegényeket. Az elgondolás a családot önfenntartó egzisztenciává, önálló életlehetőségét megteremteni képes kisközösséggé kívánta változtatni. Mindezt erőteljes állami felügyelettel, a „nemzetbe történő visszaintegrálás” kívánalmával képzelték el.
Hámori Péter az 1940-ben induló Országos Nép- és Családvédelmi Alap ismert kutatójaként elmondja: az ONCSA bevezetése tökéletesen beleillett Teleki társadalompolitikai koncepciójába, hiszen a program szakított az évtizedekig fennálló tűzoltásjellegű nyomorenyhítő akciókkal. Ehelyett célja a nagycsaládos falusi nincstelenek támogatása, a születések számának emelése és a gyermekvédelem volt. A programmal az állam vállalta, hogy tíz év alatt egymilliárd pengőt fordít a szegényebb nagycsaládosok megsegítésére, elsősorban takaros, lakótelepszerűen felépített, egyszintes családiház-sorok formájában. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a győri program ugyanennyibe került, Magyarország költségvetése pedig ekkoriban két és fél milliárd pengő volt évente. A költségek fedezésére nép- és családvédelmi pótadót vezettek be, és az állami illetékekből befolyó jövedelmek 27 százalékát is erre fordították. Az ONCSA-juttatásokban részesültek nem ajándékba kapták a házat, hanem kamatmentesen visszafizetendő kölcsönként, amelyet harminc éven keresztül kellett visszatörleszteniük az államnak. Az ONCSA-programban részt vevő családfőnek kötelessége volt dolgozni, a feleségnek takarítani, megművelni a kiskertet és gondozni a gyermekeket. Az előírt szabályok betartását az állam rendszeresen felügyelte. Ébl Zsuzsa szerint ez utóbbi az ellenőrzött beilleszkedést célozta, és arról tanúskodik, hogy hetven évvel ezelőtt a szegényekkel kapcsolatos vélekedés sokkal elfogadóbb volt, míg az államnak sokkal szélesebb szerepkört biztosítottak.
Az 1940. évi 23. törvénnyel létrehozott ONCSA 1941 tavaszától 1943 végéig működött teljes kapacitással, összesen 12 ezer családnak adva juttatásokat. Az ONCSA-t a visszacsatolt Székelyföldön szociális feladatán túl nemzetépítési céllal is alkalmazták. A két kutató értékelése szerint a rövid ideig működött modell minden bizonnyal nagyobb társadalmi hasznot eredményezett (volna), mint a megelőző tizenöt-húsz éves segélyezési politika.
Az 1940 és 1944 között működött Országos Nép- és Családvédelmi Alappal foglalkozik hétfőn az Ősök tere. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.
origo.hu
Vogel Evelín: Magyar azzal fenyeget, hogy börtönbe zárat - videó
