Amit magadnak kívánsz, ne kívánd embertársaidnak. Hátha más az ízlésük. G. B. Shaw bölcs útmutatása elég volt Szenes Ivánnak ahhoz, hogy szégyenkezés nélkül vállalhassa a slágergyáros címet. Tisztában volt azzal, hogy Tinódi Sebestyén lantja bármilyen szépen pengett is, a szöveget a történelmi idő formálta dallá. Vásárok, udvari lakomák, szép paraszti ünnepek. Az újkori dalgyártók Bartók szerint már „a városi kultúra hulladékaiból” gyűjtik össze dallamaikat, szövegeiket, okot adva a fanyalgásra, a kritikára.
Amikor Szenes Iván elkötelezte magát a könnyű műfaj mellett, éppen apályuk volt az érzelmes, szívhez szóló táncdaloknak. Különös határmezsgye az ötvenes években: az Állami Áruház ment az operettszínházban, a sztoriból forgatott film pedig több ezer magyar moziban futott, ám a cselekmény és a történésbe illesztett dalok hátat fordítottak egymásnak. Az Állami Áruházban kemény osztályharc dúlt, a reakció cselszövéseit hárították el az új undokok, a Duna-parti csónakházban pedig boldogságban úszott a kollektíva, s ennek dallamosan hangot is adott. Glauziusz bácsi, a könyökvédős könyvelő pedig Iván hősünk érzelmes dalszövegével bemasírozott a pityergő nagymamák szívébe.
Szenes Iván, aki a magyar könnyűzenei élet két kiválóságának, G. Dénes Györgynek és Fényes Szabolcsnak aurájában az igényes Karády Katalinnak is dalszöveget írt, nem engedhette meg magának, hogy udvari dalnokká fokozza le a rosszra fordult idő. Minőségi munkára sarkallta édesapja is, Szenes Andor, aki nemcsak a költészet világában járt elmélyülten, de librettistaként is minőségtisztelő volt. Példa erre a Kellér Dezsővel közösen szövegében megfiatalított Csárdáskirálynő és Luxemburg grófja című operettek. Ha már a családi példánál tartunk, Iván a humor és a nemes élcelődés élményét nagybátyja, Szenes Béla környezetében élte át. A rímmesterek családjába tartozott még Szenes Hanna költő; s az életrajzi lexikonok megemlítik Andreát, a dalszerző leányát, aki pszichológus, és televízió műsorvezetőként ismert.
Szenes Iván a Vidám Színpadon és a győri Kisfaludy Színházban is dramaturgoskodott. A dramaturgia nemcsak drámaelmélettel, színműírással, színjátszással foglalkozó „tudomány”, hanem a színházvezető és rendező munkáját közvetlenül is segítő tevékenység. Békeffi István, aki barátja és munkatársa volt Szenes Andornak, a későbbiekben Ivánnak is, nem érte be a vígjátékok, bohózatok, kabaréjelenetek megírásával, bekéredzkedett a színházi próbákra. Feleségét, Turay Idát – néha a rendezők bosszúságára – személyesen instruálta. Szenes Iván, Gál Péterrel karöltve, alapítója volt a Vidám Színpadnak, ahova a Nagy Endre és Békeffy László örökségét átvevő Kellér Dezsőt szerződtették konferansziénak. A személyi kultusz legkeményebb éveiben Kellér sziporkázó – kétértelmű – poénjaival, Szenes Iván a sematizmust, a dogmatizmust távol tartó kabaréjelenetekkel szolgálta a színház ügyét. Mezei Máriát például kimentette a városligeti Liliputi Színházból, ahova polgári származása miatt űzték, de dramaturgoskodott a József Attila Színházban is. Ez a teátrum – az Angyalföld szívében – kezdettől fogva küldetéses színház volt. Annak reményében hozták létre, hogy a kétkezi munkások látogatják majd. Alapító igazgatója 1956-ban Szendrő József volt, aki habitusánál fogva is a könnyes, vidám színdarabokat pártfogolta. Később érkező társai a munkásélet ábrázolását részesítették előnyben. Nagy egyéniségek játszottak itt Darvas Ivántól Bánffy Györgyig. Ám a sematikus műveket ellensúlyozni kellett. Ekkor lépett színre Szenes Iván, aki Fényes Szabolcs és Bágya András kiváló zeneszerzők kezére adta a Lulut, a Szókimondó Katát. Ezt követően – dramaturgi sugalmazásra – sorjáztak a pompás zenés darabok, a Svejk, A kaktusz virága, a Kaviár. E művekből az utcára jutottak azok a slágerek, amelyeket már másnap a suszterinasok fütyültek.
