Kísérleti hely

Évtizedeken át szekrény mögött megbúvó Sztálin felirat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Trefort-kerti campusának <br />egyik épületében: három nagy név, három, az iskola életét jelentősen befolyásoló férfi nyomába eredünk a budapesti Múzeum körúton, felvillantva izgalmas epizódokat a háromszázhetvenöt éves fennállását ünneplő intézmény történetéből.

Unokáink sem? A Trefort-kerti épületegyüttes egyik legizgalmasabb látnivalója odakint van, a Múzeum körúti homlokzaton. A téglafalba karcolva sok-sok felirat látható, több közülük százévesnél is régebbi. A magyarázat: 1866-tól lóvasút közlekedett a Kálvin tértől Újpest felé, és a ma a dékáni hivatalnak otthont adó épület kiszögellésében váltóőrbódé állt. A legaktívabb – vagy az unalomtól leginkább szenvedő – közlekedési alkalmazott Adorján György lehetett, ő többször is megörökítette a nevét, egyszer még úgy is, hogy mellékarcolta az elhaladó szerelvény után zászlóval integető önmagát. Sőt, hogy a bevésés ünnepélyesebb legyen, nagy bravúrral a magyar címert is odavarázsolta. Van itt ezenkívül nyilaskereszt és „bátorság” felirat, a legrégebbi emlék pedig 1883-ból, bizonyos Gazdig Istvántól való.
Az apró, ám páratlan várostörténeti emléket egyelőre nem őrzik méltóképpen. Ahelyett, hogy plexilappal elfedve, magyarázattal ellátva hívnák fel rá a figyelmet, fél évvel ezelőtt ramaty, narancssárga ereszdarabot helyeztek a kiszögellésbe.

