Antall József miniszterelnök sejtette, hogy lehallgatják. Feltételezhetően nem tudta, pontosan kik. A Művész utcai miniszterelnöki rezidencián szűkebb családját csak az erkélyen avatta be bizalmas dolgokba. A villabeli poloskakutatáshoz sem a hazai állambiztonság segítségét kérte, hanem Kohl kancellárhoz fordult, ő küldte el a német szolgálat embereit.
Bizalmatlansága többszörösen indokolt volt: környezetében miniszterelnöksége első hónapjaiban különös dolgokat tapasztalhatott. Jó példája ennek egy 1990-es kora őszi tragédia: a hivatalát frissen elfoglaló Göncz Árpád köztársasági elnök szárnysegédét, Zólomy Lászlót néhány nappal hivatalba lépése után gyakorlatilag a halálba kergették bizonyos titkos erők: a zsarolások hatására Zólomy az íróasztalánál főbe lőtte magát.
A kormány is légüres térben működött: a minisztériumok még tele voltak az ancien régime tisztviselőivel, közülük sokan szándékosan tettek keresztbe az új kormányzatnak. Ez volt az az időszak, amikor a köztévé elnöke, Hankiss Elemér – rosszul értelmezett demokráciafelfogásból – minden akadály nélkül, simán letilthatott egy miniszterelnöki interjú közvetítését.
A sajtó egyébként is szinte minden kínálkozó alkalmat megragadott, akár a rágalmazásig elmenve, a kormányzat dehonesztálására. (A legjobb példája ennek az úgynevezett „hordóügy”. Egy kormánypárti képviselő közbeszólását – „Hordót a szónoknak!” – eltorzítva „Hordót a zsidónak!” felkiáltássá alakította a média. Az antiszemita-kártyának ez az egyik első rendszerváltozás utáni kijátszása hetekig ellátta témával a politikai lapok egy részét.)
A negatív események egyre sűrűbben követték egymást: az MDF 1990 őszén csúnyán kikapott az önkormányzati választásokon, a valutaalap, elutasítva a Rabár Ferenc pénzügyminiszter jegyezte tervezetet, jóval szigorúbb költségvetési politikát követelt. Tetézte ezt az ország lehangoló gazdasági állapota, a Németh-kormánytól örökölt minimális devizamennyiség, a szovjet olajszállítások akadozása és az öbölválság miatti árrobbanás következtében kiürülő benzintartalékok kérdése.
A világpiaci árakhoz képest sokáig mesterségesen alacsonyan tartott üzemanyagárak október végén robbanással fenyegettek, a díjemelés elkerülhetetlen volt. A kormány harapófogóba került: vagy nyilvánosságra hozza a drasztikus emelés tervét – vállalva, hogy az emberek megrohanják a töltőállomásokat, és kimerítik az ország benzintartalékát –, vagy letagadja azt, látványos foltot ejtve a rendszerváltás tisztaságán. Az utóbbit volt kénytelen kisebbik rosszként választani, s amint azt egyes volt kormánytagok megállapítják, kis híján belebukott. Igaz, a hírekből a lakosság napok óta következtethetett arra, hogy valami készül, október 24-én este a Híradó riportban számolt be a várható „árrobbanásról”. A fuvarosokat pedig a legkevésbé sem érhette derült égből villámcsapásként a változtatás, talán csak annak mértéke volt meglepő.
Október 25-én, csütörtök este a rádió bejelentette, hogy éjféltől 65 százalékkal emelkedik az üzemanyag ára. Alig hagyta el a legalábbis gyanús pedigréjű Romhányi László vezette százötven-kétszáz fős, a kormány lemondását követelő szélsőjobboldali csoport a Kossuth teret, megjelentek az eredetileg a Hősök terén gyülekező, az áremelés ellen tiltakozó taxisok. A tüntetés másnap előbb Budapestet, majd a nagyobb városokat bénította meg, végül az egész országot. A taxisofőrök és a hozzájuk csatlakozó teherfuvarozók megszállták a stratégiai fontosságú pontokat, ezért Magyarországon október 26-tól, péntektől három napon át mozdulni sem lehetett. A még péntek délelőtt engedély nélkül kialakuló úttorlaszok felszámolását a budapesti rendőrfőkapitány, Barna Sándor megtagadta, Németh Ferenc ezredest, a Pest megyei kapitányt sokáig nem lehetett elérni, az aznap esti megállapodást pedig rádiószózatával Göncz Árpád köztársasági elnök akadályozta meg. „A válság politikai természetű, politikai megoldást kíván” – jelentette ki többek közt. Zárt ajtók mögött többet is mondott az MDF vezetőinek, akik a segítségét kérték volna a sztrájkolók csillapításában: „Nem lehet mit tenni. Forradalom van.”
