Politikai csaták helyett kormányzati döntések

Véget értek az elmúlt húsz év politikai harcai az önkormányzati választással; a ciklus végéig bizonyosan rögzítődtek a politikai pártok erőviszonyai. A fő kérdés mostantól, hogy a győztes mihez kezd példa nélkülien egyértelmű felhatalmazásával, képes-e „természetes kormányerővé” alakulni. Egy biztos: a pártok közötti küzdelmekre specializálódott politológusok helyett eljött a szakpolitikai döntésekkel foglalkozó governológusok (a kormányzással foglalkozó szakértők) ideje.
Lehet-e a Fideszből természetes kormányerő, ahogy a szocialisták tekintettek magukra a 90-es években? Nem is olyan régen az MSZP még magát a szakértői kormányzás hitében ringatta. Horn Gyula 1994-ben így tekintett kabinetjére, Medgyessy Péter hasonló szempontok miatt reaktiválta a nyolcvanas évek reformkommunista-technokrata elitjét, Gyurcsány Ferenc szintén magát látta a modernizáció egyetlen biztosítékának, s Bajnai Gordon önképének is része volt, hogy egyedül ő és csapata képes a gazdasági válságot szaktudásával kezelni. Ellenkező esetben aligha tudta volna kimagyarázni, miért jobb ő az országnak mint az előre hozott választás. Volt még egy érv 2009 tavaszán, amellyel el akarták hitetni a szocialisták magukkal, miért jobb, ha új kormányt és nem új parlamentet választanak. Azt remélték, hogy a „szakértő kormány” akár javíthat is népszerűségükön a választási kampány kezdetéig. A sors úgy hozta, hogy végül épp ellenkezőleg alakult, az MSZP pártelitjének ragaszkodása a hatalomhoz és a kormányzás lehetőségéhez inkább rontotta a párt helyzetét, s közvetetten hozzájárult a Fidesz kétharmados győzelméhez.
Az elmúlt nyolc év kormányzati kudarca bebizonyította, hogy a szakértői kormányzás az MSZP esetében mítosz. Kiderült, hogy Medgyessy kormányfői döntéseit az szt-tiszt-botrány után elhalványult legitimitásának helyreállítása vezette, Gyurcsány Ferenc új reformkora pedig nem más, mint látszatkormányzati intézkedések, majd megszorítások sora. Az államreform politikai célú, a jobboldali önkormányzatokkal szembeni ellensúlyképzésnek, az egészségügy átalakítása felgyorsított privatizációnak, míg az adóreform üres blöffnek bizonyult, amelyet a 2006-os választások után azonnal visszájára fordított a kabinet. Beárnyékolódott az MSZP és kormánytagjai szakértői imázsa, a párt természetes kormányerő nimbusza. Sokan megírták: 2010-ben újrarendeződött a politikai paletta Magyarországon. E gondolatban nemcsak az új szó hangsúlyos, hanem a rend is. Az áprilisi és októberi választások minden eddiginél világosabb felhatalmazást adtak az új kormánypártnak. A magyar politika a következő, három is fél év múlva esedékes választásokig új nyugalmi állapotba került. Ha nem alakul ki a második polgári kormány körül, elődjéhez hasonlóan, hitelességi deficit, minden lehetőség megvan arra, hogy a következő évek nem a pártok közötti küzdelemről, hanem az építkezésről szóljanak.
Hogy ez így alakul-e, nemcsak az ellenzéki pártok kritikájának színvonalán, hanem a kormányzás minőségén is múlik. A fő kérdés, hogy a huszonkét éve ellenzékiségben fogant Fidesz képes-e „természetes kormánypárttá” válni. A társadalmi középre rátaláló, ezért erős választási párt magához tudja-e kötni e széles és színes társadalmi csoportokat kormányzásával. Elfogadottá válik-e a sokszor protest okokból szavazók számára, hogy a Fidesz az egyetlen erő, amely képes az országot kormányozni.
Az első Orbán-kormány alatt is már erre törekedett a Fidesz, s a polgári Magyarország víziója ebben nagy segítséget nyújtott. Nem véletlen, hogy később a kormányrúdhoz visszatérő szocialisták is megpróbálták elszeretni ezt a hívó szót. Az ezredforduló kormánya azonban még koalíciós kormány volt, s rengeteg energiáját emésztette fel a pártküzdelmek folytatása a kormányon belül. Egyrészt az MDF centrista törekvéseit kellett megfékezni, másrészt a kisgazdákat fegyelmezni, a részleges szakítás után pedig a kormánytöbbséget biztosítani a parlamentben. A 2010-es választás eredménye azonban nem idézett elő koalíciós kényszert, a politikai küzdelmeknek vége lehet, s a Fidesz teljes erejével a természetes kormányerő szerepére koncentrálhat.
Ahhoz, hogy ez sikerüljön, legalább három szempontnak teljesülnie kell. Először is az ellenségkép-jövőkép politikai párosából az utóbbinak kell hangsúlyosabbá válnia. Nem igaz, hogy a Fidesz választási sikere csupán a szocialistákból való kiábrándultságnak köszönhető, a párt 2002 előtt és után is komoly erőfeszítést tett azért, hogy választóinak pozitív identitást adjon. A millennium méltó megünneplése, a növekedésösztönző politika, majd a családbarát intézkedések kilátásba helyezése mind ezt a célt szolgálták. De a Gyurcsány-korszakban sem feledkezett meg a párt erről: előbb Navracsics Tibor szerkesztett Erős Magyarország címmel programot, majd Matolcsy György vállalkozott Jövőkép néven gazdaságpolitikai vízió felvázolására. Az ellenzéki szerepből azonban az következett, hogy a Fidesznek elsősorban a kormány kritikusaként, sőt tagadásaként kellett fellépnie. A jövőkép tehát, taktikai okokból teljesen érthetően, másodlagos prioritásnak tűnt. Ahhoz, hogy a polgári párt „természetes kormányerővé” váljon, komoly ellenfél híján, az eddiginél sokkal többet kell a jövővel foglalkoznia. Hosszú távú célkitűzésekre és az egyes, jól azonosítható társadalmi csoportok számára kiszámítható jövőképre van szüksége.
