Egyelőre nehéz megjósolni, hogy pár év múlva futószalagon kerülnek-e ki a műhelyből a magyar Hulk Hoganek. Havi nyolcezer forintért azonban heti négy alkalommal, alkalmanként két és fél órán át tanulhatják a fiatalok, hogyan puffanjanak anélkül, hogy nyekkennének.
Nekünk, nézőknek elsősorban a szurkolás öröme adja a sportesemények vonzerejét. Talán mert elhisszük, hogy ha hangosabban ordítunk, jobban tapsolunk, ha inkább akarjuk a győzelmet, mint a másik tábor tagjai, a mi emberünk diadalmaskodhat. A pankráció esetében adja magát a kérdés: mi szükség van szurkolókra, azaz ránk, ha a testek előre megírt forgatókönyv szerint feszülnek egymásnak?
– Nem lehet és nem szabad összehasonlítani a pankrációt más küzdősportokkal – figyelmeztet bennünket Perutek János, amikor ellátogatunk a hazai pankrátorok edzésére az újpesti birkózóterembe. Az Eurosport kommentátora, aki Vörös Csaba kollégájával közösen döntötte el, hogy felkarolja ezt a sportot Magyarországon, úgy véli, úgy kell nézni a meccseket, mint egy színházi előadást. – Ha el akarjuk hinni, hogy a valóságot látjuk – mondja –, azzá válik számunkra, de éppúgy, ahogy a színészektől nem kérhetjük számon, hogy miért nem szúrják le egymást valójában a színpadon párbaj közben, a pankrátornak sem róhatjuk fel, hogy nem a klasszikus értelemben verekszik.
A pankráció tehát sport is, színház is, és persze hatalmas üzlet. Ennek a műfajnak a gyökerei évszázadokkal korábbra nyúlnak vissza. Az izomkolosszusok valamikor a vásári mulatságok részeként csaptak össze, ma azonban a pankráció Amerikában tökéletesen működő, több cég által szervezett üzleti gépezet, tévéközvetítéssel, megvásárolható műanyag figurákkal, mindazzal, ami pénzt fial.
A legfontosabb pankrációs szervezet a World Wrestling Entertainment (leánykori nevén World Wrestling Federation, de a név azonos mozaikszava miatt jogi vitába bonyolódott a World Wildlife Funddal, és a bíróságon a környezetvédők nyertek), amelynek alapjait Jess McMahon birkózásszervező vetette meg a múlt század derekán. A WWE azóta is a család kezében van.
Bár híres pankrátorok már száz évvel ezelőtt is voltak, az igazi, ma is ismert, közönségcsalogató pankrációt és a százmillió dolláros bevételt elkönyvelő társaságot az unoka, Vincent Kennedy McMahon hozta létre 1980-ban. A WWE meccseit csak az Egyesült Államokban több mint 34 millióan kísérik figyelemmel, de a küzdelmeket további 130 országban, 12 nyelven sugározzák hétről hétre, immár magyarul is.
– Budapesten 1989-ben volt már egyszer pankrátorgála, de akkoriban ez a műfaj még nem tudott gyökeret verni itthon – meséli Perutek János, akit a szakmában csak Peruként ismernek. A férfi szerint a rendszerváltás perceiben még nem értettük annak a játékosságnak a lényegét, amely a sportszínház alapját képezi. Ennek ellenére Peru optimista. – Felnőtt egy nemzedék, amely helyén kezelte a Való világ villáját, és ma már tömegével vannak azok a 13–18 évesek, akik kapásból sorolják a nemzetközi pankráció csillagainak nevét.
A szóban forgó tömegek azért nem feltétlenül töltenének meg egy sportcsarnokot hazánkban, s az sem egyértelmű, hogy a Való világ villájában történtek értékelése játékosság kérdése-e, és hogy egyáltalán előrelépés vagy épp torzulás. Ám az a fontos, hogy a pankrátorok tudják, miről van szó, és ők mindent beleadnak, hogy a közönség valódi színházat kapjon.
A magyar pankrátorok egyelőre tízen vannak, s hobbiból űzik a pankrációt, de ha egyszer sikerül elérniük, hogy közvetítse mérkőzéseiket a televízió, talán meg tudnak majd élni szenvedélyükből. Létrehoztak egy pankrációs akadémiát is, amelynek első felvételijén tizenegyen – köztük két lány – jelentek meg, később azonban huszonötre bővült az első évfolyam.
