Gúzsba kötve táncolni

A legutóbbi adatközlés értelmében októberben már elérte a költségvetési hiány az éves előirányzat 131 százalékát. A hiány szinte menetrendszerűen, beprogramozottan hónapról hónapra emelkedett a kormányátadás óta. Májusban még a Bajnai-kormány illetékesei és a Költségvetési Tanács is arról beszélt, hogy a költségvetés rendben van, a tervezett deficit biztosan tartható. Az optimista hangulatot az sem zavarta meg, hogy néhány szakértő szerint már akkor is legalább 200 milliárd forint hiányzott a költségvetésből. A meglehetősen nagyra szabott tartalék ugyanis fedezni látszott ezt a többletkiadási tételt. Aztán ahogyan az új kormány átvette az irányítást, felgyorsultak az események, egyre-másra derült ki, hogy itt is, ott is bizony csontvázak vannak a szekrényekben. A költségvetési lyuk hamar 300 milliárdra, majd nyár végére már 400 milliárdra rúgott, és jelenleg 500 milliárd körül van. S mindez úgy állt elő, hogy a hivatalát elfoglaló kormány nem kezdett el költekezni, hanem éppen ellenkezőleg, megszorító intézkedéseket foganatosított a két gazdasági intézkedési csomagjával.
A gazdaságpolitika szakirodalma jól ismeri ezt a jelenséget, amely nálunk zajlott az elmúlt hónapokban. A költségvetés politikai gazdaságtana címszó alatt az olvasható, hogy egy kormány általában mindent elkövet annak érdekében, hogy hivatalban maradhasson, s ezért óriási költekezésekbe kezd a választópolgárok támogatásának elnyerése érdekében. Ha viszont annyira népszerűtlen, hogy semmi esélye a választások megnyerésére, akkor olyan költségvetési helyzetet alakít ki, amelyben a rivális politikai erő mozgásterét korlátozza, hogy az ne tudja végrehajtani programját, veszítse el népszerűségét, s hamarabb kerülhessen sor az újabb kormányváltásra. Nos, pontosan ez történt nálunk is, a második Orbán-kormánynak most kell megtanulni gúzsba kötve táncolni: a végletekig korlátozott lehetőségek között teljesíteni az ígéreteit.
Érdemes sorba venni, hogy milyen korlátokról is van szó. Elsőként kell említeni az eladósodottságot: 2001-ben még csak 53 százalék volt a GDP-arányos adósságunk, ami az idén nyárra már a 80 százalékot is meghaladta. Tehát jó 20 százalékponttal túlléptük a maastrichti 60 százalékos küszöbértéket, aminek teljesítése elengedhetetlen az euró bevezetéséhez. Normál esetben azonban csak évi 2-3 százalékponttal tudjuk csökkenteni az adósság/GDP-hányados értékét, tehát még igen ambiciózus stabilizációs politika mellett is öt-nyolc évre van szükség, hogy visszatérjünk a normális kerékvágásba. Az adósság másik kellemetlen következménye a kamatfizetés, amely napjainkban eléri a GDP 4 százalékát. Tehát az éves költségvetési kalkuláció minden évben szükségképpen úgy kezdődik, hogy eleve van már 4 százalék mínuszunk, miközben még semmilyen kiadást nem irányoztunk elő.
Az adóssággal összefüggő másik súlyos örökség a magas államháztartási hiány. A 2002-től kezdődő időszakban, leszámítva a két utolsó évet, állandósult a magas 5-6 százalék feletti deficit. Ezt a magyar gazdaság „békeidőszakban” produkálta, amikor nem volt világgazdasági válság, háború vagy komoly természeti csapás. Éppen ezért nem véletlen, hogy 2004-től, tehát az EU-ba lépésünk kezdetétől fogva, folyamatosan a túlzottdeficit-eljárás alá esik az ország. Ennek a negatív következménye az, hogy a válság kitörése után nem használhattuk a költségvetési kiadásokat a válság enyhítésére, hasonlóan a többi tagországhoz, mert már elhasználtuk a lehetőségeinket, békeidőben politikai célokra. Lehet most háborogni azon, hogy bezzeg a többi EU-tagországoknál lehet 6-8 százalékos deficit, nekünk viszont tartani kell az idei 3,8 és jövő évi 3 százalékos értékeket. Meg kell értenünk, hogy büntetésben vagyunk, az elmúlt nyolc év bűneiért most kell vezekelnünk. S mindezeken túl van még egy komoly következménye az eladósodásnak: a felvett hiteleket vissza kell fizetni. A 2008 őszén rendelkezésünkre bocsátott 20 milliárd eurós hitelkeret nagy részét a szocialista–szabad demokrata kormány a válságkezelés részeként lehívta. Az új kormány ugyan nem hívott le további részleteket a hitelkeretből, mégis neki kell visszafizetnie a felvett kölcsönt. A következő három esztendőben évenként 2000, 2300 és 3000 milliárd forintnyi összegeket kell kiszorítani a költségvetésből a hitelek törlesztésére. Hogy érzékelhető legyen ennek a nagyságrendje, az éves szja- és a tásabevételünk 2100 milliárd forint körül van.
A szocialista kormány további súlyos öröksége a potenciális növekedési ütem jelentős csökkenése. Míg 1998 és 2002 között a potenciális kibocsátás 4 százalékos ütemben bővült, addig a 2002– 2008 közötti időszakban folyamatosan csökkent 2 százalék alá, jelenleg a számításaink szerint 1,3 százalék. Ha a potenciális növekedési ütem a szocialista kormányok alatt is 4 százalék felett maradt volna, akkor ma 10-15 százalékkal magasabb lehetne a GDP-nk, mégpedig úgy, hogy közben az adósságállományunk sem lépte volna túl a 60 százalékos küszöbértéket. A nagyobb GDP-ből természetesen sokkal könnyebben lehetne eleget tenni a kötelezettségeknek. A potenciális kibocsátásunk a hibás gazdaságpolitika következtében csökkent le, amely nem fordított megfelelő figyelmet sem a tőkeállomány bővülésére és annak korszerűsítésére, sem a foglalkoztatási szint fenntartására, illetve növelésére.