A Magyar Televízió 1966-ban útjára indította az első táncdalfesztivált, amelyet később több is követett. Ezt a könnyűzenében megelőzte a hazánkban is teret nyerő beatkorszak. E sorok írója abban az időben ifjúsági lapnál dolgozott, személyes emlékei voltak a beatzenekarok rajongóinak botrányairól. Ezek között rendőrségi eljárással párosult a pécsi kukaborogatás, a Budapesten megrendezett „megakoncert”, az Illés-, az Omega és a Metró zenekar együttes fellépése. A koncert után a „hívők” – ki-ki a maga kedvencének jelvényével – összecsaptak, nagy botrányt kavarva az egyébként unalomig csendes fővárosban. A helyzetet sokféleképpen értékelték, hozzám legközelebb Rényi Pál Péter elemzése áll, aki többek között ezt írta: „A zene nemcsak szöveg, hanem az érzelmek közösségi megélésének egy egészen különleges terepe. Egy egész generációnak adtak lehetőséget, hogy ne csupán kitombolja, de meg is fogalmazza érzéseit, és hogy egy kulturálisan kiismerhetetlen közegben felismerhesse, meghatározza önmagát.”
A „kulturálisan kiismerhetetlen” közegbe ékelte a párt és a kommunista ifjúsági szövetség a Ki mit tud?-okat és a táncdalfesztiválokat. Az volt e szervezetek meggyőződése, hogy a két nagyszabású televíziós vetélkedővel kézben tarthatja az ifjúság kulturális mozgásait, könnyűzenei terepeit. A csel bevált. Hatalmas tömegek rajzottak a televízióstúdiók felé, kitörési lehetőséget remélve a képernyős jelenléttől. Mi tagadás: az ismert és elismert beatzenekarok beléptek a kelepcébe, és csak a harmadik táncdalfesztivál után ébredtek rá: itt politikai trükközés zajlik, mesterien megépített szelepek működnek, amelyekkel egyrészt az ifjúságot, másrészt pedig a kitűnő és hatásos magyar filmek által felkorbácsolt indulatokat szerették volna levezetni.
Díjeső, babér Szenes Iván (és a társadalom életérzésére vigyázó dalszerzők, kabaristák) fejére. Mindjárt az 1966-os táncdalversenyen besöpörte az előkelő második díjat Annyi ember él a földön című érzelmes dalával, amelyet Koós János bársonyos hangja még fel is erősített. Aztán jött a többi is: Add már, uram, az esőt – ezt Kovács Kati énekelte. Szenesnek nagy szerencséje volt énekeseivel; dalai biztos hangú, kitűnő énekesekhez kerültek. A már említettek mellé felsorakozott Aradszky László, Harangozó Teri, Zalatnay Sarolta, Szécsi Pál, Vámosi János és Záray Márta. A jól megkomponált, feszes, hol lírai, hol bájos-humoros dalszövegek néha a színművészet kitűnőségeihez is eljutottak; az Orchideákat Tolnay Klári és Páger Antal vitte sikerre, az Egy tisztes őszes halánték című, nagy karriert befutott dal útra indító sztárja Jávor Pál volt. De Voith Ági és Bodrogi Gyula is közel állt Szenes Iván szívéhez, mert például Az a jamaicai trombitás című dal nemcsak A kaktusz virága című komédiában tapsoltatta meg a közönséget, hanem „vándor” dal lett; a Voith–Bodrogi-kettős a média világában is jeleskedett a remek ritmusú duettel. Pécsi Sándor és Mensáros László javakorabeli színészként vállalkozott egy-egy Szenes-dal színrevitelére. Külön fejezetet érdemelnének a Hofi Géza számára írt szövegek, ezúttal csak a Próbálj meg lazítani címűt említjük, amely első változatában „feleségcikiző” dalnak indult, majd a túlteljesítők, a humortalan tülekedők, általában az élet szépségeinek, csodáinak hátat fordítók dala lett, ki nem hagyva az eredeti poént sem, a korhoz illő mértéket az ágybéli akrobatikában. A Hofi–Koós Macskaduett a műfaj csúcsteljesítménye, kívánságműsorok nélkülözhetetlen darabja.
Van egy dalocska, amely a Fekete István remekléséből forgatott Vuk-filmekre hangolja a nézőt: „Fürge rókalábak, surranó kis árnyak, / Hipp-hopp, jön Vuk. / Híres nagy vadászok, jobb, ha félreálltok, / Hipp-hopp, jön Vuk. / Ő az éjszakától sohasem fél, / Bár a sűrű erdő csupa veszély, / Azt mesélik róla, ravasz, mint a róka, / Jön, lát, győz, fut. / Felragyog az ég is, felkiáltok én is, / Hipp-hopp, jön Vuk!”