Az először minden bizonnyal lapunkban látható felirat – Éljen a békéért folyó harc vezetője, a nagy Sztalin! – ma az ELTE bölcsészkarának helyet adó Trefort-kert E épületének egyik oldalfolyosóján dicsőíti a diktátor békevágyát, és alighanem le is kerül onnan nemsokára: a renovált campus utolsó, még nem megszépített házának felújítása januárban veszi kezdetét, hogy egy év múlva az Idegen Nyelvi Továbbképző Központnak adjon otthont. A papírcsíkokból kivágott, földöntúli erővel a kemény falba tűzőgépezett betűk épp azokban az években kerülhettek oda, amikor a magyar kommunisták nekiláttak már 1947-ben meghirdetett oktatási programjuk, azon belül az úgynevezett szocialista egyetem megvalósításának. Néhány szemelvény a reform indoklásából: „A világnézeti és politikai vonatkozású egyetemi oktatásban az apolitikus mezbe bujtatott klerikális reakció szelleme dominál. […] Általános szempontok és követelmények a következők: megnyitni az egyetemek kapuit a munkásság és a parasztság számára.” Ha a folyamat nem párosult volna például a kirúgandó professzorok listájának megalkotásával („ezeknek eltávolításához – olvasható az idézett dokumentumban – a Párt közvetlen intervenciója nélkül a kultuszminisztériumé elegendő”), illetve „a karra behozandók” tételes felsorolásával és egyéb, a „teljes tanszabadság” gyors eltörlését célzó intézkedések sokaságával, a másodikként említett cél akár magasztos is lehetett volna. Még akkor is, ha könnyen elképzelhető, hogy a nagy vezetőt ünneplő feliratot éppen a kommunista hatalom által helyzetbe hozott új munkás vagy paraszt diák helyezte el a falon.
Sztálin 1953-ban meghalt, de a felirat a helyén maradt – talán, új irány ide vagy oda, nem merték levenni, inkább elé építettek egy szekrényt. A múltat konzerváló bútordarab két évvel ezelőtt, az addig a SOTE-hoz tartozó épület kiürítésekor vándorolt el onnan.
Az 1949 és 1953 közötti négy év gyökeres változásokat hozott az addig sem eseménytelen történetű egyetem életében. A bölcsészettudományi és természettudományi képzés újjászervezésekor – az 1949–50-es tanévtől – vált ketté az addig egységet képező két tudományág, s jött létre a csak humán tudományokkal foglalkozó bölcsészkar. A 375 évre emlékező ünnepségsorozat keretében megjelentetett, a bölcsészettudományi kar történetét feldolgozó kiadványból az is kiderül, hogy az új rendelkezések hatására („az egyetemek oktassanak, a tudományos munkát hagyják az akadémiai kutatóintézetekre”) az egyetem épp lényegét veszítette el, és emelt szintű középiskolává fokozták le. A bölcsészkar campusául szolgáló kert névadói alkalmasint foroghattak sírjukban a nagy marxista–leninista nekibuzdulást látva.
Eötvös Loránd egyébként, bár a ma róla nevezett intézményhez és a Múzeum körúthoz is ezer szállal kötődött, névadóként csak ekkor bukkan fel: a negyvenes évek második felében nyilvánvaló volt, hogy az egyetem nem viselheti tovább az egykori alapító, Pázmány Péter nevét. 1950-ben kezdetét vette az ötletelés, majd Irinyi Józsefet és a XIX. század neves sebészét, Balassa Jánost megelőzve Eötvös lett a befutó. Méltán. A torziós inga megalkotója nemcsak a tudományos életben, de oktatóként az egyetem fejlesztésében is komoly szerepet játszott. Olyannyira, hogy az 1884–86-ban épült fizikai intézet (a mai D épület) lakhelyéül is szolgált, és már kialakításakor is ott bábáskodott, nem egy építészeti trükk az ő találékonyságát dicséri. Az ő ötlete volt például, hogy az épület tetején kis tornyot építsenek, amelybe szokatlanul kényelmes, hosszan futó, de nem meredek lépcsősor visz fel, így a lépcsőház adta tér kiváló kísérleti színhelyként szolgált. Itt lehetett elvégezni a nagy esésmagasságú vizsgálatokat, és hosszú ingák lengésére is akadt benne hely.
S bár az egyetemi épületkomplexumot, nem kis részben Eötvös útmutatásai alapján, úgy alakították ki, hogy a tudós tanárnak jóformán ki se kelljen mozdulnia onnan – itt élt, tanított, végezte kísérleteit –, hiba lenne azt gondolni, hogy a professzor kizárólag a száraz tudományoknak élő könyvmoly lett volna. Élete hetven éve alatt summa cum laude doktorált a heidelbergi egyetemen, volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, az első Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere (rövid, mindössze hét hónapos szolgálata alatt négyszáz új népiskolát hozott létre!), ráadásul lelkes lovas és hegymászó – az Alpok több csúcsát is elsőként hódította meg.
A magyar művelődéspolitikában hasonlóan nagy hatású munkát végzett a cikkünkben felbukkanó harmadik név viselője, Trefort Ágoston is, aki Eötvöshöz hasonlóan miniszterként és akadémiai elnökként is szolgálta a haza üdvét, sőt – kevéssé ismert tény – a Zeneakadémia megalapítását is ő kezdeményezte. A jogi tanulmányait már tizennyolc éves korában abszolváló Trefort 1872-től 1888-ban bekövetkezett haláláig vezette a vallás- és közoktatásügyi minisztériumot; munkája során elsősorban a felsőoktatásra összpontosított. Nem kis részét annak, amit ma egyetemi épületekben, intézményekben a fővárosban látunk, neki köszönhetjük. Regnálása alatt épült meg az Egyetemi Könyvtár, az orvostudományi kar, az Üllői út környékének orvosképzést szolgáló komplexumai – és a ma nevét viselő Múzeum körúti épületegyüttes, akkoriban a Műegyetem számára. Főépületét Steindl Imre tervezte, és egyik legizgalmasabb, ma is látható, bár már használaton kívüli attrakciója az északkeleti szárny tetőszintjén kialakított obszervatórium. A diákság oktatása mellett a kis csillagvizsgálóból látták el pontos információval a Múzeum körúti nyilvános órát még az előző évszázad harmincas éveiben is.
A pontos idő a 375 éves fennállás ünneplésében is szerepet kapott. November 12-én 16 óra 35 perckor indult fáklyás felvonulás az Egyetem térről Trefort-kert végállomással. Azért épp ebben a szokatlan időpontban, mert a korabeli nagyszombati egyetem első tanítási napját 1635. november 12-én tartották. (Szegény régi diákok! Egykor a tanév novemberben kezdődött, a tanév végi szünetet szeptemberben és októberben tartották, ám a nyári szünet ismeretlen fogalom volt, kivéve az óraszámcsökkentéssel járó, júliusban engedélyezett úgynevezett kánikulai szünetet, melyet Mária Terézia uralkodása idején töröltek el.)
Ünneplésre nem csak a múltja miatt van oka a jogutódnak, hiszen az ELTE-t s azon belül a bölcsészkart idén negyedszerre is az ország legjobb felsőoktatási intézményének hirdette ki a HVG rangsora. Az ELTE világviszonylatban is a legjobb magyar egyetemnek számít – nemzetközi összehasonlításban megbízhatóan az első ötszázban található –, igaz, régi fényéről még csak álmodozhat. Például a múlt század negyvenes éveiben is létező egyetemi autonómiáról. Az iskola egyik régi diákjától tudjuk, hogy mivel rendőr be sem tehette a lábát az intézmény területére, a tanulók kedvenc szórakozása volt a közbotrányokozás – a kerítésen belülről. A lehúzott nadrággal hátsójukat mutogató fiatalokat legfeljebb józan belátásuk bírhatta szeméremsértő viselkedésük befejezésére. Változnak az idők! A Trefort-kerti campust ma látogató egyetemista azt mesélte, hogy 2006 őszén a rohamrendőrök minden további nélkül ki-be grasszáltak a főkapun. Igaz, nem embervadászatra indultak a patinás falak közé: a komplexum illemhelyeit használták.