Dühös Amerika

Amikor Barack Obama 2008-ban megnyerte az elnökválasztást, az Egyesült Államok nyolc év egyoldalú és erőszakos politizálást követően azt az üzenetet küldte a világnak, hogy demokratikus hagyományaihoz híven képes az önkorrekcióra, és képes normalizálni helyzetét egy gyorsan változó világban, amelyben ha tetszik, ha nem, már egyre kevésbé tudja eljátszani a mindenható nagyhatalom szerepét. A fekete illinois-i szenátor felemelkedése példátlan reménnyel töltötte el a külföldiek szívét, és a lelkesedésnek ez a hulláma egy teljesítés nélkül odaítélt Nobel-békedíjban csúcsosodott ki.
Ami az amerikai választókat illeti, ők két év távolról sem hiba nélküli kormányzást követően, az elhúzódó gazdasági válságtól sértve már elvesztették türelmüket. A félidős választásokon látványos arányban megfosztották az elnök demokrata pártját a törvényhozás alsóházában élvezett többségétől, és ezzel egyenesen ellehetetlenítették Obama további céljainak megvalósítását, rendkívül megnehezítve eddigi intézkedéseinek gyakorlatba ültetését, megtartását. Mint azt a fundamentalista konzervatív Teadélután mozgalom felemelkedése is mutatja, ez a dühös, türelmetlen Amerika nem akarja elfogadni, hogy megváltoztak a játékszabályok, és a reguláció nélküli piacok, az oldalvonalon kívülről szemlélődő állam, valamint a természet kizsákmányolásának ideje lejárt. Tűnjék bár eretnek gondolatnak ilyet állítani az Egyesült Államokról, a közép-európai megfigyelőnek nem kell sok időt eltöltenie ebben a közegben ahhoz, hogy felfedezzen némi rokonságot a keddi eredmények tükrözte amerikai hangulat és a posztkommunista nosztalgia között. Ezek az emberek – koruknál fogva is – most azt a kormányzást, azt az életmódot és persze színvonalat kérik számon Washingtontól, amelyet akkor élveztek, amikor egy stabil, két-, majd egypólusú világban a globalizáció teljes körű hatásaitól még védve élvezhettek. A XVIII. századi alkotmányt bálványozva – és persze kedvük szerint értelmezve – nem hajlandók tudomásul venni, hogy a valóság nem teszi lehetővé a „boldog békeidők” visszatértét. A szolgáltatások és a pénzügyi szektor illúziójára és buborékjaira épülő gazdaság hosszú távon nem állhatja meg helyét a kiegyensúlyozott, egészséges struktúrájú – némi demagógiával, igazi munkára épülő – gazdaságokkal szemben.
Bár a mérték még mindig alacsony, az Egyesült Államokat évről évre nagyobb mértékben a külföld, azon belül is a felemelkedő stratégiai riválisok forrásaiból kell finanszírozni. A minőségében erőteljesen degradálódott bevándorlás, az oktatási rendszer kiüresedése és a tradicionális bennszülött középosztály visszaszorulása ráadásul megfosztja Amerikát attól a szellemi előnytől, amely saját XX. századi felemelkedését lehetővé tette. S a nehéz helyzet dacára, a társadalmi szolidaritásnak az individualizmus történelmi hagyománya miatt itt amúgy sem erős ideáját továbbra sem képes értelmezni ez az ország. Nehezen magyarázható mással az ObamaCare, az elnök nevével fémjelzett egészségügyi reform vehemens elutasítása, amelyet olyan ordas, totalitárius rezsimekre jellemző érvelések kísérnek, hogy attól egy szociálisan érzékeny, keresztény értékrendű európainak leesik az álla.
A keddi eredmény mindazonáltal nem meglepő. Az új helyzettel történő őszinte szembesülés első hulláma egy olyan összetett rendszernél, mint az amerikai társadalom, nagy valószínűséggel kudarcra van ítélve. A baj csak az, hogy a késlekedés elodázza a fájdalmas intézkedéseket, amelyeket aztán később, nagyobb nyomás alatt és az alternatívák luxusa nélkül kell foganatosítani.