További korlátozó tényezőt jelent a magánnyugdíjpénztárak működése miatt előálló hiány. A nyugdíjrendszer 1997-es reformjának következtében a fiatal, aktív dolgozók számára kötelezővé tették a magánnyugdíjpénztárakba való belépést, ami azt eredményezte, hogy ezek a befizetések hiányoztak az állami rendszerből, miközben ott a kötelezettségek nem csökkentek, hiszen a meglévő nyugdíjasok száma nem csökkent. Az elmúlt 12 esztendő során közel 3000 milliárd forintnyi tőke halmozódott fel a magánpénztárakban, ami viszont fájdalmasan hiányzik az állami rendszerből. Jelenleg GDP-arányosan évi 1,5 százalék államháztartási hiány keletkezik abból, hogy az államnak pótolnia kell a kieső pénztári befizetéseket, a felosztó-kirovó állami rendszer fenntartása érdekében. A hiány miatt államkötvények kibocsátására kényszerült a kormány, ami növelte az explicit államadósságot, miközben az implicit adósság sem csökkent, hiszen végső soron a magán-nyugdíjpénztári tagok járadékát is az állam garantálja, ha az érintett magánbiztosítók csődbe mennének. A polgári kormány előtt tehát kettős feladat áll: egyfelől tartania kell az igen szigorú költségvetési hiányszámokat egy kifejezetten egyensúlyhiányos gazdaságban, amely súlyos terheket örökölt. Másfelől tartania kell magát a választási ígéreteihez, a jelentős mértékű adócsökkentéshez és a jóléti kiadások megvédéséhez. Ez így együtt felér egy „Mission: Impossible”-lel, azaz lehetetlen küldetéssel. Tehát csak úgy lehet megoldani a feladatot, ha a kormány több területen is radikális intézkedéseket hoz, szakít a régi érdekbeszámítási gyakorlattal és ha kell, egyes gazdasági érdekcsoportok sérelmére intézkedik, hogy ne súlyosbodjék a gazdasági helyzet, és közeledjen a gazdasági felemelkedés lehetősége.
Az Orbán-kormány a választásokon kétségkívül hatalmas felhatalmazást kapott a kétharmados győzelemmel, tehát meghozhat komoly, nagy jelentőségű döntéseket, annál is inkább, mert erre a körülmények rá is kényszerítik. Mindazonáltal mégis fontos lenne világossá tenni azt, hogy mik azok az intézkedések, amelyek a válságból, a gazdasági kényszerpályából következnek, és mik azok, amelyek reformértékű, rendszerváltó intézkedések. Ennek szellemében kellene deklarálni – egy meghatározott időszakra, mondjuk 2012 decemberéig – egy stabilizációs időszakot, amelyben és amelyre vonatkozóan a kormány jogosult olyan rendkívüli intézkedéseket hozni, amelyek esetleg az Alkotmánybíróság által kifogásolhatók, de elengedhetetlenül fontosak a gazdasági megmaradásunk érdekében. Ilyenek lehetnek például a már bevezetett válságadók, bankadók és a magán-nyugdíjpénztári befizetések felhasználása. Tehát nem az Alkotmánybíróság jogkörének a csorbítását kellene szorgalmazni, hanem a deklarált stabilizációs időszakra felmentést kérni az egyensúlyteremtő intézkedések alkotmányossági vizsgálata alól. Az időszak végeztével aztán újból helyreállhatna a normális rend, a hétköznapi gazdasági működés.
Bizonyára sokan azt gondolják, hogy az eredmény felől tekintve kicsi a különbség aközött, hogy egy kormány a deklarált stabilizáció következtében együttműködést és türelmet kér ahhoz, hogy végigjárhassa az útját, vagy pedig intézmények jogkörét alakítgatja. Ám a változások felé vezető út túl keskeny, ezért nemcsak jó erőnlét, hanem rendkívüli egyensúlyérzék is kell a célba jutáshoz. S ilyen körülmények között nem mindegy, hogy két éven át a törvényesség átlépésének vádjától zeng-e a baloldali sajtó, de még az sem, ha a feszültté váló jobboldali értelmiségen belül elbizonytalanodások észlelhetők. Ráadásul a stabilizáció utáni időszak, azaz a jövő növekedési minőségét, a kibontakozást mindaz meghatározza, amit és ahogyan most elhatározunk, kimondunk és megteszünk.
A rendkívüli időszakot a kormánynak fel kellene használnia arra, hogy a szükséges rendszerértékű változásokat, reformokat elkezdi és lehetőségek szerint végig is viszi. Tehát elindítja a nagy elosztási rendszerek reformját, az egészségügy, nyugdíjrendszer, oktatás, államigazgatás átalakítását. A hatékony piaci szabályozás bevezetését, az erőfölényes helyzetek jogi kezelését, a piacépítést. A vidéki gazdaság fejlesztését, a helyi gazdaságok finanszírozási feltételeinek és piaci értékesítési lehetőségeinek megteremtését. A munkahely-teremtési programot és a kis- és középvállalkozásokat segítő programot (Új Széchenyi-terv). Ezek elindulása és megerősödése vezet odáig, hogy a szükségintézkedések után az ország gazdasága megállhat a saját lábán és dinamikus fejlődésnek indulhat.

A szerző közgazdász