Egyelőre nehéz megjósolni, hogy pár év múlva futószalagon kerülnek-e ki a műhelyből a magyar Hulk Hoganek. Havi nyolcezer forintért azonban heti négy alkalommal, alkalmanként két és fél órán át tanulhatják a fiatalok, hogyan puffanjanak anélkül, hogy nyekkennének.
Késő délután van már, de az edzés folytatódik. Itt egy szisszenés, ott egy tompított ordítás, esetenként egy hangtalan, ám annál rémisztőbb grimasz. Vajon ez is színjáték?
– Nem. A meccs koreografált, de a fájdalom valódi – magyarázza el Renegade, az egyik pankrátor. Nemrég Zuglóban tartottak egy gálát a fiúk, ahol „százhúsz százalékot” adtak bele a műsorba, s ennek az lett a vége, hogy többeket a mentősöknek kellett összevarrniuk, tudtuk meg Vörös Csabától, aki Peru kollégája s közvetítőtársa az Eurosporton.
Bármelyik pankrátort kérdezzük, mind váltig állítja, hogy büszke arra, amit csinál. Ennek ellenére, mint kiderül, jobban örülne az újpesti edzőteremben egybesereglett csapat, ha a cikkben karaktereik nevét használnánk az igaziak helyett. Hát lehet-e szembeszegülni egy csapat pankrátor akaratával? Meg sem próbáljuk. Mert akad köztük olyan is, aki kizárólag inkognitóban, egészen pontosan maszkban hajlandó küzdeni.
– Michael Nuts, azaz Őrült Misi nálunk az ázsiai karakter – magyarázza Peru, majd hozzáteszi, hogy valójában aligha akad valaki, aki elhinné, hogy nem európai.
A pankrációt a birkózástól – a koreografáltságnál is inkább – a küzdő karakterek felépítettsége és a meccsek köré font történetek különböztetik meg. Ez a műfaj a tévéképernyőkön kelt életre, és csak akkor életképes, ha a közönség szappanopera-szerűen kezdi el követni hétről hétre a történetekbe ágyazott küzdelmeket. Az Egyesült Államokban a birkózók külső megjelenését, nevét, imázsát profik építik fel, kitalálva egy új személyiséget, majd beillesztik őket abba a világba, ahol egymással személyes, szerelmi vagy akár politikai okokból hadakozó birkózók vívják állandó küzdelmüket a világbajnoki címért.
Ott két alapvető kategória létezik, a (baby)face és a heel. Az előbbi pozitív, az utóbbi negatív karakter.
A jófiú esélyes a győzelemre, erős és népszerű, udvariasan bánik a közönséggel, a bíróval, sőt az ellenféllel is, aki pedig egyáltalán nem szolgál rá erre. A rossz ugyanis tisztességtelenül küzd, felrúgja a szabályokat (amelyek amúgy sincsenek kőbe vésve a pankrációban), így az egész közönség örül, ha végül jó laposra verik (ezek után talán már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a pankráció gyökereit tényleg nem a birkózásban, hanem a vásári mulatságokban kell keresni). Van olyan karakter, amelyet jófiúként nem szeretett a közönség, mikor viszont a rosszakra jellemző trükköket vett elő, a nézők imádták utálni. Ilyen például Szikla (The Rock), aki manapság hollywoodi filmekben szerepel Dwayne „The Rock” Johnson néven. Az említett Hulk Hogan karrierjét legnagyobb részben „jóként” töltötte az arénákban, de hosszú időn át a rosszak közé tartozott.
Nincs azonban olyan személy, aki többször váltott volna köpönyeget Vincent McMahonnál. Igen, ő, az egész hatalmas cégbirodalom feje, aki alkalmanként maga is ringbe száll, s szívtelen, de nagyon is erős üzletemberként akár győzhet is. Máskor viszont a jófiú nevetségessé teszi az öltönyös pankrátort.
De akár szeretetet, akár gyűlöletet vált ki egy szereplő a közönségből, az bizonyos, hogy a pankrátor karrierjének végét a nézők közömbössége jelenti.
Ebben a világban nem csak a kitalált szereplők jellemének változására van példa. A klasszikus idők leáldoztak a kilencvenes évek közepére, belső botrányokról pletykáltak a pankrációban dolgozók, szteroidok használatára derült fény. Mi a közös az alábbi nevekben: British Bulldog, Yokozuna, Mr. Perfect, Miss Elizabeth? Annyi, hogy ma már egyiknek a viselője sem él: negyvenedik születésnapjuk előtt távoztak a pankráció világából, vagy megállt a szívük, vagy túladagolták a doppingszert.