E kedves szövegnél időzve érdemes szólni arról, hogy Szenes Iván általában „hozott anyagból” dolgozott. Ami azt jelentette, hogy vígjátékok, bohózatok cselekményébe kellett egy-egy dalt illesztenie; az sem volt mindig fontos, hogy a történéssel harmonizáljon a dalszöveg. Azt viszont elvárták tőle, hogy ihletett és igényes legyen. Hegedűs Géza a Költői mesterség című munkájában arról elmélkedik, hogy az ihlet sokat gúnyolt fogalma nem kitaláció. „Van ihlet. Nem tudom, mi az, de van. Bizonyos hangulatban, bizonyos körülmények között jobban sikerül a költemény [esetünkben a dalszöveg], mint máskor. Nem hinném, hogy ez a múzsa csókjával függene össze, de néha egy-egy földi asszony csókja vagy csókjának reménye (vagy várt csókjának elmaradása) jobbá teszi a verset, szebbé a rímeket, zengőbbé a ritmust.” Íme egy példa a slágerbolt Erósz feliratú szelencéjéből: „Én, aki nála jártam, én, aki rátaláltam, én tudom, mennyit ér a szerelem. / Én, aki véle voltam, én, aki megcsókoltam, én soha nem feledem.” Ez a téma aztán variálódik Szenesnél, százszor, ezerszer, ám hangulatában (Kicsi, gyere velem rózsát szedni, Kislány a zongoránál, Engem nem lehet elfelejteni), választékos stílusában, ékesítésében mindegyik más.
Szenes Iván több tucat színdarabban jelet hagyott míves szövegeivel. De maga is írt és fordított vígjátékokat. Saját termés az Őfelsége, a sztár, amelynek cselekménye és „zenéje” a címből kiolvasható. Nem volt műfajsoviniszta. Amikor az operettről vitáztak, Vadnay Lászlóval, a librettisták egyik kiválóságával értett egyet: „Miért temetik folyton az operettet? Az operett nem halt meg, csak a közönség alszik.”
Fel kell tehát ébreszteni egy frissítő mozdulattal. Jöjjön a musical! Szenes Iván az egyik tévéműsorban ragyogó védőbeszédet mondott a musicalről, mint „a modern kor operájáról”, amely meghódíthatja, pontosabban színházba csalogathatja az ifjúságot is. És új tömegeket hódíthat meg „az alvó közönség” táborából, miközben tehetséges igazításokkal az operettek cselekményét is versenyképessé lehet varázsolni.
Miközben saját dalokat is komponált azon a zongorán, amelyen valaha Kálmán Imre is játszott, emlékébe idéződött barátjának és sorstársának, a konferansziék és ihletett kabaréjelenetek doyenjének tréfás ötlete, a lakásszínház. Kellér Dezső a színterek gyarapodásán élcelődve tudomásunkra hozta. „Már régen tervezem egy kísérleti színház létrehozását, de helyiség hiányában eddig nem tudtam megvalósítani. Most elhatároztam, hogy feláldozom kétszoba-hallos lakásom egy részét a kulturális célra.” Mert nem csak a húszéveseké a világ, a dalköltő otthonát „hivatalosan is” színházzá nyilvánította (mindig is az volt, hiszen a dalok „tulajdonosai” a Rezső téri lakásban próba közben a színpadon érezték magukat). Szenes Színháznak keresztelte a kétezer dal születésének hajlékát. Ide híva-invitálva immár a lakásukból ritkán mozdulókat Klikkelj rám című dalával. „A világháló enyém, tiéd és mindenkié, / kérlek, vegyél fel az ismerőseid közé, / klikkelj rám, ha rossz a kedved, / klikkelj rám, és elfelejted, / klikkelj rám, ha bármi gond akad, / klikkelj rám, ha nem vagy boldog, / klikkelj rám, ha nincs jobb dolgod, / klikkelj rám, és töltsd fel magad, / a világháló enyém, tiéd és mindenkié, / kérlek, vegyél fel az ismerőseid közé…”
Az érdemes művész címet kiérdemelte ugyan, de vágyott a legmagasabb művészeti kitüntetésre. Torgyán József és Cseh Mária, a család jó barátai javasolták a Kossuth-díjra. A fiaskóra gondolva búcsúzott tőle Bodrogi Gyula egy Szenes-dalszöveggel: „A legtöbb ember ott hibázza el, / hogy néha léhán álmodozni mer, / ezt tettem én is, / vesztettem én is, / de bármi vár, / nekem megérte mégis.”
A slágerkirályt egy ország „vette fel ismerősei közé”.
origo.hu
Napi balfék: Nem jó, Petike, pedig mennyit gyakoroltunk együtt!
