Anyaföld

Legfeljebb Áprily Lajos verséből ismerte az anyaországi magyar, ha ismerte egyáltalán: „A tavasz jött a parttalan időben / s megállt a házsongárdi temetőben.” Ma már azonban abból a kétkötetes kiadványból is bárki megismerheti a Kolozsvár feletti hegyek lejtőjén levő sírkertet, Európa egyik legrégebbi temetőjét, amelynek szövegét tudós erdélyi szerző, Gaal György írta, felvételeit Budapesten élő fotóművész, Gránitz Miklós készítette. Az Örök Házsongárd címmel megjelent könyv felelős kiadója a magyarországi Pharma Press és ügyvezető igazgatója, Dávid Ferenc.
A pár héttel ezelőtt Kolozsváron megtartott könyvbemutató óta többen is mondogatják, „nem csak Erdély múltjának sugárzó emlékművét”, „a jeltelen elmúlás dacos cáfolatát” mutatja be ez a megrendítően szép két kötet.
Nem is csak annak a városnak a történetét beszéli el, amelyik 1585-ben a városi közgyűlésen alapítási okiratban rögzítette, hogy „a Torda utcai kisajtón kívül való földben, ahol mostan a dinnyét vetették, egy jó és tágas helyt szakasszanak temetőhelynek, ahova mind szegény és gazdag személy, válogatás nélkül temetkezzék”. A keresztényi szeretettel érvényesített egyenlőségeszme elismerése is az etnikai, vallási és pénzügyi szempontokat minden időben mellőző Házsongárdi temető. A nyulaskert – vagy mogyoróskert?, gyümölcsöskert?: a „házsongárd” szó eredeti jelentését a nyelvészek is többféleképpen magyarázzák – helyén rettenetes pestisjárványok parancsára terebélyesedő temetőben minden halandó végső nyugalomra talált. A temetőnyitás századából megmaradt sírkövek tanúsága szerint: a szabómester, a pap, a tanár, a kalmár, a szolgalegény… A mesterembereknek ereszes hasábkő őrzi az emlékét. Az eresz alatt nemcsak a megboldogult nevét tüntették fel a kőfaragók, de a „jelvényét” is: ollót, ökörfejet, kinek mi dukált. A tanult vagy rangos polgárok sírjára koporsó alakú tumbát állítottak. A feliratokat eleinte latinul vagy magyarul vésték a sírkövekre, idővel azonban a magyar nyelvű epitáfium lett népszerű.
A 425 éves Házsongárdi temető a vallási türelem emlékműve is; a kétkötetes temetőmonográfia ezt – az adatok részletes ismertetése mellett – Széchenyi Istvánnak egy 1821-es naplórészletével is tanúsítja.
„Kolozsvárt öt felekezet van – írta a lóvásárlás címén Erdélyt keresztül-kasul beutazó gróf –, s csak egy közös temető. Ha a vallás a legnagyobb szellem gyümölcse, s a vallásosságnak a türelem a legmagasztosabb hazája, akkor bizonyára sohasem láttam figyelemre méltóbb helyet Kolozsvárnál.”
A halottakat a türelem és az egyenlőség szellemében fogadó öreg sírkert leghíresebb lakói a magyar történelem és szellemtörténet jeles alakjai.
Az Örök Házsongárd című, hiánytalanul teljesített, hatalmas vállalkozás – természetesen – mindegyikőjüket sorra veszi. Siratni való, mégis felemelő ez a képpel és szöveggel közreadott temetői lista. Kiolvashatni belőle, hogy azokat a nagyszerű embereket, akiket életükben sem méltányoltak érdemeik szerint, olykor bizony holtukban is feledték, és csak a XX. századi rettenetes kataklizmák után kapták meg az utódoktól az őket megillető tiszteletet. Szenczi Molnár Albertnek – aki az első latin–magyar, magyar–latin szótár megszerkesztésével, de fordításaival és máig népszerű zsoltáraival is a magyar nyelv egységesítését segítette elő – nem maradt fenn a sírköve. Ha volt egyáltalán. Csak amikor a fia nyughelyét 1940-ben megtalálták, akkor állítottak kopjafát az emlékére, feltételezve, hogy apa és fia egymás közelében lelt örök nyugalomra.
