Életrajza szerint egyetem után, felnőtt fejjel jelentkezett a jezsuita rendbe. Ez azt jelenti, hogy sokáig bizonytalan volt, milyen irányt szeretne szabni az életének?
– A hivatás megtalálása és megélése egész életre szóló feladat. Hálás vagyok azért, hogy mindig találtam olyan embereket, akik kísértek ezen az úton. És ez az út számomra tiszta, egyenes vonal: a tanári és a szerzetesi hivatást az kapcsolja össze, hogy mindkettőben megtapasztalom, valami értékeset kaptam, és erős vágyat érzek arra, hogy ezt megosszam másokkal. Különben nem a hivatás „kései” manapság, hanem mi tudjuk később elkötelezni magunkat. Nyugaton harminc-negyven éves folyamat eredménye, hogy a papi vagy szerzetesi hivatást választók nem érettségi, hanem a diploma megszerzése után döntenek. Nálunk ez az utóbbi öt évben alakult át. Ma egyetemet végzett, érett emberek jelentkeznek jezsuitának.
– Nemzedéke nemigen találkozhatott szerzetesekkel a kádárizmus világában. Ön mikor látott először jezsuitát?
– Barátaim révén 1989 végén találkozhattam néhány olyan nagyszerű jezsuitával, mint amilyen Pálos Antal korábbi tartományfőnök volt, aki Magyarországon élte meg a szocializmus negyven évét, és néhány olyan fiatallal, akik az emigrációban léptek a jezsuiták közé. Ezek a személyes találkozások meghatározóak lettek számomra.
– Húsz évvel ezelőtt valamennyi újraalakuló szerzetesrend arról a kényszerű tapasztalatról számolt be, hogy a kommunizmus tiltása miatt közösségeikből kiesett a középnemzedék.
– Ez a helyzet természetesen sehol sem változott meg, legföljebb a húsz évvel ezelőtti fiatalok ma már a középnemzedékhez tartoznak, de a kiesett nemzedék miatti kényszerű hiány máig fájdalmasan létezik. Húsz évvel ezelőtt a generációs távolság önmagában nagy gond volt. Ám ahogy a Margitszigetnél elég zavaros és örvényes a víz, de kicsit lejjebb kisimul, úgy nálunk is elcsendesedtek az ellentétek. Igaz, mi sok tekintetben szerencsésebbek voltunk más szerzetesrendeknél, hiszen hozzánk nagyobb számban tértek vissza jezsuiták a nyugati emigrációból, akik tíz-tizenöt évvel fiatalabbak voltak, mint az itthon maradottak. Így nemcsak a nagyszülők, hanem a szülők generációja is segített hidat verni a nemzedékek között. És az így visszatérők élő közösségekből jöttek, ráadásul a nyugati egyházban a vatikáni zsinat szellemében szocializálódtak. Ez megkönnyítette a hazai jezsuita közösség újjáéledését, formálódását. A következő évek kihívása az lesz, hogy éppen az a nagy nemzedék hagy itt bennünket lassan, amelyik „arcot” adott az újraindulásnak.
– Amikor a próbaévek és a teológiai tanulmányok elvégzése után Miskolcra helyezték, az volt a feladata, hogy megalapítson egy új jezsuita gimnáziumot?
– A Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumba az alapítást követő negyedik évben kerültem. Feladatom az volt, hogy adaptáljuk a négyszáz éves jezsuita pedagógiát, és úgy építsünk fel egy pedagógiai műhelyt, hogy az képes legyen termékenyítően hatni a tágabb iskolarendszerre is. Büszke vagyok arra, hogy mára látható: a kiváló tanulmányokra és elkötelezett, tudatos, hitvalló életre való nevelés nemcsak hogy elképzelhető együtt, hanem igazán csak így tud értelmet adni a fiataloknak, és képes valóban fenntartható hatást gyakorolni.
– Miskolc nem kifejezetten pezsgő egyházi életéről volt ismert az 1950–1989 közötti időszakban, ma viszont a legtöbb egyházi iskolával büszkélkedő város.
– Mi, jezsuiták kifejezetten azért mentünk Miskolcra, mert ez az iparváros valódi missziós terület. Sokan talán nem tudják, hogy Miskolcon a rendszerváltás után három cikluson keresztül a polgári oldalhoz tartozó polgármesterek voltak, akik szívesen fogadták az egyházi középiskolákat. Mára nagyon pozitívan meghatározza a várost az óvodától az egyetemi lelkészségig ívelő egyházi nevelési hálózat, az erős ökumenikus értelmiségi együttműködés valódi társadalomépítő hatással, amelyre biztosan építhetnek a hosszú távon gondolkodó helyiek.
