A budapesti Atrium Hyatt Szállóban Az új üzleti lehetőség, a magánnyugdíjpénztárak Közép-Európában című konferencián a hamarosan megjelenő magyar nyugdíjpénztári megtakarításokat, a magyar „nyugdíjiparba” való befektetés óriási lehetőségét, az adókedvezményeket, a támogatásokat kínálták világszerte ismert bankoknak, biztosítóknak, pénzügyi társaságoknak, ügyvédeknek és hatalmas tanácsadóknak.
Kik is? László Csaba, akkor helyettes államtitkár, később pénzügyminiszter, Győrfi István, Gere Ádám miniszteri megbízottak, Roberto Rocha, a Világbank vezető közgazdája, Sam Baker, a világ legnagyobb biztosítójának és majd bő tíz évre rá a világ legnagyobb csődjét összespekuláló amerikai AIG-nek az itteni nyugdíjpénztári befektetésekre delegált szakértője, valamint cseh, lengyel kollégáik és sokan mások.
A tervezett kötelező, de magánpénztár világújdonságnak számított, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank hatalmas hévvel ajánlott csomagjára gazdasági megváltásként gondoltak, és itt volt az áttörés színhelye.
Vajon az idesereglett befektetők a privatizációban kisemmizett, vagyontalan, éhbérért dolgozó magyarok békés öregkoráért aggódtak így együtt? Ha viszszatekintünk az előadásokra, inkább úgy fogalmazhatunk, hogy a be nem avatott magyar volt a big business tárgya. És ha az elmúlt tizenkét évről készítünk számvetést, megállapíthatjuk: ami a konferencia után történt, az sokba, nagyon sokba került nekünk.
Magyarországon 1998 elején indult el a kötelező magánnyugdíjrendszer az előző másfél évben nagy propagandával az állami rendszerből átcsábított önkéntesekkel, majd az iskolaév végétől a pályakezdők kötelező beléptetésével. Ez évben 32 milliárd forint gyűlt a pénztárakba, a következőben már duplája, 63 milliárd forint, és egyre nőtt az éves befizetés a jobb nyugdíjban reménykedő és a kötelezően belépő tagok számának gyarapodásával. Kétezer-nyolcban már 529 milliárd forint volt az éves beszolgáltatás, amely 2009-re 466 milliárd forintra csökkent a jövedelem- és állásvesztések, illetve az ideiglenesen megengedett kilépések hatására. A pénztártagok tizenkét év alatt 2555 milliárd forintot tettek be számszerűen – nem értékben – a „malacperselybe”. Kifizetésekre alig 15 milliárd forint ment el a bő évtized alatt, mert az új pénztártagok korára és a nyugdíjkorhatár emelésére tekintettel csak 2013-tól kezdődik a járadékfizetés lassú növekedéssel. A havi befizetés gyarapítja a tőkét, a tőke befektetésének hozama szintén, ami ismét befektethető, tehát kamatos kamattal gyarapodik a pénztártag vagyona. Legalábbis így szólt a csábítás. Valóban? A valóság: nincs hozam, annál több „viszem”. Nézzük!
A pénztári vagyon 2009 végén 2649 milliárd forint volt, ehhez számítsuk hozzá azt a 15 milliárd forintot is, amelyet időközben a pénztártagoknak kifizettek, hiszen ez a pénz is náluk maradt. A végösszeg 109 milliárd forinttal több, mint amennyit a befizetők addig a perselybe bedobtak. (Minden számítást erre az időpontra összpontosítunk.)
*
Szorgos kezek számlálták a befizetéseket, ami tizenkét év alatt több mint 210 milliárd forintba került, majdnem kétszer annyiba, mint a számszerű, 109 milliárd forintos eredmény. Azt is mondhatjuk: a megkeresett pénz kétharmada a kezelőké, egyharmada a tulajdonosoké.
Azonban ami a tulajdonosoknak jutott, az nem vagyongyarapodás. A pénztár tőkéjének vásárlóereje ugyanis – az infláció miatt – folyamatosan csökken. A befizetések mindenkori vásárlóerejének megőrzése esetén 3261 milliárd forintnak kellett volna lennie a számlákon 2009 végén, ám látjuk, csak 2664 milliárd van. Így még a 109 milliárdos hozam ellenére is kijelenthető: sikerült 597 milliárd forint veszteséget elérni 210 milliárd forintba kerülő pénzkezeléssel. Szép.
