Tényleg muszáj a friss albummal a régit is hallgatni. Néhány akusztikus pendítés azonnal reminiszcencia: titkos kapcsokat feltételez, mondjuk A lepkegyűjtőhöz, amelyeket érteni szeretnénk. Pedig tán csak a hangulat rokon, a moralizáló, időt, hitet és szerelmet is függésben-szorongásban megélő alkat. Hogy e lemez ákosista hagyomány szerint szövegcentrikus, még akkor is nyilvánvaló, ha zenei megvalósítását külön werkfilm-szappanopera taglalja – de arról majd később. Az évek alatt leírt, így csak minimum hetek alatt megfejthető sorok alól nemigen lóg ki gitár- vagy billentyűjáték: kemény alapokon rockos szöveg-zenésítések ezek, hangszeres rivalda nélkül. Arra viszont hadd mutassunk rá – főleg fejhallgatón jön ki –, hogy a verzék alatt gyakran nagy gonddal készített, polifon muzsika bújik, intenzív szöveg intenzív szöveten.
Már az első dal első során keresztény kép üt át: no, itt csorbul rögvest a toll. Ákos megint olyan inerciarendszerben boncol, ahová minálunk nem vetődnek. Nehéz is mit kezdeni vele, kihez képest húzzam, hova emeljem? Nincs egy rendes szerelmes dal, sztorit se mesél, a hétköznapok problémáit se direktben sorozza, politizálásra csak áttételesen hajlik. Ákos lényege így a metaforák „vájt lelkeié”, míg a felszínen bulizók a ritmikus, nyelvleleményes, mindig jól tanulható szöveg és a sodró ütem kellemét élvezik. (Versből rengeteg újat kell bifláznia annak, aki a koncertfilmeken vágható arc akar lenni!)
Még egy fehér holló: az önreflexió. Ismeretlen állatfaj ez is a magyar könnyűzene palettáján. Mások gúnyolásra szakosodtak, ám az igazi cyranói hozzáállás csak mostantól van jelen. Miközben Ákos mint bőröndmatricát cipeli magán bonanzás sutyorgásait, digi-küttyögéseit, a Főleg régen című nótában rápakol még, és egy trendi, hatvan kiló össztömegű, halántékra sütött hajú fiúcsapatnak is becsületére váló refrén révén olyas számot kotyvaszt – így írtok ti –, amelyre fognak még gyanútlan táncolni balatoni diszkók!
A bónusz-DVD miatt jó két órát ültem a képernyő előtt: Ákos most is Siva-karokkal méri a körítést. Persze, konok fiú, aki szeret mindenben biztos lenni, vagy legalábbis biztosan szeret mindig biztosnak tűnni. Mégis, terjedelmes videonaplójában előszeretettel adja közre azon pillanatokat, amikor a környezetében feltűnő mellékalakok a főhőst deheroizálják. Keresetlenül, röviden, velősen. E beavató-mítosztalanító filmnek köszönhetjük például Sellye István hangmérnök figuráját, aki, mint minden alanyi guru, borzasztóan fárasztó lehet addig, míg az ember rá nem mer hagyatkozni. Többek szerint az önkoptatás is póz: de akkor biztos az is, ahogy igénnyel – és költséggel – Ákos kamarazenekart játszat holmi vonós hangminták beszerkesztése helyett, vagy ahogy az Óda tűnődő háttércsilingelése mögött néhány hét melót érezni…
A Mindig a fénybe nézz sláger lesz, kitűnő dal, a Szindbád-nóta zúzóssága ellenére már most is az. Ám a tizenegy most leleplezett darabbal ismerkedni kell, titkait fürkészni – és ez jót jelent.
Lassan adja magát e folytatásos remake – valószínűleg remek.
(Ákos: A katona imája – FalconMedia CD + DVD, 2010.)
origo.hu
Gondban a rendszer a megújulók miatt