A veszteséglista sajnos nagyon-nagyon hosszú. Mondhatni, az összes amerikai birkózósztár szedett valamilyen teljesítményfokozót, amely fiatalon elvitte a külsőleg egészséges sportolókat-színészeket, s mindezt azért, hogy az arénában jobban mutassanak, hogy menjen az üzlet. Mert ekkorra már akadozni kezdett a gépezet. Ez a fajta birkózás a McMahon-féle koncepcióban családi szórakozást jelentett, így a történetek írói tekintettel voltak a gyerekekre. Nem érintették a drogokat, az erőszakot sem állították különösebben előtérbe, és szexuális utalások sem hangzottak el a mesében. Tizenöt évvel ezelőtt pedig ez már unalmassá vált. Az akkori WWF (később WWE) ellenfele, a csendben felnövő World Championship Wrestling (WCW) mindazt a mocskot megadta a rajongóknak, amely hiányzott a felnőtteknek a nagy cég ajánlatából, a harcosok pedig egyre-másra szerződtek át az új céghez.
Hiába tudott erről mindenki – a forgatókönyvben persze súlyos sérülésekről és hosszas utazásokról tettek említést –, a szomszédban a levédett karakterek helyett újak születtek. McMahon úgy válaszolt a népszerűségvesztésre, hogy a történetek agresszívabbak és véresebbek lettek, a karikatúraszerű figurák hihető rosszfiúkká alakultak. A trükk bejött, a WWF 2001-ben felvásárolta legnagyobb ellenfelét, ám a pankráció örökre elveszítette kezdeti gyerekes báját. Valódinak tűnő agresszív alakok lepték el a ringet, nemi erőszakról, gyilkosságról, sőt akár nekrofíliáról szól a háttértörténet.
Történik ez napjaink Amerikájában, ahol a pankrációnak majdnem százéves története van. Nálunk azonban nincs hagyománya ennek a műfajnak, az apa nem fogja kézen kisfiát, hogy elmenjenek együtt megnézni a hústornyokat. A magyar pankráció pedig nem kezdhet úgy, hogy az erőszakos jelenkort veszi alapul. A nyolcvanas évek mesevilága viszont senkit sem érdekel, sokak számára ósdinak vagy gyermetegnek hat.
– Miért dönt úgy valaki, hogy pankrátor lesz ma Magyarországon? – szögezzük neki a kérdést Renegade-nek, amikor egy elsősorban bölcsészek által közkedvelt pinceteázóban üldögélünk az edzés után pár nappal.
– Varázsa nem az erőszakban, hanem a határok feszegetésében rejlik – mondja Renegade, majd hozzáteszi, könnyű elveszíteni a mértéket. – Fantasztikus, semmihez sem hasonlítható érzés ott állni a ringben, miközben négy-öt százan ordítozzák az ember nevét. Hallja, ahogy egy-egy mozdulatnál felhördülnek a nézők, és az hajtja, hogy minél nagyobb döbbenetet váltson ki – meséli.
A döbbenet efféle fokozásának szélsőséges példája a CZW (Combat Zone Wrestling) meccsei, ahol, ha a szükség úgy hozza, drótkerítésre, égő falemezre dobják egymást az ellenfelek. Renegade azonban megnyugtat, hogy a pankráció eme extrém verziójának tényleg nagyon kevés a követője, és a közönsége is elhanyagolható. A magyar csapatból is mindössze ketten – Icarus és Ben Dower – készülnek a közeljövőben hard core összecsapásra. A többieknek megfelel a hétköznapinak számító műanyag szék, tescós gurulókosár, KRESZ-tábla vagy neoncső mint harci kellék.
De legyen akármilyen forró a hangulat, egy profi pankrátor soha nem esik ki a szerepéből, soha nem veszíti el a fejét, nem kezd el valóban verekedni.
– Nem úgy a közönség! – veti közbe Renegade nevetve. Egyik meccsükön úgy belelkesedett egy néző, hogy bepattant a ringbe, és maga kezdte el püfölni székkel egyik társukat. A férfit végül a biztonsági őrök tessékelték ki a rendezvény területéről. – Tízéves korom óta pankrátor akartam lenni, de sokáig szégyelltem. Ma már vállalom. Mást is csinálok, de ez tesz boldoggá – mondja. Arca azonban elkomorodik, mikor afelől érdeklődünk, miként fogadta a család különös szenvedélyét. – Egyszer édesanyám eljött egy meccsünkre, de elpityeredett. Azóta tilos neki a részvétel.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!