Ennyire ügyetlenek a piaci játékosok? Aligha. Tegyük fel, minden pénztári pénzt kincstárjegybe, állampapírba fektet egy számítógép, és az évente kapott kamatot ismét. Ebben az esetben 2009 végére 3264 milliárdra nőtt volna a pénztári vagyon, amely összeg 600 milliárd forinttal több a meglevőnél. Tehát évi 10–14 milliárd forintba kerülő befektetési szolgáltatás 600–700 milliárd forintos veszteséget ért el egy ingyen dolgozó automata eredményéhez képest.
De hát a pénztárak igen nagy hányadban államkötvénybe fektettek, a kötvények hozama biztos bevétel, hogyan lehet azon veszteni? Úgy, hogy a pénzpiaci lobbi hatására törvénnyel nagyobb arányú kockázatos befektetésre kényszerítették a pénztárakat, és ott többet veszítettek, mint amennyit a kötvényen nyertek.
Ügyetlenség? Dehogy, a pénztári veszteség valahol nyereség.
Az elúszott pénz számbavétele azonban ezzel még nem teljes. Hiszen a pénztárakba tizenkét év alatt fizetett 2555 milliárd forint hiányt teremtett az állami nyugdíjalapban (bár a kötelező magánnyugdíjpénztárakba kerülő összegeket az állam vonja el a pénztártagoktól, azt továbbutalja a pénztáraknak). Mindeközben azonban az államnak továbbra is fizetnie kell a jelenlegi nyugdíjakat (ezeket a jelenlegi befizetésekből fedezik), így a magánnyugdíjpénztárakba elutalt pénzek a költségvetési hiányt növelik. Ezt pedig a pénzpiacról kell finanszírozni, magyarán: újabb hiteleket kell felvenni. A kincstárjegyek éves átlagkamatait alapul véve ennek a hiánynak a pótlása az említett időszakban szám szerint 197, érték szerint 254 milliárd forint kamatkiadást generált a a költségvetésben.
Természetesen ezt a költséget az adófizetők állják: a magánnyugdíjpénztárakba belépők és az állami pillérben maradók egyaránt. Az a kitétel tehát, hogy majd évtizedek múlva az állam jól jár, hiszen a nyugdíjak zömét már a magánpénztárak fizetik, enyhén szólva nem állja meg a helyét: addigra az adófizetőket e pluszterhek miatt már annyi pénzzel kopasztják meg, amely egyértelművé teszi, hogy a pénztárakon kívül az állam és polgárai is óriásit buknak ezen az üzleten.
Egyébiránt az önkéntes nyugdíjpénztáraknál sem jobb a helyzet. Bár az önkéntes nyugdíjpénztárak már 1993-tól működhetnek, most az ő tevékenységüket is csak az elmúlt tizenkét évre visszamenőleg vesszük górcső alá, szintén 2009 végéig.
Az önkéntes pénztárakban 1998 végén már 100 milliárd forint állt, majd a következő évben 44 milliárd forint folyt be, azután egyre több befizetés történt, évi 110 milliárd forintig növekedve. Így az 1998 és 2009 vége közötti tizenegy évben 927 milliárd forint került befizetéssel a kasszákba, de a tagok elvittek 451 milliárd forintot, mert az önkéntes befizetések kivehetők, tehát a „malacperselyben” 576 milliárd forintnak kellene lennie haszon nélkül 2009 végén. Ezzel szemben 756 milliárd forint volt, 180 milliárddal több, ami eredmény. Csakhogy a befizetések és kivétek különbözete vásárlóerejének megőrzéséhez 353 milliárd forint többlet kellene, de csak 180 milliárd van, tehát a pénztárak 173 milliárd forint értékvesztést realizáltak. Mindezért 85 milliárd forint díjat fizettek a pénzüket számlálóknak. Amennyiben az önkéntes pénztárak nettó vagyonát – és a kamatot is – a számítógép automatikusan kincstárjegybe fektette volna, úgy a kivett pénzek figyelembevételével 925 milliárd forintnak kellene lennie a kasszában, de csak 756 milliárd van. Tehát az egyszerű kincstárjegybe fektetéssel 169 milliárd forinttal több lenne a ténylegesnél.
A kötelező és az önkéntes magánnyugdíjpénztárak banálisan egyszerű módon, kincstárjegyvásárlással éppen megőrizték volna a befizetések reálértékét, de nem hoztak volna hasznot. Természetesen ekkor a pénzkezelő művészekre sem lett volna szükség, és a ráfordítás ötöde is elég lett volna az automatikus adminisztrálásra. Így a kötelező és az önkéntes nyugdíjpénztárak vagyona együtt még a kezelésre elpazarolt 240 milliárddal is több lenne – együtt 4446 milliárd forint – a tényleges 3405 milliárdhoz képest.
