Húsz másodperc az élet

Dani Zoltán ezredes öt éve döntött úgy, hogy kilép a félhomályból, és elmondja a világnak, hogy miként is esett meg a huszadik század végének egyik legfigyelemreméltóbb haditette: az amerikai légierő lopakodó repülőgépének lelövése. A jugoszláv néphadsereg – már leszerelt – magyar ezredese kitüntetést azóta sem kapott.

Lopakodó, de nem láthatatlan
Az Egyesült Államok az ötvenes évektől kezdve jelentős erőfeszítéseket tett – értsd: adófizetői dollármilliárdokat áldozott – azért, hogy a radarok által egyáltalán nem vagy csak korlátozottan észlelhető repülő eszközöket építsen. Ennek a munkának a nyomát már magukon viselték a Szovjetunió elleni stratégiai felderítésre optimalizált U–2-es és SR–71-es repülőgépek, majd az első, teljesen erre alapozott csapásmérő repülőgép, az F–117-es, illetve az B–2-es interkontinentális nehézbombázó. Szakmai berkekben a cél mindig az alacsony észlelhetőség (angol rövidítéssel: LO) volt, ami elsősorban azt jelenti, hogy az ellenséges radarok csak későn, nagyon közelről észlelhetik ezeket a gépeket. A nem hivatalos „lopakodó” (stealth) elnevezés azonban a nyilvánosság számára gyorsan módosult „láthatatlanná”. Ez pedig sokakban hamis reményeket ébresztett a technológiában rejlő lehetőségeket illetően.
Mivel az egyszerűsítés jellemző módon a költségvetésről döntő politikusok körében is népszerű hozzáállás volt, megszületett és elterjedt az a tévképzet, miszerint ezek a repülőgépek képesek önállóan, külső támogatás nélkül behatolni a legkorszerűbb (szovjet) légvédelmi rendszerbe, ott végrehajtani feladataikat és épségben távozni. A lopakodó koncepció és annak politikai megjelenése minden szempontból sokkal kecsegtetőbbnek tűnt, mint az elektronikai hadviselés bonyolult, kifinomult rendszere, amely Vietnamban és a közel-keleti háborúkban sok amerikai és izraeli gépet, illetve pilótát mentett meg a pusztulástól.
Az öbölháború tapasztalatai azonban mindenben alátámasztani látszottak a lopakodókkal kapcsolatos népszerű percepciókat, bár azt a tényt senki nem vette figyelembe, hogy mindezeket a sikereket az F–117-esek a fejlődésének csúcsán lévő elektronikai hadviselési kultúra és képesség közreműködésével érték el olyan ellenséggel szemben, mely az amerikai támadókkal szinte kooperálva járult hozzá saját pusztulásához.
A lopakodók fejlesztése nem állt meg: az F–117-eseket kivonták a szolgálatból, és ma a B–2-esek mellett már F–22-esek is szolgálnak az amerikai haderőben. Az F–35-ösöket – az „évszázad fegyverüzlete” keretében – pedig az elkövetkező évtizedben rendszeresítik. Egy biztos: sem az F–22-es, sem az F–35-ös nem kizárólag az alacsony észlelhetőségre támaszkodik, hanem a mozgékonyságra és az elektronikai hadviselésre is, melyekben sem az F–117-es, sem a B–2-es nem jeleskedett. Az amerikaiak láthatóan igyekeznek megtanulni a leckét, a kérdés csak az, hogy egészen pontosan mi is az, és hogyan adták fel. Hogy ki, az a kutatások szerint ma már egyértelmű: a 250/3. rakétaosztály, a székely Dani Zoltán és emberei.

