A hangyák lába nem vet árnyékot

Huszonöt éves korára szinte minden díjat elvitt, amire természetfotós vágyhat; az idén a világ legfontosabb szakmai elismerését, a BBC Wildlife Photographer of the Year nagydíját, Árnyjáték című felvételéért a legjobb idei természetfotóért járó díjat vitte el Londonban, ahol az év természetfotósává is megválasztották. Máté Bence egy hét múlva Budapesten is tarolt: neki ítélték az Év természetfotósa 2010 pályázat fődíját.

Laikus szemmel kitalálhatatlan, milyen technikával készült az Árnyjáték. Elárulja?
– Először vaku nélkül fotóztam. Megfigyeltem a hangyák mozgását, ahogyan a leveleket a fatörzseken a lombkoronáig szállítják. Egyik képen sem érvényesült, amit láttam – néhány perc alatt kellett rájönnöm a megoldásra. A hangyák lába méreténél fogva nem vet árnyékot egyszerű megvilágítással. A vaku villanócsövét két centiméter átmérőjűre szűkítve le kellett ragasztanom, és olyan távolról exponáltam, ahol még érvényesül a vaku fényhatása, de a fénycsóvával kontrasztos árnyékot is nyerek. Egy éjszakát töltöttem azzal, hogy a kép minél tökéletesebb legyen. A felvételeim töredéke készül úgy, hogy sétálok valahol, éppen nálam van a gép, és sikerül egy nagyon jó pillanatot elkapni. Komoly munkát fektetek abba, hogy akár a fizikai határokat feszegetve minél közelebb férkőzzek a témához.
– A londoni zsűri mégsem a megvalósítás módjáért, inkább a felvétel művészi értékéért méltatta. Művészet a természetfotózás, vagy tanulható technika?
– Nem tudom, művészet-e. A képeim szerintem realisztikusak. A valóság megragadására törekszem. Vannak persze felvételek, amelyek épp attól működnek, hogy valami szabad szemmel nem láthatót örökítenek meg. A nézőpont fontos, az egyéni látásmód. Amit ezenfelül a képeimről mondanak, számomra megfoghatatlan. A technika legfeljebb az összteljesítmény tizedét jelenti a végeredményben, miközben persze nélkülözhetetlen. A profi gép megkönnyíti a fotós munkáját, de nem feltétele egy jó kép megszületésének. A mai napig dolgozom egyszerű kompakt gépekkel is. Egy erős középkategóriás felszereléssel már bőven elboldogul az ember, és ez a szint már elég a nemzetközi fotósmezőnyben is.
– Amikor nincs lesen, pusztaszeri otthonában amatőröket hoz helyzetbe. A természetfotós-turizmus misszió vagy üzlet?
– Szolgáltatás. Lehetőséget adok a hozzám jelentkező fotósoknak, hogy a legjobb helyen kaphassák lencsevégre a madarakat. Costa Ricán egy barátommal alapítottunk közös vállalkozást ugyanerre. Bejáratott, kiépített leshelyekre visszük, aki igényli – a többi már csak a fotóson múlik. Minden évben akad olyan vendég, aki egy-egy ilyen természetfotós túrán készít díjnyertes felvételt. A többség azonban azért jön, hogy pihenjen, élvezze közelről látni a madárvilágot.
– Több mint tíz éve fotózik profi szinten. Mekkora a különbség a kezdeti és a mai munkamódszere között?
– A kezdet egyszerű volt. Azért kezdtem el fotózni, mert madarásztam, és meg akartam örökíteni a kedvenceimet. A technikai részletek eleinte nem érdekeltek. Fontosabb volt, hogy minél érdekesebb, ritkább madárfaj szerepeljen a képen. Ahogy jöttek a visszajelzések, egyre többen láttak el tanácsokkal, hogyan tudnám megvalósítani az elképzeléseimet technikailag. Érdekelni kezdett a tervezés folyamata. Tanárom nem volt. Autodidakta módon haladtam előre. A lesekkel ugyanez a helyzet. Eleinte nyúlketrecből eszkábáltam lest, Costa Ricán, ahol a vöröshangyákat is fotóztam, már kicsempézett betonlesről dolgozom. Ma már számít a kényelem; így valóban kizárólag a témára tudok koncentrálni.
– Van kedvenc fotóalanya?
– Nincs. A madarak ösztönlények. A viselkedésüket nem érzelmek vezérlik. Én sem az érzelmek felől közelítek hozzájuk: egyszerű megfigyelőként.
– Huszonévesen szinte minden díjat megkapott, amit a szakmában lehet. Mit jelentenek az elismerések?
– Számomra a fotózás továbbra is játék. Elindul valahonnan a mocsárból, és kiteljesedik abban, ha a képemet egy pályázaton értékelik. A díjak értéke is éppen ennyi. Lezárnak egy folyamatot. Fontos feltételei annak, hogy minél többekhez eljuthassanak a fotók. Ha dolgozom, csak a jelen, az adott pillanat számít. Soha nem fordul meg a fejemben, hogy melyik kép menynyit érhet egy-egy pályázaton. Éppúgy élvezem, ha új lest kell ácsolni, mint amikor részt vehetek egy díjátadón.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki lelkes amatőrből elismert természetfotóssá váljon?
– A természetfotózás életszemlélet. Aki ezt elfogadja, komoly eredményeket érhet el. Csak úgy érdemes belevágni, ha az ember elmegy a végletekig. Maximalizmus nélkül nem megy. Lehet, hogy tízszer akkora erőbefektetést igényel, mintha a majdnem tökéletesre törekedne, de a díjnyertes fotóim soha sem az első néhány kattintásból születtek. Fontos az is, hogy a fotós – mások tanácsait meghallgatva – a saját útját járja. Fő az elszántság. Meggyőződésem, hogy a többi bárki által megtanulható.