Látható, hogy tizenkét év alatt kerekítve ezermilliárd forint maradt ki a pénztárakból anélkül, hogy a pénzpiac pénzteremtő trükkjei egyáltalán szóba kerültek volna a pénztárak javára. Nincs hozam, ezermilliárd forint „viszem” ment el az „ügyes” befektetéssel!
Azért még ez sem az elszámolás vége.
Az önkéntes pénztárba való befizetéshez adókedvezmény is jár, évi 20–30 milliárd forint. Némi becslést is felhasználva tizenkét év alatt 251 milliárd forint bevételről mondhatott le így az állam a fenti reálveszteséget halmozó pénztárak ösztönzésére.
Tehát állítható: az államháztartás 1000–1300 milliárd forintot biztos bukott az ügyön, a pénztártagok is közel ezermilliárdot.
És ha úgy gondolnánk, ez sem a vége. A pénzpiac megmondóemberei, az IMF, a nemzeti bank nem győzi csepülni a költségvetést az eladósodásért. Azt állítják, hogy az adósság növekedése miatt nagy a kockázat, a kockázat miatt a kamatláb. A nagy kamatláb fékezi a hitelezést, pénz nélkül leáll a gazdasági aktivitás, nő a munkanélküliség, kevesebb az adóbevétel, megint nő a költségvetés hiánya, az eladósodás… Tehát a magánnyugdíjpénztár bevezetése lefelé mutató spirált generál, holott valaha a megtakarításokkal tőkét ígért a gazdaságnak. Ebből semmi sem lett, semmi sem jutott a gazdaságba. Az összegyűjtött tőkét a pénztárak miatt növekvő államadósság finanszírozására fordították (mivel a pénztárak kincstárjegyeket is vásároltak: épp a tevékenységük által generált adósságot finanszírozták), valamint a nemzetközi részvénypiacra került, a jelek szerint katasztrofális „eredménnyel”.
Belátható tehát (de itt nem számszerűsített), hogy hatalmas veszteség a gazdaság lefékezése is.
Milyen tanulságok szűrhetők le mindebből? A kommunista és kapitalista kapzsiság nálunk azonos politikai vonulathoz kötődik. Mindkét kényszerített pénzelvonás megbukott. Az utóbbi „eredménye” itt áll előttünk fehéren feketén, de még zúg az utóvéd-propaganda, próbálja manipulálni a közvéleményt. Pedig most nem a szépre festett jövőt kell elhitetni, hanem a tizenkét éves múlt tényeit értékelni. Egyesek még most sem látják a súlyos kárt.
Nem, ma sem látják, hogy:
– a politikus magát minősíti le, amikor elfogadja, hogy az állami tisztviselő rossz gazdája a nyugdíj ügyének, de jó gazda a megfoghatatlan, offshore-szigetre települt spekuláns, akire a törvény szigorával kell rátukmálnunk a békés öregkorunk feletti gondoskodást;
– a nyugdíjpénztárba gyűjtött járulék államkötvénybe fektetése jókora kábítás, mert az így kapott kamat nem haszon, ezt is a pénztártagok fizetik, csak kerülő úton, az adó által, hisz épp a magánnyugdíj miatt nő a költségvetési hiány, a pótlás kamata a lakosság terhe;
– a pénztárakba gyűjtött pénz vásárlóereje folyamatosan csökken, amit az elszámolások nem követnek, de a pénztártagok vesztesége több áttételen keresztül valakik haszna;
– a pénztártag vagyonát fedezet nélkül kezelik (el) azok, akik természetesen csak ingatlanfedezettel hiteleznek – például a pénztártagnak;
– az ismeretlen pénzvilágba kényszerített tömegek nem egyenlő partnerei a brókereknek, szó sincs egyenlően informáltak piacáról, inkább karámról, ahol a tájékozatlant nyírják;
– a magánnyugdíjrendszer értelme a költségvetést terhelő jövedelemszivattyú telepítése, melyet az egyensúlyra kényes IMF nem kifogásol (a Költségvetési Tanácsnak sem szúrta a szemét), hogy az egészségügy, az oktatás és az állami nyugdíj ráfordításai csökkentésével teremtsenek forrást e kábítással működő szivattyú táplálásának.
Napnál világosabb: kevés beavatott kopaszt sok balekot. Még meddig?
origo.hu
Így Magyar Péter lejtmenete nem áll meg