Azon a tavaszi éjszakán a koszovói NATO-beavatkozás bevetéseit rossz idő kísérte, és a „hagyományos” gépeket, melyek közül többnek a légvédelem elnyomása, az elektronikai hadviselés volt a feladata, visszafordították. Az illetékes hadszíntéri parancsnok, Michael C. Short tábornok (maga is egykori F–117-es pilóta) úgy döntött, hogy a „lopakodó” gépek képesek egyedül is „bemenni és elvégezni a munkát”.
Ezen a bevetésen veszett oda Dale Zelko (öbölháborús veterán) F–117-es, lopakodó repülőgépe, bár a pilótának sikerült katapultálnia, s hajnalban kimentette őt egy Tuzlából indult specializált harci kutató-mentő egység.
Miután a sajtó a Milosevics-rezsim aktív közreműködésével világgá kürtölte a valóban világraszóló hírt, s azt alátámasztották a szerbiai sárban fekvő roncs képei, megindultak a találgatások a mikénttel kapcsolatban. A legkülönbözőbb érdekek kereszttüzében, szándékos és spontán dezinformáció közepette a valóság a mai napig csak meglehetősen szűk körben ismert: a lopakodót teljes mértékben rádiólokációs információra alapozva semmisítették meg – azaz úgy, ahogy elvileg nem lehetett volna.
Ezerkilencszázkilencvenkilenc március 27-én 20 óra 43 perckor immár a maradék Jugoszlávia (Szerbia) fölött egy mítosz tört darabjaira, amikor a Belgrád légvédelmét alkotó 250. rakétadandár 3. rakétaosztálya a Simanovci falu mellett lévő tüzelőállásból két rakéta felhasználásával lelőtte az F–117-es gépet. Az alakulat parancsnokát Dani Zoltánnak hívták, aki a fővárostól keletre fekvő Székelykeve szülötteként csinált karriert a jugoszláv néphadseregben.
Dani Zoltán Jugoszlávia felbomlásáig Zágráb közelében szolgált, ahonnan egyéves huzavonát követően harcok és veszteség nélkül ki tudta vonni embereit és harci technikáját. Boszniában túlélte egy részeg csetnik harcos pisztolylövését, akivel azért került összeütközésbe, mert nem volt hajlandó rakétáit felsőbb parancs nélkül – az irreguláris csapatok nyomására – bevetni a bosnyákok ellen. Ezután került vissza Szerbiába, ahol rábízták a fővárost védő egyik alakulatot.
Abban, hogy a hatvanas években tervezett, majd a hetvenes években továbbfejlesztett SZ–125M Nyeva légvédelmi rakétarendszer ezúttal sikeresen dolgozhasson, a legfontosabb tényező a ruhaszárítóra emlékeztető felderítőlokátor (P–18) méteres hullámhoszsza volt. Emiatt ugyanis a radarelnyelő anyagok és a kitüntetett irányokba terelés módszere (ezek az F–117-es lopakodó tulajdonságának alapjai) csak korlátozottan voltak hatásosak.
A sikert persze nem adták ingyen; Dani Zoltán felkészített és motivált csapata mellett Belgrád körül még hét ilyen alakulat szolgált, melyek nem tudtak ilyen eredményt felmutatni.
Ráadásul ugyancsak a 250/3. számlájára írták a második (NATO által is elismert) veszteséget, egy F–16-os vadászbombázót, amelyet nem más, mint a vietnami légi harcairól és győzelmeiről híressé vált vadászszázad, az 555. parancsnoka, David Goldfein alezredes vezetett. Az eset pikantériája, hogy a Hammer 34 hívójelű gép éppen a légvédelmi erőkre vadászott, amikor eltalálták. Pilótája Zelkóhoz hasonlóan (Szabács mellett) katapultált, és szintén kimentették.
A volt jugoszláv hadvezetés érdekes módon egy harmadik célt is elismert az alakulatnak (május 20.), amelyet azonban kézzelfogható bizonyíték hiányában nyugaton csak minden alapot nélkülöző spekulációnak tartanak. Ez Daniék állítása szerint nem más volt, mint egy B–2-es bombázó, az igazi nagy falat, amelynek elvesztése végleg lerombolta volna a lopakodó gépek láthatatlanságának mítoszát, és dollármilliárdok sorsát is máshogy szabta volna meg (lásd keretes írásunkat). Az ez ügyben kutatást végzőknek egymástól függetlenül több egykori vagy máig aktív tiszt is beszélt a lelövésről, mondván, a roncs azért nincs a kezükben, mert a gép Horvátországba, a szpacsvai erdőbe esett, ahonnan az amerikaiak elszállították, és eltussolták az ügyet. A lelövés szerepel a dandár banjicai laktanyájában lévő csapatmúzeum háborús térképén is, mi több, Daniék Nyeva-rendszerének irányítókabinjára trófeaként fel van festve a B–2-es sziluettje az F–117-esé és az F–16-osé mellett.
Az állítást mindössze egy amerikai adat támasztja alá, az is közvetve. E szerint a B–2-esek utolsó bevetésüket a koszovói műveletek során 1999. május 21-én repülték. Csak véletlen egybeesés, vagy tényleg történt valami az előző éjszaka, ami a gépek bevetésének leállítását eredményezte, épp akkor, amikor a szövetség fokozta a bombázás intenzitását, húsz nappal a vég előtt?
Dani Zoltán ezredes – akinek a háború után felettese kijelentette, hogy „nem lesz még egy magyar tábornokunk” – nyugállományba vonulását követően, 2005-ben személyes okokból lépett a nyilvánosság elé: saját és beosztottjai eredményeinek szeretett volna elismerést szerezni. Ám hiába igazolták nekik három gép lelövését, hiába harcolták végig a háborút emberi és anyagi veszteség nélkül, hiába élték túl összesen 23 radar elleni rakéta támadását, kitüntetést nem kapott.
Az ezredes leszerelését követően a civil életben vállalkozást alapított, mely rétes- és levestésztát gyárt Székelykevén maga által épített gépekkel. Most ebből él a szomszédos Kovinban feleségével és három egyetemista korú gyermekével. Mindemellett unokaöcscsével, Dani Ernővel már több éve falusi turizmust szerveznek, és minden évben a XIX. század végi kirajzás emlékére biciklitúrát vezetnek Erdélyből Magyarországon át falujukba, mely a Kárpát-medence legdélebbre fekvő, máig magyar többségű települése.
Zeljko Mirkovic rendezésében, A 21. másodperc címmel film is készül a háborús történetről. Dani a következőképpen magyarázza a címet, mely csodával határos túlélésük okára világít rá:
– A háború előtt számításokat végeztünk arról, hogy mennyi idő kell a NATO légvédelem elleni gépeinek, hogy csapást mérjenek ránk. Néhány másodpercnyi biztonsági ráhagyással arra jutottunk, hogy legfeljebb húsz másodperc alatt végezni kell a cél elfogásával, különben a radar kisugárzására odaérnek hozzánk a rakéták. Ha úgy vesszük, az élet, amit azóta élünk, a 21. másodperc.
E magyarázat dramatizáltnak tűnik, pedig nem az. A háborúban szolgált amerikai katonák elejtett mondatai között találkozni lehet ezzel az adattal, amikor arra panaszkodnak, hogy rendkívül nehéz célba venni rakétákkal vagy zavarással egy szerb egységet, ha az csak húsz másodpercig sugároz.

Az 1999-es, Jugoszlávia elleni légi háború során lelőtt amerikai „lopakodó” történetével foglalkozik hétfőn a Hír Tv Ősök tere című műsora. A műsor két vendége Dani Zoltán nyugalmazott ezredes és Zord Gábor László kutató, a Magyar Nemzet újságírója lesz. Az adás időpontja a Hír Tv-ben: hétfő 22.05. Ismétlések: kedd 10.30; szerda 16.05; szombat 15.05.