Apáczai Csere Jánosnak, a tudományok első magyar rendszerezőjének az emlékét sem őrizte sírkő. Az 1970-es években márványból állítottak emlékkövet feltételezett nyughelyére – vagy háromszáz évvel az után, hogy belehalt „az iskolák felette szükséges voltáért” folytatott küzdelembe.
Viszont a betűmetsző, nyomdász és könyvkiadó Tótfalusi Kis Miklós eredeti sírköve ma is látható. Pápai Páriz Ferenc emlékversének a részletei is olvashatók a kő mindkét oldalán. Meg az a másodlagos faragvány is, amely azt jelzi, hogy a jeles ember sírjába utóbb mást is temettek, sírkövét pedig a „társbérlő” adataival egészítették ki.
A XIX. századtól a belügyminisztérium által jóváhagyott temetői szabályzat szabott rendet élőknek és holtaknak a Házsongárdi temetőben.
Az arisztokrata családok jó része kriptát építtetett, a műemléki védelem alá eső sírboltok a magyar történelem számos jeles politikusának, katonájának a hamvait őrzik. Az emléküket bizonyosan. A regényíró Jósika Miklósét, akit az 1848–49-es szabadságharc bukása után jelképesen fel is akasztottak, egy német–magyar feliratos sírkő is. A száműzött első nyughelyéről, Drezdából hozták haza. Mikó Imre, az Erdélyi Múzeum-Egyesület megalapítója, a magyar nyelvű színjátszás lelkes támogatója nem akart a családi kriptába kerülni. Csak az anyaföldbe. A Mikók sírkápolnája mellett hatalmas fekete gránitobeliszk jelzi a magyar kultúrát és tudományt oly nagyvonalúan segítő mecénás nyughelyét. Az angol orvos, John Paget – aki Magyarországot és Erdélyt elsőként mutatta be az angol olvasóközönségnek, és aki az 1848–49-es szabadságharcot Bem oldalán harcolta végig – szintén a Házsongárdi temetőben lelt örök nyugalomra imádott hitvese, Wesselényi Polixéna oldalán. Bem kedvelt tábori zenésze, Salamon János huszonkét éven át minden március 15-i ünnepségen ingyen muzsikált. Nem csoda, hogy haláláig Kolozsvár legkeresettebb cigányprímása volt. Domborműves portréjával díszített sírkövéről ma is „leolvashatni” a város szeretetét: emlékoszlopán mindig ott lobog a nemzetiszín pántlika.
Az ellentmondásos pályaívű költő, Szabédi László síremlékét is a közszeretet mentette meg a pusztulástól. A híres-hírhedt kolozsvári „egyetemegyesítés” elleni tiltakozásul önkezével vetett véget életének az ötvenes években nem költőként, hanem inkább nyelvészprofesszorként tisztelt Szabédi László. Szervátiusz Jenő által faragott síremlékén égre mutató kéz jelzi, hogy vitathatatlan értékeink védelme örök érvényű parancs, amelyet minden időben teljesíteni kell.
Szabédi, szegény, sok rossz „balra át” után az élete árán teljesítette a parancsot – a magyar nyelvű felsőoktatás iránti jogos aggodalom ezt követelte tőle. Aztán 2006-ban idegeneknek adták ki a sírját, és az új tulajdonos a sírkővel – vagy az égre mutató kézzel? – nem tudott mit kezdeni. A több mint négy évszázada folyamatosan működő, azaz hivatalosan is „élő” temető tisztelői – akik nélkül az Örök Házsongárd című könyv sem jelenhetett volna meg – Szervátiusz Jenő sírkerti domborművét csak nagy nehézségek árán tudták megmenteni.