– A Fényiben végzett diákok közül jelentkeztek már a rendbe?
– Hárman kezdtek eddig teológiai tanulmányt világiként, de református és görög katolikus teológián tanuló diákunk is van. Ez a gimnázium hitben elkötelezett fiatal értelmiséget kíván útjára bocsátani, és ha majd érettebben tovább akarnak lépni az elköteleződésben, örömmel várjuk azokat is, akik talán évek múlva a Szent Ignác-i lelkiségben és közösségben találják meg hívásukat.
– A gimnáziumhoz hasonlóan a plébániai munka is jó területe lehet a személyes kapcsolaton alapuló ismeretségnek. A kispesti templomot nemrég mégis átadták az esztergomi egyházmegyének. Ennek a döntésnek személyi oka volt?
– Igen, azért vonultunk ki a Jézus szíve plébániáról, mert az eddig ott szolgáló Hofher József atya teljes erejével cigánypasztorációval szeretne foglalkozni, és ez a szándék egybeesik a jezsuita rend célkitűzéseivel. Mi, jezsuiták nem vagyunk tanító rend, hanem mindig több lábon álltunk. Hagyományosan jelen vagyunk a közép- és felsőfokú oktatásban, plébániai munkát végzünk, újságokat adunk ki, lelkigyakorlatos házakat vezetünk, és szociális feladatokat is ellátunk. De míg az első négy tevékenységi kör jól kialakult húsz év alatt, ez nem mondható el a szociális munkáról. A következő néhány évben ezért ezt a szolgálatot is szeretnénk erősíteni. Négy éve kísérünk egy pedagógiai programot. A Szeretet Iskolájának nevezett, Szemes Zsuzsa által kidolgozott módszer lényege a felnőtt roma lakosság közoktatásból kiesett, írástudatlan tagjainak alfabetizálása és az első nyolc osztály befejezésének segítése. A feladatot személyes figyelemmel kíséréssel, a lehető legrugalmasabban és nem a szokásos iskolai keretek között végzik a program önkéntes munkatársai. Az a célunk, hogy két éven belül adaptáljuk a miskolci új helyszínen is a programot, hogy utána másnak is átadható legyen. A jezsuita módszer mindig is törekedett az olyan hiánypótlásra, amely átadható modelleket formál – hiszen mindig az adaptációs lehetőséggel sokszoroztuk meg erőfeszítéseink eredményeit.
– De az oktatás csak az egyik része a hihetetlenül bonyolult szociális, integrációs, társadalmi problémahalmaznak.
– Talán a legfontosabb része. Persze ez komplex kérdés, de úgy vélem, az oktatás szerepe kulcsfontosságú a problémák megoldásában, enélkül biztosan nem lesz előrelépés. A korábbi felnőttoktatási rendszer – mint a dolgozók esti iskolája –, úgy tűnik, alkalmatlan az írástudatlanság felszámolására. Az eddig meglévő modellek túlnyomóan a munkaügyhöz kapcsolódtak és gyorsított tanfolyamokat jelentettek. Ráadásul túlságosan intézményesültek, ezáltal elveszítették minden rugalmasságukat. Márpedig a közoktatásból kiesett réteg, rossz élményei miatt, elidegenedett az iskolától. Az ilyen embereket már nem lehet visszaültetni a szokott módon az iskolapadba. Ezért a Szeretet Iskolájának – nem feltétlenül tanári végzettségű – önkéntesei személyes kapcsolattartással tanítják meg a rászorulókat az általános iskola kimaradt tananyagára. A modell fontos eleme az iskolai tudnivalók elsajátítása utáni emberi kapcsolatok ápolása, amely megváltoztathatja a környező társadalom hozzáállását is a cigány kisebbséghez. Vagyis a cél: közösségi struktúrába segíteni az eddig kirekesztetten élő embereket; munka, tanulás vagy akár egyházi közösségek terén egyaránt. Az egyháznak pedig – így nekünk is – erőteljesebben kell jelen lennie modellek kialakításában és elterjesztésében.
– A történelmi tapasztalatok szerint az ehhez hasonlóan működő kezdeményezések általában politikai gáncsoskodásnak estek áldozatául, mint a dél-amerikai jezsuita missziók, vagy csak kisközösségekben tudtak hatékonyan működni, mint a harmincas évek szegénygondozási modellje, az Egri Norma, amely országos szinten megbukott.
