Kollégámmal már kis ideje állunk Szentendrén a helyi ferences gimnázium kapuja előtt, amikor két fehér pólós, kocogó úriember tűnik fel az utca végén. Lefékez mellettük egy piros furgon, a futók benyúlnak a csomagtartóba, onnan egy szalagokkal ékesített kopjafát, valamint egy magyar nemzeti lobogót vesznek magukhoz, s úgy érnek oda hozzánk. Tíz óra három perckor. Ez azért fontos, mert a napokkal előre lefektetett útvonalterv éppen ezt a pillanatot határozta meg a szentendrei érkezéshez. Úgy látszik, nem- csak a vasútnál első a pontosság (vagy volt valaha), hanem Schirilla Györgynél is, aki ezúttal Mosonmagyaróvárról futott Salgótarjánba az 1956-os forradalom tiszteletére.
Nem először, tizedszer, ráadásul a nógrádi megyeszékhelyen külön feladatként október 23. reggelén ő „lőtte el” a hagyományos ’56-os futóversenyt, ahol stílszerűen 1956 métert kell megtenni. „Rajtoltam már Gyuláról, Kecskemétről is, mindig olyan városból, amelynek kapcsolódási pontja van a forradalmi eseményekhez. Idén Mosonmagyaróváron a Gyász téren, a laktanya mellől, az egykori sortűz helyszínéről százak és a polgármester úr jelenlétében indultam neki az összesen 360 kilométeres távnak, naponta negyven-ötven kilométert tettem meg. Utam során érzékeltem, hogy sokkal nagyobb a társadalmi feszültség, mint korábban, bizonyosan az elszegényedés hatására.” Kötelező program lehetne politikusainknak: fussák körbe az országot, hogy közvetlenül szembesüljenek a rájuk bízott emberek gondjaival…
Schirilla György viszont nem politizál, de a világlátása egyértelmű, amint az a szentendrei ferences gimnáziumban is kiderül. „Itt érettségiztem, s nemcsak én, hanem az édesanyám és az édesapám is, sőt ők itt ismerkedtek össze 1954-ben. Csodálatos emlékeim vannak…” S ezeket nemcsak velünk osztja meg, hanem részben az iskolaudvaron a tiszteletére összesereglett diákokkal, akik láthatólag azonnal a szívükbe zárják a közvetlen stílusú, életvidám sportembert. „Aki szeret ide járni, jelentkezzen! Na jól van! És ki sportol közületek? Ilyen sokan? Helyes! Én is szerettem ide járni, bár oroszul is meg kellett tanulnunk a miatyánkot. Ennek az udvarnak a betonozásában szintén részt vettem!” Utóbbi állítás némi magyarázatot kíván, de ezt a gyerekek már nem kapják meg, hiszen szól a csengő, menni kell az órára, de előtte még egy csinos lány újabb szalagot köt a futó kopjafájára.
„Azért betonoztam, mert megbuktam matekból, s a tanulás mellett a nyáron segédkeznem kellett az itteni munkákban. Aztán persze átmentem” – meséli Schirilla immár a tanáriban, többek között P. Lukovits Milán igazgató atya és Bognár Ferenc igazgatóhelyettes, valamint a hősünket reggeltől Tahiból futva elkísérő, Leányfalun triatlonospalántákat nevelgető jó barát, Szöllősi Ferenc előtt. Előjönnek a személyes vonatkozások, az egykori oktatók, ezért az emlékhullámok közé próbálunk bele-belekérdezni. Például, hogy mikor lépett hosszú távú futásaival és jégúszásaival országos hírnévre szert tett édesapja nyomdokába. „Tizenegy éve, amikor meghalt, átvettem a küldetését. Harmincnyolc voltam, és későn érő típus.” Ám hamar felnőtt a feladathoz, bár a történelem némileg árnyalta a pályafutásukat. Apja többek között Moszkvába futott, ő viszont két éve Rómába, a pápához. „Apám 1967-ben még a nagy októberi szocialista forradalom kapcsán futhatott az orosz fővárosba, akkoriban csak arra lehetett indulni… November hetedikén hetvenötezren fogadtak a Luzsnyiki Stadionban, a Dinamo Moszkva–Dinamo Kijev focimeccs szünetében!”