Fontos tényezőnek tekinthetjük, hogy Antall József miniszterelnök ekkor már napok óta kórházban volt: közel fél éve esedékes nyirokcsomóműtétet hajtottak végre rajta a Kútvölgyi úton, épp a blokád első napján. Für Lajos honvédelmi és Jeszenszky Géza külügyminiszter külföldön tárgyalt, a kormányt a miniszterelnök távollétében irányító Horváth Balázs belügyminiszter pedig nem volt igazán rátermett a kifejezetten nehéz helyzet kezelésére.
Érdemes árnyalni azt a finoman szólva is egyoldalú képet, amely csupán a szendvicset és teát osztó nénik, a Margit hídon focizó gyerekek és jót akaró fuvarosok happeningjeként mutatja be az eseményeket. A hangulat az országban nap nap után feszültebb lett, több helyen éles utcai viták alakultak ki, amelyek könnyen eszkalálódhattak volna, ha a blokád beláthatatlan ideig elhúzódik. Egy taxis emlékei szerint a budapesti Novotel Szállónál ismeretlen, mindenféle felhatalmazás nélküli emberek igazoltatni kezdtek, az áthaladni kívánó mentők tetején szablyás férfiak ugráltak, s aztán megnézték, valóban beteget szállítanak-e. Volt, ahol hosszú ideig nem engedték át a mentőt, s a benne ülő kisfiú ennek következtében meghalt. Győrben a jugoszláv kamionosok akartak benzineskannákat gyújtogatni.
A példás szervezettség már akkor kormánydöntő puccskísérletet sejtetett sokak számára a háttérben, a gondolat azóta sem hagyja nyugodni a kedélyeket. Az Antall-kormány néhány volt minisztere, államtitkára, egykori MDF-es politikusok az akkori legnagyobb ellenzéki erőt, az SZDSZ-t vádolják, amire a párt akkori magatartása bőven adott alapot. A szabad demokraták ismert vezetői néptribunként vonultak szónokolni a barikádra, elfeledkezve arról, hogy ők is felelősek az alkotmányos rendért. A párt ügyvivői testülete által kiadott röplap pedig gyakorlatilag befejezett tényként kezelte a kormány bukását, és utasításokat adott. A némileg a Kádár-féle forradalmi munkás-paraszt kormány 1956-os felhívására emlékeztető szöveg szerint „az országnak haladéktalanul felkészült, a lakosság bizalmát megszerezni képes kormányra van szüksége. Addig is biztosítani kell az élet normális menetét. Felhívjuk a tiltakozó mozgalom résztvevőit, semmiféle provokációnak ne üljenek fel, védjék a rendet és a nyugalmat. Felhívjuk a közellátás, a szállítás és az egészségügy dolgozóit, hogy – mint eddig is tették – biztosítsák a lakosság ellátását. Felhívunk minden szabad demokrata szervezetet, hogy támogassa a békés tiltakozó mozgalmat, valamint a közellátás és a közrend fenntartását.”
A néhai Horváth Balázs belügyminiszter egykori visszaemlékezése szerint a taxisok rádiókapcsolatban álltak a Mérleg utcai SZDSZ-székházzal is. Mindez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ott volt az akció központja. Tanúskodhat arról, hogy a szabad demokraták megpróbálták maximálisan lefölözni a kialakult politikai helyzetből számukra adódó hasznot, azon az áron is, hogy törvénytelen, bűncselekményekkel átszőtt akciót támogatnak. Útakadályokon szónokoló vezetőik egyébként feltehetően képtelenek lettek volna államcsínyt összehozni. Szordínóban az MSZP is, jórészt a szakszervezeteken keresztül, ugyanazt tette, amit ők. Az ellenzéki pártok közül a Fidesz nem állt a blokádolók mellé, a korabeli fiatal demokrata vezetők, Orbán Viktor és Fodor Gábor nyilatkozatai erről tanúskodnak.
