Bölények

Vannak olyan gitárosok, akik még elő sem vették a tokból a hangszert, máris felismerjük a játékukat. Ehhez stílus kell, kreativitás, egyéniség, hűség a hangszerhez, biztos kéz és nagy szív. Hogy Carlos Santana ilyen arc, az egy pillanatig sem kétséges. Elképesztő mesterségbeli tudás, komoly beleérző képesség jellemzi, ráadásul ő hozta be a latin zenét a rock and rollba, amiért nem lehet neki eléggé hálás az utókor. Santana Woodstockban robbant be a köztudatba, és azóta is ott van. Nem fogott ki rajta az ezredforduló sem, a zseniális Supernatural után elkészítette a Shamant, valamint az All That I Am című albumot, amelybe Steven Tyler (Aerosmith) is beszállt egy dal erejéig. Aztán öt év szünet következett, legalábbis ami a sorlemezeket illeti, egészen mostanáig. Az új album a Guitar Heaven címet és a The Greatest Guitar Classics Of All Time alcímet viseli, utóbbi nyilván kitűnő témát szolgáltat majd néhány parttalan vitához. A produkció viszont Santana és Clive Davis közös szüleménye, és ők úgy gondolták, hogy egy Def Leppard-szerzemény jobban illik a képbe, mint mondjuk Slash valamelyik halhatatlan riffje. Davis egyébként meghatározó figura Santana életében, a Sony jelenlegi kreatív főigazgatója volt az, aki – miután látta őket játszani 1968-ban a Fillmore Westben – azonnal le is szerződtette a zenekart a Columbia Recordshoz, és ezzel elindított egy káprázatos pályafutást. Amelyen aztán később is rajta tartotta a szemét, egészen napjainkig.
A Gitármennyországon pedig ismét rendes kis ünnepség jött össze, felidézve a hangszer legkiválóbb megszólaltatóinak jelentős részét. Az ötlet eleve briliáns: ki ne lenne kíváncsi, hogyan játszik a mester Led Zeppelint, Doorst, Stonest, Beatlest, Hendrixet, Creamet, AC/DC-t vagy éppen Deep Purple-t, Creedence-t, T. Rexet, Jeff Becket? Persze hogy jól, de ettől még akár rosszul is elsülhetett volna a dolog, ha szétesik a lemez. Santana viszont, kissé hasonlóan a Supernaturalhoz, ismét keretet adott egy szakasznyi embernek, énekesnek és zenésznek, akik ki is hozták magukból a legjobbat. Egyikük az a Joe Cocker, aki Santanához hasonlóan Woodstockban robbant be az élbolyba, és aki most egy harmadik legendás résztvevő, Jimi Hendrix Little Wing című dalát hozza a lemezen. És aki saját albummal is jelentkezett a napokban, méghozzá éppen a huszonötödikkel. Érdekes pálya a Cockeré, több mint negyven éve tart, jelentős kacskaringókkal. A kezdet brutális volt: ahogyan enyhén paralitikus mozgásával, kidagadt nyaki erekkel több mint hét percen át tolta a Beatles Egy kis segítség a barátoktól című szerzeményét, az a mai napig példátlan. Aztán persze őt is elkapta a gépszíj (alkohol, drogok), de legalább túlélte. A gödörből Kim Basinger hozta ki, aki nem volt rossz útitárs, a 9 és fél hét néhány jelenete millióknak okozott heves szívdobogást, és a betétdal előadóját évekig nem lehetett kiűzni a rádiókból. A kalap maradhat felélénkítette Cockert is, nagyon erős turnék következtek, de az új dalok valahogy egyre szürkébbnek tűntek. Ez a baj a Hard Knocks esetében is. A Brit Birodalom Érdemrendjének boldog tulajdonosa változatlanul az egyik legjobb hang, nagyszerű művész, csak éppen a lemez rettenetesen unalmas. Kilenc új dal plusz egy Dixie Chicks-feldolgozás, de az egész eltűnik valami tompa középtempóban, és elő sem kerül többé.
Eric Clapton sem ugrál már az erősítők tetején (erre csak Mick Jagger képes hatvanöt fölött), és ő is megjárta a hadak útját, de ettől még lehet emlékezetes albumot készíteni. Mint ahogy azt Lassúkezű meg is tette ismét, négy év szünet után (addig írt egy önéletrajzi könyvet), az új mű címe nem túl bonyolult: Clapton. Pedig még saját dalt sem nagyon erőltetett rá, többnyire amerikai klasszikusokat igazított át egy kicsit, olyan claptonosra, alighanem innen a cím. A blues uralja a mezőnyt, de a tizennégy opus között akad country és dzsessz is, méghozzá mindjárt dixielandes beütéssel, ami azért tényleg túlzás. Viszont nagyon jó. A brit birodalom legkiválóbb tagja (változnak az idők, ahogy azt egy másik klasszikus énekelte oly találóan: ezek a bölények fiatalon minden tőlük telhetőt megtettek a fennálló rend megdöntéséért, aztán sorra jattoltak a királynővel) ismét összerakott egy kulturált, elegáns, mégis húzós anyagot – mindenki kedvére.
Carlos Santana: Guitar Heaven (Sony, 2010) l l l l
Joe Cocker: Hard Knocks (Sony, 2010) l l
Eric Clapton: Clapton (Warner, 2010) l l l l