Iszapkatasztrófa: az olcsó hatóság ára

Most a legsürgetőbb teendő nyilvánvalóan az emberek egészségének megóvása, a sérültek gyógyítása, a károk elhárítása, illetve a további károk megelőzése a vörösiszap-katasztrófától sújtott területeken. Minden tiszteletet megérdemelnek azok, akik e feladatok végrehajtásán sokszor teljesítőképességük végső határán dolgoznak. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a tragédia megelőzhető lett volna. A hatóságok kaptak előzetes intelmeket az országban több helyen is megtalálható „időzített bombákról”.
Vajon miért talált süket fülekre 2003-ban a Levegő Munkacsoport figyelmeztetése – amelyet a kormány több tagja is megkapott –, hogy sürgető a mintegy 30 millió tonna vörösiszapot tartalmazó tározók környezeti kármentesítése? Miért adott a környezetvédelmi hatóság 2006-ban olyan tájékoztatást az ügyészségnek – a Levegő Munkacsoport szakértőjének feljelentése nyomán indult eljárásban –, hogy a mosonmagyaróvári Motim vörösiszap-tározójával minden rendben van? Miért lazította több alkalommal a környezetvédelmi hatóság az alumíniumipari cégekkel kapcsolatos korábbi határozatait, elfogadva végül az érintett cégek érvelését? Miért nem kényszerítette ki az állam a kármentesítést, amit az új tulajdonosok vállaltak a privatizációs szerződésben? Miért fogadta el az új tulajdonosok érvelését, hogy a vörösiszap lerakása „hasznosításnak” számít, és ezért nincs vele további teendő? Miért nem tartotta be azt a törvényt, amely szerint köteleznie kell az érintett cégeket, hogy kössenek olyan felelősségbiztosítást, vagy tegyenek letétbe olyan összegű biztosítékot, amelyből fedezhetők az esetleg bekövetkező károk?
A válaszokra nagyrészt következtethetünk abból, ha megvizsgáljuk, mi történt a hatóságokkal, ellenőrző szervekkel az elmúlt években. Ezek a szervek már korábban sem voltak kimondottan erősek, azonban az elmúlt nyolc évben rendszeresen elvonásokkal sújtották őket. Ugyanakkor a korrupció szerepe sem elhanyagolható – ezen belül elsősorban a hatalommal történő olyan visszaélés, amikor egyes politikusok jogsértő cselekedetekre kényszerítik az államigazgatásban dolgozókat. Hatósági szakemberek számos alkalommal szóltak a civil szervezeteknek, hogy a felső politikai körökből telefonhívások érkeztek a hatóságok vezetőihez, akik kénytelenek voltak úgy táncolni, ahogy a politika fütyült (a másik lehetőségük az volt, hogy új munkahelyet keresnek maguknak). Ez kétszeresen is törvénytelen volt. Egyrészt a hatóságnak kizárólag a jogszabályok alapján, a tények tiszteletben tartása mellett szabad döntéseket hoznia, nem pedig felsőbb utasítások alapján. Másrészt nemegyszer maguk a döntések is jogsértők voltak, amit több bírósági per eredménye is bizonyít. (Az ilyen esetek miatt tett a Levegő Munkacsoport javaslatot a büntető törvénykönyv olyan módosítására, amely szerint az a hivatalos személy, aki a működésével kapcsolatban másnak jogtalan előnyt ad, bűntettet követ el függetlenül attól, hogy bizonyítható-e a vesztegetés vagy egyéb jogellenes befolyásolás ténye. Ez jelentős előrelépés lenne abban az irányban, hogy megszűnjön az a gyakorlat, hogy a döntéshozók – államigazgatási szervek, köztisztviselők, képviselő-testületek – jogellenes döntéseket hoznak személyi következmények nélkül. Ez annál is inkább sürgető, mert a közérdekellenes, egyes szűk magánérdeket kiszolgáló határozatok meghozatala után gyakran arra hivatkoznak, hogy a döntés visszavonása csak kártalanítás mellett lenne lehetséges, amire nincs költségvetési forrás.)
A Levegő Munkacsoport 2003-ban állásfoglalást juttatott el a kormányhoz, amelyben felhívta a figyelmet, hogy a hatóságok akkor tervezett leépítése az országnak sokkal több kárt okoz, mint amenynyi hasznot hajt. A leépítéseket nem sikerült megakadályozni, sőt azok tovább folytatódtak. Különösen súlyos csapás érte az ellenőrző szerveket a 2006–2007. évi megszorító intézkedések kapcsán. Ez ellen huszonhat környezetvédő szervezet közös nyilatkozatban tiltakozott, amely egyebek mellett a következőket tartalmazta: „Jelenleg a környezet- és természetvédelmi felügyelőségeken egy-egy ügy elintézésére átlagosan kevesebb mint fél óra jut. Ebbe a helyszíni szemle általában nem fér bele, a hivatalban dolgozók többnyire a benyújtott papírok alapján döntenek. Elképzelhető, hogy mennyire tárgyszerűek azok a dokumentumok, amelyeket azok adnak be, akik az adott beruházás mielőbbi megvalósításában vagy a környezetvédelmi bírságok elkerülésében érdekeltek.” Azt, hogy mennyire igazuk volt, sajnos a mostani vörösiszap-katasztrófa is bizonyította. Az első jelentések még arról szóltak, hogy a környezetvédelmi hatóság két héttel az esemény előtt elvégezte az éves vizsgálatot a tározónál, és mindent rendben talált. Azután kiderült, hogy a hatóságok itt is csak papírokból dolgoztak, tehát a gát állagát illetően kizárólag a cég jelentéseiből kapták a tájékoztatást.
