Köznapló

Október 18., hétfő
Vettem a zöldségesnél három friss cukkinit, egy zellert a zöldjével, szép fej káposztát, két jókora fürt szőlőt, egyik fehér volt, a másik piros. Éppen fizettem volna, de képtelen voltam megállni, hogy ne vegyek még a hers paprikából, s ha már van paprika, legyen hozzá paradicsom is és öt-hat fej cékla – egy zöldségesbolt ősszel szebb, mint a virágüzletek. A szem alig tud betelni a rekeszek látványával.
Üvegtálba raktam a szőlőt itthon, színük, hamvasságuk így érvényesült a legjobban. A paprika és a paradicsom másik tálon kapott helyet. Szépen elrendeztem őket, melléjük igazítottam a cukkinit. Zöldje, mint az alpesi legelők tavasszal, a tehenek boldog bőgését idézte. Hátravolt a cékla, legszívesebben felvágtam volna az egyiket: gumósan nem mutatja, hogy lilája szebb a püspökénél. Ezt kellett volna tennem a káposztával is. Egy félbevágott káposzta belseje csupa rejtelem! (Nem értem, hogy se költő, se festő, akit ez a káprázatos labirintus megindított volna.)
Az előszobában kis fésülködőasztal áll, arra igazítottam őket, ha megjön a feleségem az iskolából, tekintete rájuk essék. Kihoztam a szobából a vázába rakott ágat piros levelekkel, s míg elrendeztem mindent, anyám jutott eszembe.
Ő ébresztett rá – szavak nélkül –, hogy a háziasság sok öröm forrása, és egy férfiember nem lesz kevesebb, ha gyakorolja. Igaza volt. Sok nehéz helyzeten átsegített, hogy megtanultam zoknit stoppolni, gombot felvarrni, befőzni, takarítani, fát ültetni, fenntartható rendet teremteni. Otthonosan mozgok a konyhában – sosem jöttem zavarba geodétaként terepen, vagy magamra utalva, mint „átmeneti” agglegény, s hogy finoman szóljak erről: férfilétem sem sínylette meg, hogy volt bennem hajlandóság némely „nőies” erényre.
Ezek nélkül kevesebbek volnánk, s ez íratta Adyval talán egyik legszebb versét (Valaki útravált belőlünk), fájlalva, hogy „asszony-énje” elhagyta, s nincs már, mi „hírért, sikerért” szalassza.
Hogy asszonykodás helyett vívni kéne? Kiért? Miért?
Harcolni csak szívünk sorsáért érdemes.

Október 19., kedd
Olvasom, hogy megint Konrád Györgyhöz küldték a nyugati újságírókat. Leckéül kapták, hogy Magyarországról írjanak. Ami engem illet, hajítófát sem adnék olyan újságíróért, akinek a címlistáján egyetlen név szerepel. Arról nem beszélve, hogy Herr Konrád mindenkinek ugyanazt mondja. Egyre megy, hogy a Le Monde-tól jön, vagy a Der Spiegeltől: akárcsak egy régi lemez, amelyen megakadt a tű, azt ismételgeti folyton: lehet, hogy el kell hagynom az országot, lehet, hogy el kell hagynom az országot…
Kíváncsi volnék a nóta végére. Csak ígérgeti, vagy tényleg elmegy? Én régóta úgy tartom nyilván, mintha elment volna, hisz amikor jobboldali kormány kerül hatalomra, mindig a bőröndjét emlegeti. Fura demokrata. 2006 őszén a rádió udvarára térdepeltették a rendőrök az ünneplőket, mégsem panaszkodott, nem pakolászott. Nem mondta, hogy az országot „csendes félelem” uralja.
Konrád György lélekben határon túli magyar író. Azzal a nem mellőzhető különbséggel, hogy a határt ő húzta maga és a szavazók többsége közé. Akkor meg?