Azért a pápai látogatás története sem mindennapi, az ötletet az idén 101 évesen (!) elhunyt nagypapa, szintén Schirilla György adta. „Ügyvéd volt, többek között a Mindszenty-perben is védett vádlottakat, olyan korrekten, hogy hosszú ideig kizárták a kamarából. Ő javasolta, hogy amolyan ellensúlyozásképpen apám moszkvai útjára, el kellene futnom Rómába a pápához.” A tisztelettudó unoka azonnal felvette a kapcsolatot a magyar püspöki konferencia titkárával, az ő segítségével írt egy rövid levelet a szentatyának. Két hónapig nem érkezett válasz, a sportember már tűkön ült, majd újabb levelet szerkesztett, s pár nap múlva csöngött a telefonja: „Schirilla úr, ne türelmetlenkedjen, a Vatikán kétezer éves intézmény, mindenre lesz idő!” S lett is, rövidesen pecsétes paksaméta tudatta XVI. Benedek aláírásával, hogy májusban személyes kihallgatáson várja őt Rómában. Ám odáig el is kellett jutni, méghozzá, ugye, futva. „Keményen edzettem, majd nekivágtam a mintegy ezernégyszáz kilométernek. Akadtak holtpontjaim, egyszer majdnem feladtam, annyira fájt a lábam, csonthártyagyulladást kaptam. Leültem pihenni egy patak partjára, s egyszer csak egy követ találtam a lábam alatt. Azóta talizmánként hordom, itt van, nézzétek, szív alakú, benne három ér, mint a valóságban, de lehet szeretet, igazság, béke, avagy atya, fiú, szentlélek… A lényeg, hogy másnapra elmúlt a fájdalom, mehettem tovább. A szentatyának is megmutattam, a kezébe vette, mint ahogy azóta több ezren, tényleg van jótékony hatása. Egy tanítványom egyszer ellopta, de két hét múlva sírva visszaadta, mondván, azóta folyamatosan balszerencse éri! Valószínűleg a Jóisten nekem szánta már 350 ezer éve, amikor keletkezhetett.”
A csodakő tehát Schirillával együtt eljutott Rómába, de az úton egyéb nem várt események is történtek, például a sportember részben feladta lassan három évtizedes vegetáriánusságát. „Óriási fehérjehiánnyal küzdöttem, s Santa Luciában hirtelen megettem egy egész grillcsirkét. Az ottani magyar származású pap, Emilio atya szenzációs kecske- és egyéb húsokat sütött, s folyamatosan traktált: Egyél, Gyurika! Ettem is, aztán már Rómában magyar zarándokok is megkínáltak minket egy halom kolbásszal, egyébbel, amikor látták, hogy kifogytunk az elemózsiánkból.” XVI. Benedekre sem akárkikkel várakozott: „A dán miniszterelnökkel és Luis Figóval ültünk egymás mellett, a világhírű focistával kezet is ráztam. Komoly biztonsági intézkedések fogadtak, a kopjafámat kettévágták, hogy megnézzék, nincs-e benne fegyver, s amikor megvakartam a hónaljamat, két testőr ugrott oda, mert azt hitték, pisztolyt akarok rántani. Ehhez képest a pápa igen közvetlenül fogadott, a magyar szentek életéről és hazánk természeti szépségeiről beszélgettünk. Alig akarta elhinni, hogy az általa is ismert Keglevits atya testvére a keresztapám, miután ez kiderült, nem engedte, hogy búcsúképpen megcsókoljam a gyűrűjét, csak intett és megölelt.”
Schirilla György tehát testben és lélekben megerősödve tért haza – immár autóval – a Vatikánból, itthon pedig jógaoktatói munkája mellett folytatta küldetését, ultrafutásait és jégúszásait. „Mostani ’56-os futásom alatt Győrben fogadott Borkai Zsolt polgármester úr, s megbeszéltem vele, hogy ezen a télen az egyik merülésemet ott végzem el.” Kevesen csinálják utána, mert vagy nem eléggé elhivatottak, vagy a szervezetük alkalmatlan a feladatra. „Tanítványommal, Cserneczky Attilával hat évig nyomtuk együtt a jeges vízben, aztán kiderült, hogy nem megfelelő a vérkeringése, abba kellett hagynia. Aztán el is vesztettem őt, gégerákban, légzési elégtelenségben hunyt el.”
A jóga és életmódtanítványok többsége azért szerencsére megmaradt, sőt, gyarapszik a számuk, a Schirilla családhoz hasonlóan. „Alizka egyéves, anyukájával reggel babakocsiban „kocogva” elkísért a tahi induláskor. Máté hat, Hédike tizenhárom éves, Gyurika pedig már tizenhét, ő a Vácban focizik, nagy gólvágó, bár most eltört a lábujja egy kemény belépő után.” Hogy bármelyikük követi-e majd édesapjukat az extrém sportkihívások területén, még rejtély, de hát a papának is későn jött el az ideje.
A szentendrei pihenőidő viszont hamar elszáll, Schirilla György még megkeresi szülei érettségi tablóját a folyosó falán, majd búcsút int az alma maternek. Fut tovább.
origo.hu
Dömötör Csaba: Magyar Péter és a Tisza Párt képviselői állva tapsolják az Európai Bizottság elnökének beszédét