A Levegő Munkacsoport 2006-ban tanulmányt készített és juttatott el Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek a hatóságok helyzetéről, amelyben a következőket állapította meg: „A kormány a leépítéseket a költségvetési takarékossággal próbálja indokolni. Ugyanakkor fel sem mérték, hogy a leépítések miatt mekkora kár éri a társadalmat, vagy mekkora költségek hárulnak majd az államra például a több megbetegedés, a természeti és kulturális értékeink, a közvagyon megsemmisülése és környezetszennyezések miatt. Az intézkedéseket ugyanis semmiféle hatástanulmány, szakmai és társadalmi vita nem előzte meg. (…) A biztonságért, a jogszabályok betartatásáért felelős szervek gyengesége a fejlődésben elmaradt országok jellemzője. Ezzel szemben a világ legversenyképesebb országaiban a legszigorúbbak a biztonságot szolgáló (környezet- és egészségvédelmi stb.) előírások, és az ellenőrzés feltételei olyanok, hogy ezeket az előírásokat be is tudják tartatni. Magyarországnak nem Etiópia, még csak nem is Görögország, hanem a stabil gazdaságot és társadalmat fenntartani képes, biztonságos Skandinávia kellene hogy a követendő minta legyen.” A beadványra érdemi válasz nem érkezett. Hasonló sorsra jutott a Védegylet 2007-ben készített, Kisebb állam, nagyobb baj című tanulmánya, amely a környezetvédelmi felügyelőségek áldatlan helyzetének súlyos veszélyeire figyelmeztetett.
A környezetvédelmi felügyelőségnél is súlyosabb csapást volt kénytelen elviselni az ÁNTSZ, amelyet megfeleztek, és a legtapasztaltabb szakembereket távolították el (az ő fizetésük volt a legmagasabb, tehát az ő kirúgásukkal lehetett leginkább „spórolni”.) Amikor annak idején kifogásoltam az ÁNTSZ ily mértékű leépítését, az Egészségügyi Minisztérium akkori államtitkára, Horváth Ágnes ezt válaszában azzal indokolta, hogy „az ÁNTSZ bürokratikus eljárásai akadályozták a vállalkozások működését”. Ezzel szemben a civil szervezetek épp azt tapasztalták, hogy az ÁNTSZ már korábban sem tudott megfelelő módon fellépni az egészséget veszélyeztető számos tevékenység megelőzésére, megakadályozására. Ha pedig mégis igaz lett volna az Egészségügyi Minisztérium állítása, és bürokratikusak voltak a jogszabályok, akkor ezeket a jogszabályokat kellett volna megváltoztatni. Azonban ilyen változtatások nem történtek – nyilvánvalóan azért nem, mert a jogszabályok azokat a feladatokat írják elő az ÁNTSZ-nek, amelyeket mindannyiunk egészsége, biztonsága érdekében el kell végeznie. Tehát a kormány úgy lépett fel „a vállalkozásokat sújtó bürokrácia” ellen, hogy az előírt feladatokat nem csökkentette, csupán a pénzt és a létszámot! Ezáltal az ÁNTSZ képtelenné vált ellátni a törvény adta feladatait. Ez nyilvánult meg a vörösiszap-katasztrófa idején, amikor az ÁNTSZ 1987. évi (!) mérési adatok alapján „állapította meg”, hogy nem mérgező az ajkai vörösiszap. Ezen adatok szerint az iszap pH-ja 11,8, ami két nagyságrenddel kevesebb, mint a valóságban mért 13,5-es lúgosság (a pH logaritmikus skála, azaz például a 9-es pH tízszer erősebb lúgkoncentrációt jelent, mint a 8-as pH).
A katasztrófa után, megdöbbentő módon, az első naprakész adatokat jórészt egy nemzetközi környezetvédő szervezet, a Greenpeace magyarországi irodájának méréseiből ismerte meg a közvélemény. A katasztrófa elől elmenekülő embereknek pedig már akkor lehetővé tették a visszatérést otthonaikba, amikor nem álltak rendelkezésre (vagy nem kerültek a nyilvánosság elé) a levegő összetételéről olyan adatok, amelyek szerint kizárható egészségük károsodása.

A szerző a Levegő Munkacsoport elnöke