Kezek

Azon szerencsés emberek közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy gimnáziumi tanáruk fiatal festőként a múlt század húszas-harmincas éveiben kétszer is kiállított Párizsban, és hogy bábművészként majdnem három évig több produkcióban közreműködött a Montparnasse-on, az Arc-en-Ciel bábszínházban. És hogy a spanyolországi Malagában, Picasso szülővárosában hetven évvel később résztvevője a Toys of the Avant-Garde kiállításnak. A tárlat október 4-én nyílt meg a Picasso Múzeumban, és 2011. január 30-ig látogatható; a 165 művész között – csak néhányat említve: El Lissitzky, Paul Klee, Depero, Miró, Picasso, André Kertész – ott van A. Tóth Sándor is.
A tárlat anyaga a XX. század első negyedéből való, amikor radikális politikai és társadalmi változások zajlottak le Európában, a hagyományos kultúra formái szétrobbantak, létrejöttek a kubista, futurista, expresszionista, konstruktivista, szürrealista formák, s ezek – a játékok, a bútorok, a használati tárgyak révén – beépültek a mindennapi életbe is.
A. Tóth Sándor 1904-ben született Rimaszombatban, édesapja Tóth Béla építészmérnök, édesanyja Schulek Vilma iparművész, öt gyermek anyja. A kitűnő érettségi után Sándor fiuk „átszökik” Budapestre: a képzőművészeti főiskolán Glatz Oszkár, Rudnay Gyula és Lyka Károly növendéke. A diploma után, 1928-ban elindul a régóta vágyott tanulmányútra, hogy Európa fontos kiállításait, múzeumait, gyűjteményeit megnézze. Londonban, ahol a Royal College of Artot látogatja, összebarátkozik egy walesi költővel: közösen lefordítják Arany János A walesi bárdok című balladáját – s az egy hónapra tervezett tanulmányútból egy év lesz.
Amikor hazaindul, megáll Párizsban, és meglátogatja unokanővérét, Blattnerné Sulyok Helén iparművészt és férjét, Blattner Gézát, aki a Montparnasse-on a kísérleti bábszínház, a Theatre Arc-en-Ciel (Szivárvány Színház) alapítója és rendezője. A találkozásból nemcsak barátság lesz, hanem rövid időn belül A. Tóth Sándor az Arc-en-Ciel bábszínházban Blattner Géza „első és legfontosabb munkatársa”.
Egy montparnasse-i műteremben megrendezik Az utca című darabot: 29 figura sétál a korzón, kora reggel egy utcaseprő, egy asszony, délelőtt egy diák, gyereklány kisbabával, este betörő, rendőr és az elmaradhatatlan párizsi szerelmespár; az előadást villanyra járó gramofonból zene kíséri. A siker olyan nagy volt, hogy a következő évben belépti díjas sorozatba kezdtek. A legnagyobb sikert A kezek (Les mains), Pierre-Albert Birot komédiája aratta, A. Tóth bábuival, díszleteivel és szcenikájával. Az Arc-en-Ciel rövid idő alatt irodalmi színházzá nőtte ki magát, amely az avantgárd művészeket és a nagyközönséget egyaránt meghódította.
Az előadásokra – levelekből tudjuk – Picasso, Cocteau, Chirico is elment, képzeletünkre van bízva, találkoztak, beszélgettek, kezet szorítottak-e az előadók és az ismert művészek. A zenés pantomimok és a zsinóros marionettek – A. Tóth Sándor maga faragta, esztergályozta és festette a bábuit – rövid idő alatt meghódították a párizsi közönséget, s igazolták azokat, akik állították, hogy a hagyományos színházzal szemben a bábszínház a modern művészet ideális terepe.
A. Tóth Sándor ugyanebben az időben két kiállításon is részt vesz festményeivel: 1929-ben a Salon d’Autonomnéban, majd Modern magyar művészet címmel a párizsi Bonaparte Galériában. 1931-ben, sikerei csúcsán, a honvágy hazahozza Magyarországra. Még indulása előtt megfaragja az Üst Ubul, a Verj Elek kesztyűs bábjait, itthon darabot ír hozzájuk, és bemutatja iskolákban, cserkésztáborokban, megalapítva ezzel a pedagógiai bábjáték műfaját. Hamarosan átdolgozza Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, bábukat készít hozzá – faragott, festett, kesztyűs bábok; ruhájukat édesanyja, Schulek Vilma tervezi –, majd a Három kívánság című népmeséből ír bábjátékot. Közben felveszik tanárnak a pápai református kollégiumba, de Blattner Gézával is állandó levelezésben áll, bábokat tervez az Arc-en-Cielnek, és minden nyáron elmegy Párizsba. 1932-ben gyalog körutat tesz Erdélyben, és felkeresi Kós Károlyt, aki művészként, tanárként és emberként egyaránt példa számára.