– Mindig van veszélye a karizmatikus kezdésből az intézményi struktúrába való átmenetnek, és a politika is tagadhatatlan kockázatot jelent. De ezt a logikát követve teljes passzivitásba kellene vonulnunk. Inkább a pozitív példák tapasztalataira figyelnék. Ilyen jezsuita kezdeményezés volt a harmincas években a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete – F. Z.), amelyik a nagy létszámú, szétszórt és nincstelen vidéki népességet erős identitással bíró, képzett, szervezett, gazdaságilag fenntartható hálózatba tudta integrálni. Éppen ezért sikerrel vette fel a harcot a náci és a kommunista szélsőségekkel is, míg a terror le nem győzte. Igaz, az egészen más kor volt, amikor sokkal kevesebb eszközzel lehetett elérni nagy dolgokat, de a komplex működésre ma is jó minta, hiszen elismerésre méltó sikereket ért el a gazdaságban, oktatásban, civil közösségek kiépítésében és ezek politikai képviseletében. A mai magyar társadalom sokkal inkább részeire hullott, mint hetven-nyolcvan évvel ezelőtt, és ha nem leszünk ismét képesek a közösségépítésre, akkor se a cigányság, se a magyarság problémáit nem fogjuk tudni megoldani.
– A magyar társadalom atomizálódását részben rosszul értelmezett nyugati minták átvételének, részben a szocializmus örökségének tartják a társadalomtudósok. Mindkét probléma összefügg a gyakorlati és elméleti ateizmus terjedésével. A jezsuitáknak e téren is fontos szerepük lehet, hiszen XVI. Benedek pápa többek között éppen ezt az apostoli területet, az ateistákkal való párbeszédet ajánlotta Szent Ignác követőinek.
– Ez a hatvanas évektől a jezsuitákra bízott feladat. XVI. Benedek pápa úgy fogalmazott nemrég, hogy a Jézus Társasága tagjaira a határhelyzetekben, az egyház határpontjain van szükség. Olyan feladatokat kell vállalniuk, amelyeket nehézségük, különlegességük miatt más nem vállal el. Magyarországon azonban ma nem az elméleti marxista ateizmus a kérdés, hanem a posztmodern életmód által megteremtett fogyasztói materializmus. Ráadásul ennek is van egy elhanyagolt lelki peremvidéke, amely a miszticizmus iránti igényből nőtt ki egy nem vallásos korban. Ezért terjed az ezotéria, hétköznapi babona és a gyökereket kereső sámánizmus. Itt sürgető és egyben nagyon termékeny is lehet a párbeszéd, hiszen láthatóan megvan az igazság utáni szomjúság. És a mélyben ott észlelhető az emberi értékességtudat hiányának veszélye, a belső elbizonytalanodás széles társadalmi rétegekben. A jezsuita lelkiség lényegi eleme az egyes emberre és a bennünket körülvevő valóságra történő nyitott és optimista rátekintés. Ahol tudunk segíteni abban, hogy egy ember megálljon, elcsendesedjen, igazságot keresve rátekintsen az életére, meg tudja benne találni a jót, és merjen szembesülni azzal, ami rossz benne, ott elindul egy Szent Ignác-i folyamat, amely elvezethet életünk értelmének megtalálásáig.
– Talán egy másik, hagyományosan jezsuita terület, az értelmiség lelki gondozása is ilyen határvidék, hiszen a társadalom minden szintjén tapasztalható zűrzavar, céltévesztettség itt mintha hatványozottan lenne jelen.
– Igen, a mai válság egyik alapvető oka, hogy úgy tűnik, mintha értelmét vesztette volna a munka, a bizalom és a tisztesség, a tudás, az emberi kapcsolatok vagy az elköteleződés. Mintha a történelemben egy nagy kultúra újra elvágta volna gyökereit, és ördögszekérként sodorná magával a legkisebb szél is… Ennek ellen kell állni. Mára jelen vagyunk a közép- és a felsőoktatásában, mintaadó intézményt alakítottunk ki miskolci gimnáziumunk, a pesti szakkollégiumunk, egyetemi lelkipásztori munkánk által. De ennél sokkal több, valóban különleges hivatás megszólítani a mai kultúrában felnövő értelmiséget. A szellemi élet és a kulturális világ olyan közeg, ahol ma a hiány és valami furcsa túlkínálat egyszerre okozza a zűrzavart. A mi küldetésünket ott látom, hogy a jézusi üzenetet jelenítsük meg világos szavakkal, hiteles kihívásként és egyben nagy belső szabadsággal. Biztos pontokat, befogadó közösségeket várnak tőlünk az emberek.
origo.hu
A hungarofób Manfred Weber a magyar miniszterelnök békemisszióját is támadta