A másik feltételezés a szovjet biztonsági szervek támogatását élvező, velük együttműködő hazai elbocsátott vagy még szolgálatban lévő titkosszolgákat sejti a háttérben. Az olajszállítások augusztus óta tartó szünetelése – amely máig a politikai nyomásgyakorlás fontos eszköze Oroszország kezében – gyakorlatilag egyik legfontosabb gerjesztője volt a benzinválságnak. A hazai állambiztonság, amelyben igazán a kormány sem bízott meg, annak a kommunista titkosrendőrségnek volt az utódszervezete, amely a szovjetektől függött, többen közülük egyszerre álltak magyar és szovjet szolgálatban. (A hazai média szintén nem nélkülözte abban az időben a KGB-hez bekötött újságírókat.) Németh Miklósék közel ezer embert küldtek el a szervtől, az Antall-kormány megalakulását követően nem sokkal hivatalba lépő, a titkosszolgálatokért felelős államtitkár, majd miniszter, Boross Péter pedig folytatta az elbocsátásokat. A pozíciókba nem lehetett külsősöket kinevezni, hiszen Magyarországon senki nem értett hivatásszerűen a kémkedéshez vagy a belső információszerzéshez. Az új vezetés úgynevezett belső előléptetéssel próbálta lojálissá tenni az arra érdemesnek vélt beosztottakat. Persze sokan maradtak olyanok a munkatársak között, akik szívesebben láttak volna más színű vezetést az ország élén. Érdekes, hogy az elbocsátottak egy része taxisofőrnek állt, köztük és a szolgálatban maradók között feltehetően megmaradt az informális kapcsolat.
Gyanúsak voltak azok a röplapok is, amelyeket a magyar–jugoszláv határon találtak. A szöveg a „katasztrófapolitika” megállítását követeli: „Felhívjuk a magyar gyárak, üzemek, vállalatok és intézmények dolgozóit, hogy mától, október 26-ától lépjenek általános sztrájkba. Mindaddig, amíg a kormány vissza nem vonja a benzinár emelését.”
A cél persze nem a rendszerváltás visszafordítása, hanem a kormány megbuktatása lett volna. Helyére nagykoalíció vagy nagyrészt az ellenzékből és részben a kormánypártokból verbuválódó erő kerülhetett volna – ehhez új parlamenti választást sem kellett volna feltétlenül kiírni. A kormányerők közül leginkább a kisgazdákra, Torgyán Józsefre számíthattak volna, aki többször nyíltan kiállt a sztrájkolók mellett, vagy az FKGP-főtitkár Prepeliczay Istvánra, aki pesti villamosmérnökként még 1990 elején egy leendő koalícióban bízva a parasztság kérges tenyerét nyújtotta az SZDSZ-nek.
Más elképzelés szerint a kormánynak szánt erős figyelmeztetés volt a blokád: tudja meg Antall József, hogy kormányának nincs hatalma a fegyveres erők fölött, ellene bármikor utcára vezethetők az emberek. A köztársasági elnök korrektségére nem számíthat, Göncz Árpád ugyanis sajátságos részrehajlással, olykor kifejezetten törvényszegően értelmezi az alkotmányban rögzített jogosítványait. (Göncz a műtét után lábadozó Antall Józsefnek barátságosan azt ajánlotta ezen az őszön, hogy mondjon le a kormányelnökségről.)
Azt, hogy a blokád bűncselekmény volt, senki sem vonta kétségbe, Göncz Árpád köztársasági elnök sem, aki maga terjesztette néhány héttel később az Országgyűlés elé az amnesztiát. Jól jött az ország bénultsága néhány politikusnak, kifejezetten előrevitte a karrierjét – a legjobb példája ennek az akkor még kormánypárti képviselő, miniszterelnöki ambíciókat dédelgető Palotás János. A sztrájkot záró kompromisszum kikényszerítésében – valamivel olcsóbb benzin, a szabadáras rendszer bevezetése – lélektanilag része volt a magát egy ideig letartóztatottnak hitt Lezsák Sándor szervezte tömegtüntetésnek. A kormány is megerősödött, legalább annyiban, hogy Boross Péter személyében rátermett, erélyes belügyminisztert kapott.
Az áremelés előtérbe helyezte az alternatív energiahordozók fejlesztését. Ami az 1973-as és az 1979-es olajárrobbanás óta megoldatlan volt, azt a szükséghelyzet meglehetős gyorsasággal kikényszerítette.
A megállapodást követően kezdett elválni egymástól a háztartási tüzelőolaj és a gázolaj ára. Az olló szétnyílása hozta magával az olajszőkítésen alapuló spekulációt, azaz a kénsavazással színezett, a motort hosszú távon tönkretevő háztartási tüzelőolaj üzemanyagként való árusítását. A máig homályos bűncselekmény-sorozat hatalmas vagyonokat alapozott meg.
origo.hu
Kiadták a riasztást: jégeső és szélvihar jöhet