Még egy, minden eddiginél fontosabb esemény: 1937-ben a párizsi világkiállítás alkalmából az Arc-en-Ciel bábszínház bemutatja Madách Imre Tragédiáját. Az előadást Blattner úgy képzeli el, hogy minden egyes szín szereplőit – marionettjeit – más-más művész tervezze meg. „Sanyira” az egyiptomi színt bízza; Madách szövegét Fernand Piquatel adaptálja.
A világkiállítás egyik szenzációja Picasso Guernicája volt: a kép elnyerte a párizsi világkiállítás aranyérmét – ugyanekkor Aba Novák Vilmos és Molnár C. Pál magyar festők is aranyérmet kapnak –, a másik az Arc-en-Ciel előadása, Az ember tragédiája. Paul Valéry költő adja át a díjakat.
Azt hihetnénk, hogy ez már a világhírhez is elég. Szó sincs erről.
Kilencszáznegyvennyolcban fordulat következik Magyarországon a művészetben, a politikában, az emberek életében egyaránt. A hagyományos népi-vásári és művészi bábjáték eltűnik, a bábmozgalomra is propaganda-szerepkör vár, mint mindenre. Mintegy hatvan bábjátékos válik feleslegessé, nem egynek közülük rendőr jelenlétében kell elégetnie a bábuit. A. Tóth Sándor bőröndbe csomagolja az övéit, és távozik a bábszínházi életből. Hozzátartozói, közeli ismerősei mondják: életében két alkalommal látták sírni, ez volt a második. Tíz évig nem fest. Lányától és fiától tudjuk, hogy gyerekkorukban a karácsony volt az év legszebb ünnepe, édesapjuk ilyenkor kicsomagolta a nagyszoba „raktár”-részében tartott bábukat, és fergeteges előadást tartott. Gyerekei így ismerkedtek meg Ubullal, Elekkel, Döbrögivel, a Fakatonával, Lúdas Matyival és a párizsi bábukkal.
Minthogy a köztudatban A. Tóth Sándor neve nem szerepel, vagy nem úgy, ahogyan méltó lett volna, a nyolcvanas évek végén fia, Tóth Gábor Sándor elhatározta, hogy apja életművéről könyvet fog megjelentetni. Feleségével – mindketten fogorvosok – húsz év kutatás, nyomozás, az eltűnt bábuk felderítése, gyakran hajnalig tartó gépelés, jegyzetelés után elkészítették a könyvet: a Püski Kiadó adta ki a millenniumi könyvünnepre, nemsokára franciául is megjelent a L’Harmattan Kiadónál. Ez év tavaszán levél érkezett Malagából, a Picasso Múzeumból: megtiszteltetésnek tartanák, ha az ősszel nyíló Toys of the Avant-Garde kiállításukon Alexander Toth művei is ott lehetnének.
Így jutottam el ősszel én is Malagába, a Picasso Múzeumba, ahol Pablo Picasso, Oscar Schlemmer unokája, A. Tóth Sándor gyermekei és más művészek leszármazottai voltak a díszvendégek. A. Tóth Sándor a tanárom volt. Azért lehetett az, mert 1956-ban, a forradalom után a középiskolai tantárgyak közé visszavették a művészettörténetet, ennek köszönhetően két éven át tanított. E két év alatt egész életemre kiható kíváncsisággal, érdeklődéssel és tudással ajándékozott meg a művészetek iránt. Ennek köszönhetem, hogy egy teremben láttam Paul Klee Félix fiának készített játékát (másolatban), A. Tóth bábjait, az Arc-en-Ciel plakátját, a Bábjátékos című képét, mellettük Alexander Calder tizennyolc tusrajzból álló Cirkusz-sorozatát – ráadásként Malagát.
Malaga, a föníciaiak, a rómaiak, a gótok, a svédek, a mórok teremtette (és rombolta) andalúziai város a tenger partján nagy élmény annak, aki először jár ott. Nekem a legtöbbet mégis azzal adta, hogy járkálva térképpel a kezemben – keresve a buszmegállót – az egyik ház falán azt olvastam: Albert Camus. Földbe gyökerezett a lábam, nem tudtam levenni a szemem a tábláról. Malagában Camus-ről tér (vagy utca) van elnevezve, és Budapesten se tér, se utca arról az íróról, aki 1956-ban A magyarok vérét írta, világgá kiáltotta a forradalmunkat, aki kérve kérte a világ értelmiségét, ne hagyják, hogy az ENSZ semmit se tegyen a magyarokért?