Nem csoda, hogy semmi hozzáfűznivalója nem volt az ügyhöz: így utazgat már másfél évszázada. Néha fejjel lefelé, néha háttal, néha a főbejáraton, néha a hátsó ajtón. Volt, hogy főhelyet kapott, máskor nem tudták hova tenni, és olyan is előfordult, hogy elsikkasztották, mert kényelmetlen volt a jelenléte. A Nemzeti Múzeum új kiállításában az egyik nóvum az anyag csoportosítása mellett éppen az, hogy nagy teret szentel Széchenyi kultuszának.
Átélhetjük a halálát követő magyarországi légkört, ahol a gyönyörű 1850-es évekbeli gyászruhák egyben a Habsburg-uralom elleni lázadást is jelentik, majd a felocsúdás évtizedeit, amikor rájönnek, hogy a legnagyobb magyart bizony nem fotózta senki. Egyszerre képmások, szobrok garmadáján köszön vissza az arca. A legtöbben Hans Gasser közismert szobrát másolják, amely szintén látható most a Nemzetiben, a XIX. század hatvanas éveiben pedig pályázatot is kiírnak: az ide készült művek közül Engel és Izsó alkotásait hozták el a szervezők, mint leghíresebbet, de itt lesz az első szobor is, amelyet Nagycenken állított fel a család, és amelyen még biztonságosabb Szent Istvánnak álcázni az elhunytat. 1944-ig töretlenül virágzik a kultusz, Széchenyi-emléklakomák meghívói, intézménynevek és újságcikkek emlékeztetnek rá. A kommunizmusban „osztálya korlátait meghaladni nem tudó arisztokratává” válik, évtizedekig nincs róla szó, a nevét viselő intézményeket is átnevezik, csak a hatvanas évektől ünnepelhető csendesen, szűk körben, mint az Akadémia alapítója. Később a nagycenki múzeum gazdasági tevékenységét méltathatja, a rendszerváltás közeledtével már kiadhatók a művei is, a kilencvenes évektől pedig Széchenyi-nap, Széchenyi-kör és Széchenyi-tervek korát éljük. „Mindenki megtalálja azt, ami neki személyesen fontos belőle: a szakmák, a sportolók, a művészek, a politikusok” – véli az egyik kurátor.
A nem csak életművében létező, emberi és ellentmondásos Széchenyit a kiállítás többi részéből ismerhetjük meg: a születőben lévő zseni korai emlékein kívül nagy teret szentel a múzeum az építő Széchenyinek, középpontban a Lánchíddal: egy eredeti láncszem, egy vakolókanál, a híd tervei. A kiállítás „sötét termében” pedig fekete falak között nyerhetünk bepillantást Széchenyi döblingi életébe. Orvos és látogatók emlékeznek a szellemileg élénk, mégis a szakemberek retrospektív diagnózisai alapján is nagyon beteg Széchenyire. „Ez itt magánvégzet” – juthatnak eszünkbe a Cseh–Bereményi-sorok a döblingi „gondok székének” rekonstrukciójáról, amelyben sok álmatlan éjszakát töltött el a legnagyobb magyar. Ez is hozzátartozik a történetéhez, mégis feszengve állunk a döblingi díszletek között. „Engem senki ne nézzen, ravaszt ha meghúzom.”
origo.hu
Letartóztatták Magyar Péter cigarettacsempész emberét