Szorosan kötődik ehhez a feltételhez a kibékülés a modernitással. Csak az a párt tud természetes kormányerővé válni, s jövőképet adni, amely a modernitástól való, sokszor indokolt félelmeknek nem szószólója, hanem feloldója. Legyen szó a digitális kultúráról, a mobilitásról vagy a globalizáció hatásairól. Természetesen nem a minden új iránti feltétlen lelkesedésről, a régi szokások és erkölcsök felejtéséről, a relativizmus kultuszáról vagy a technikai nóvumok birtoklásvágyáról van szó. A dekadencia vagy a téveszmék nem azonosak a modernitással. Utóbbi inkább a megújulás képességét, az értékálló újítások gyors befogadását jelenti.
A problémát láthatóan felismerte a kormánypárt. Orbán Viktor, honlapja tanúsága szerint, idei kötcsei beszédében is a „modern jobboldal” előtti feladatokról beszélt, miniszterelnöki beiktatása során pedig „modern békeidőket” kívánt Magyarországnak. Sajátos, hogy a „modern” kifejezés nem kapott kellő figyelmet. A természetes kormányerő szerepének betöltéséhez nélkülözhetetlen a szakmai értelmiséggel való együttműködés. Alighanem a nyolcvanas évek korlátozott, de nem tétlen reformkorszakának, az akkori konformista reformértelmiségnek köszönhette az MSZP, hogy a régióban egyedüliként, a rendszerváltás után húsz évvel is meghatározó politikai erő lehetett. A késő Kádár-korszak pangása ellenére az állampárt több közjogi és gazdaságpolitikai változtatást is előkészített, s ebben egy egész értelmiségi generáció volt a szövetségese. Noha e generációból a rendszerváltás során nem mindenki az MSZP holdudvarában talált szellemi otthonra, nagy részük a reformszocialisták pártjába helyezte reménységét. Mostanra azonban ez a generáció részben kiöregedett, másrészt elvesztette bizalmát az utódpárt iránt. Példája mutatja azonban, hogy egy kormányzat csak úgy alakíthatja a ciklusát korszakká, ha szoros kapcsolatot ápol társadalomtudósokkal, gazdaságirányítókkal, az államigazgatási elittel vagy a Tarlós István által divatszóvá tett műszaki értelmiséggel. A nemzeti együttműködés rendszerének ez a legpozitívabb olvasata.
Végül a természetes kormányerővé válás harmadik feltétele a belső kontroll és a konfliktuskezelési mechanizmusok léte. Ezek hiánya, az önkritika, illetve a saját hibák kijavításának képtelensége állandó támadási felületet biztosít a mindenkori ellenzék számára. De ugyanígy a belső érdekegyeztetés híján kiszivárgó konfliktusok, kibékíthetetlen ellentétek látszata is árt a természetes kormányerő képének. Egy nagy pártban, mint amekkora a Fidesz lett az önkormányzati választások után, szinte elkerülhetetlen, hogy belső frakciók jöjjenek létre. Ahhoz azonban, hogy e csoportok közötti érdekellentéteket kezelni lehessen, szükség van egy világos érdekegyeztetési szabályrendszerre. Az MSZP történelmi vereségében annak is része volt, hogy a szocialisták az utóbbi években már a folyamatosan veszekedő, kibékíthetetlen platformküzdelmek pártjaként jelent meg a nyilvánosságban.
Természetesen a választások utáni kialakult új nyugalmi állapot nem azt jelenti, hogy a politikai logika megszűnik, s minden hivatásos politikus ezt követően kizárólag szakmai kérdésekkel kezd foglalkozni. Az ellenzéki pártokon belül egészen biztosan komoly politikai küzdelmek következnek. Valaki kárörömmel, mások reménykedve figyelik az MSZP-ben zajló folyamatokat. De az LMP és a Jobbik is komoly belső küzdelmek előtt áll, amelyekben el kell dőlnie, hogy találnak-e olyan témákat, választói csoportokat, amelyek biztosítják, hogy a kivételes 2010-es év után is tartósan fennmaradjanak.
Ebben az értelemben a pártokon belüli és a pártok közti küzdelmekre szakosodott politológusokra a jövőben is szükség lesz. Az új nyugalmi állapot miatt azonban sokkal fontosabb lesz, hogy a Fidesz természetes kormányerővé tud-e válni. A politikai csaták helyett a kormányzati döntésekre helyeződik a hangsúly, s így a politológusok mellett a kormányzással foglalkozó governológusokra is szükség lesz. Az ő szerepük az lesz, hogy a nyilvánosságban értelmezzék a kormány döntéseit, bemutassák nemzetközi mozgásterét és magyarázzák vízióját. Ahogy a politikai csatározáshoz szükséges kiegészítővé váltak a kommentáló politológusok, úgy a természetes kormányerővé válásnak a kormányzást értékelő-értelmező governológusok is nélkülözhetetlen kellékei.

A szerző a Nézőpont Intézet vezetője