Október 22., péntek
Több hónapra abba kellett hagynom a munkát készülő könyvemen. Rám tekeredett minden, mi lényegtelen, méltatlanok fojtogattak azzal, hogy az időmet pusztították, és felhígították az „üzemanyagot”, amely hajtott. Hetek óta próbálom visszanyerni a régi lendületet – töprengek a módján reggel, este, sőt néha tovább. Mint ma is.
Háromnegyed egy volt, az ablakon besütött a hold. Arra ébredtem, mintha az ablakot zörgetné valaki. Korán feküdtem, négy óra alvás volt mögöttem, fejem tiszta, a telihold fényében bármi lehetségesnek látszott.
Felkapcsoltam a villanyt, és első pillantásom az ágy melletti polcon Csáth Géza könyvére esett. Emlékeztem, hogy borítóját Gulácsy egyik képe (A hídon furcsa tarka csoport vonul keresztül) hitelesíti. Évek óta nem volt a kezemben. Emeljem le, és lapozzak bele, diktálta valami vagy valaki.
Nem hiszek a véletlenekben. Abban viszont erősen, hogy akkor és csak akkor jönnek szembe velünk – törvényszerűen és kikerülhetetlenül –, ha megérett rá az idő. Ugyan miért lenne véletlen, hogy a Csáth-könyvön akadt meg a szemem? Azért nem vettem észre eddig, hogy találkozásunk ma éjjel jelentőséget nyerjen. Ráadásul nem előzmény nélkül történt. Pár napja Poe novelláit olvastam.
Fölkeltem, és az ablakon át egy kivilágított hajót láttam elúszni a Dunán. Lefelé haladt. Lassan. Mintha motorjai leálltak volna, s csak a folyó sodra vinné – nem ül rajta senki? Akkor miért ragyog akkora fénnyel, mintha a fedélzeten bál készülne? S ha bál lesz, miért nem kezdik el a zenészek?
Megannyi felvezető kérdés, hogy következzen a legfontosabb.
A létezés bátorító csodáit és rettenetes titkait, melyeket takar a valóság, csak azok az öngyilkos, ópiumszívó, elmeosztályon végző művészek pillanthatják meg, amilyen Csáth, Gulácsy vagy Poe volt, akik megadták a legszörnyűbb árat érte? Úgy van, ahogy Madách mondatja Ádámmal: „Hisz mi a világon nagy és nemes volt, mind ily őrülés?” Vagy elég abból annyi, amennyit a sors Aranynak meg Móricznak juttatott?
Ugyan gondolnak-e ezzel a jól szabottak, a tagsági igazolványosok, a műsorok szereplői, a díjakra lesők? Vagy ők csak arra keresik a választ, mennyi honoráriumot csenget ki a pénztárgép, és mekkora betűkkel nyomtatják ki a nevüket a színes magazinban?
Mi az ár, amelyet muszáj megfizetni? – kérdezem motyogva, közben tekintetem a hajó fényeit követi, mintha onnan jöhetne válasz.
Nem jön.
Azazhogy mégis, de nem a folyó felől.
Reggel a tévé mondja, hogy platformot alakít egy Gyurcsány nevű közfi. Platform? Az olyan, mint a pajszervas. Lát az ember egy hézagot, beleakasztja, majd ránt rajta. Ügyes kézben repeszt és hasít. Sosem használják építésre, mindig csak bontásra.
Eszerint a pajszerosok arra készülnek…
Bele kellene építenem őket a történetbe. Ha nem teszem, úgy járok, mint a díjakra lesők. Ők csak arról szólnak, amit látnak. Mert vakok.
Aligha találok jobb apropót ahhoz, hogy kérjem: olvassák el Ernst Jünger regényét. Címe: A márványszirteken. Vékony kötet, de mi minden belefért!

Október 23., szombat
Végre. Sehol egy kordon, senkit nem mardos keserű félelem. A Kossuth téren ünnepelnek az emberek. Felszabadultan, örömmel. Végre.

Október 25., hétfő
Szememben egy kommunista is lehet tündöklő fényű jelenség – föltéve, ha legalább olyannak látom, mint Remsey Jenőt, a festőt. Kár, hogy ezt a nevet kevesen ismerik. Pedig volna miért megismerni. Lényében és képeinek többségében van valami monumentális ellenkezés azzal, amit bármely korban maga körül látott, márpedig azokból bőven jutott neki: 95 évet élt.
Autodidakta volt, de ez csak a technikára vonatkozik. Amihez nem kellett iskola: tiltakozás a gonoszság és az igazságtalanság bármilyen formája ellen.
Láttam a kiállítását Gödöllőn, és grafikáit, amelyeket 1905-ben készített a szörnyű bányaszerencsétlenség hírére (a belgiumi Courriéres-ben több száz vájár vesztette életét), van sejtésem róla, mit érzett. Tudom, hogy adódnak párhuzamok – lennének, akik Derkovits és Dési Huber képeit állítanák az övéi mellé. Én nem tartozom közéjük. Piktúrájának ereje és szépsége számomra inkább Barlach szobrait idézik. Nem ok nélkül.
A német mester korábbi évjárat, ám abban egyezik Remseyvel, hogy minden művészet és vallás origópontja az emberi bűn. Világnézetük is ebből fakad, ezért érezni szakrális műveiket is tiltakozásnak.
Ami megkülönbözteti őket: az utókor bánásmódja. A német szobrásznak a mecklenburgi északon, güstrowi házában állandó kiállítása van. Ez a luxus Remsey Jenőnek – mint oly sok magyar művésznek – mindmáig nem osztályrésze. Gödöllő próbálja időnként bemutatni a városi múzeumban. Most épp november 21-ig lehet látni Remsey műveit, ám azt nem tudni, mikor újra. Pedig a magyar festészet e különálló, néha magamagának is gáncsot vető figurája megérdemelne egy állandó otthont festményeinek és szellemi hagyatékának. Akkor is, ha lényében ott tündökölt az a fajta kommunistaság, amely persze Jézusnak számos követőt szerzett.
A múlt század „kommunistái” nem tartoztak közéjük.
Ők tagadtak mindenféle kapcsolatot a názáreti tanaival, és ez elég sokba került a világnak.

Október 27., szerda
Levelet írt olvasóm, Dunkel Zoltán. Az áll benne, hogy régi himnuszunk, a Boldogasszony anyánk szövegét nem az ősi, eredeti szöveggel énekelik a hívők. Mert annak a refrénje így szólt: „Magyarországról, romlott hazánkról, nem feledkezzél el…”
Dunkel úr arra gyanakszik, hogy az ötvenes években kellett változtatni a szövegen. A „romlott” hazából akkor lett „édes”. Bizonyítékkal is szolgál. Az egyik a Szent István Társulat 1903-as Hitvalló imádságoskönyve, a másik pedig egy énekeskönyv 1936-ból Harmat Artúr és Sík Sándor szerkesztésében.
Mindkettőben a „romlott” szó szerepel.
Nem szoktam körkérdést feltenni, de ha valakinek tudomása van arról, kik, mikor és miért változtattak a jelzőn, írja meg. Úgy érzem, sokakat érdekelne. A Köznapló írója is közéjük tartozik.