Köznapló

November 5., péntek
Arouet úr, vége a szabadtéri szezonnak! – szóltam oda hatásos külsejű madárijesztőnknek, akit amúgy Monsieur Voltaire-nek ismer, aki ismer. A felső teraszon tartózkodott nyár közepe óta – kettős feladattal.
Az egyik a seregélyek, csókák, gerlék elhessegetése lett volna, de erre az idén nemigen volt szükség. Egy szem cseresznye, szőlő vagy meggy nem termett. Voltaire úr kerti létét a madárosztály éppúgy túlbuzgónak tartotta, mint névadójának írásait hajdan az arisztokrácia, nem csoda, hogy folyton hurcolkodnia kellett. Lakott francia földön, Angliában és Svájcban, sőt Poroszországban is, de előbb-utóbb mindenhonnan pucolnia kellett.
Nálunk fix helyet kapott annak köszönhetően, hogy bármikor fölmegyek a kertbe, eszembe juttatja a Candide utolsó mondatát: „vár ám a munka a kertben…” Ez egyúttal megindította a beszélgetést köztünk, bár egy ilyen alkalommal a tudomására hoztam, hogy a kerti munkáról nekem különvéleményem van.
Nem azért kapargálom a földet, hogy legyen paprikánk, paradicsomunk, hagymánk, sárgarépánk meg effélék. Azért indulok ásni, kapálni vagy fát ültetni, hogy a kertben gondolataim támadjanak. Amilyenek a házban, az utcán, a vonaton vagy tévénézés közben sosem, és amelyeket aztán megvitathatok vele, a francia felvilágosodás legfényesebb agyú képviselőjével. Van egy színes forgó a kezében, hogy elkápráztassa a kicsi lányt, de nem tette komolytalanná, ellenkezőleg. Bizonyítja pompás szalmakalapja (egy nagyszerű sződligeti asszonytól kaptam, aki tudja, hogy egy madárijesztő viselete kihat a gondolkodására, s ha az övére nem is, a gazdájáéra, vagyis az enyémre feltétlenül).
Ráérős helyzetéből következően Monsieur Voltaire bármikor kész velem megvitatni a legbonyolultabb kérdéseket.
Ma a tarackról diskuráltunk.
Én ugyanis azt tartom – ismerve a potsdami sans-souci, a Bécs melletti Schönbrunn és az iszlám kertek csodáit –, hogy próbálkozhat az ember bármivel: kialakíthat ilyen-olyan stílust, építhet szökőkutakat szélre vagy középre, hogy a látványért utóbb szép pénzeket szedhessen be szájtáti turistáktól, a kert legnagyobb zsenije mégis a tarack. Életrevalóságával csak igénytelensége vetekszik, s bizonyos értelemben szimbólumnak is tekinthető.
Mindegy, hogy ásóval, kapálógéppel vagy a vegyipar vívmányaival esik neki az ember, ha csak pár hétig lankad a figyelme, a tarack megjelenik. Ez a gaznak mondott növény jeleníti meg mindazt, ami az unió okosainak kikezdte a tudományát. A migrációra gondolok. Tehetnek immár ellene bármit, mindenhol felüti a fejét. Mint a tarack.
Voltaire úr közbeszólt, és „szimbolizálásomat” laposnak, olcsónak ítélte, hozzátéve, hogy Panglos mester ugyan elvetette a sulykot, mert e világ – legalábbis annak nyugati fele – tényleg nem a legjobbak legjobbika, ám emlékezzek arra, hogy a Római Birodalom, bár megbukott, vívmányainak jelentős részét továbbvitték a barbárok, még a nyilvános vécéket is, mint tudjuk Odoaker titkárától. Volt neki titkára?, kérdeztem. Senki nem viszi sokra, rajtam kívül, aki nem fogad fel idejében egy ügyes titkárt, felelte.
Itt tartottunk, mikor kiáltást hallottam a ház felől. A feleségem szólt, kész az ebéd. Félbe kell hagynunk, Monsieur, fordultam Voltaire felé. Morgott valamit válasz gyanánt, ha jól hallottam, azt, hogy a szellem a folytonos zabálás miatt veszett ki az emberekből, és ha idejüket ebédelgetés és vacsorálgatás helyett filozófiával töltenék (az erre alkalmasak), minden más lenne, de csak menjek, menjek…
Már a lépcső alján jártam, mikor utánam szólt: és mit főzött a felesége? Ó, egyszerű dolgot. Olasz tésztát paradicsomos kulimásszal… Nono!, én láttam a szatyrában gesztenyepürét is… Tényleg, utána az lesz… Ha jut belőle, nekem is hozhatna egy adagot. Tejszínhabbal, úgy jobban esik…
Ebéd közben persze megfeledkeztem a felvilágosodás ragyogó alakjáról, s ezzel igazoltam zabáról szóló tézisét: hogy az emberek egy részének a kosztolás elveszi az eszét, és nemcsak a gondolatait teszi lapossá, de a pénztárcáját is. Persze erre már Arisztotelész is rájött. Ő azt tartotta, hogy teli gyomorral senki nem alkotott nagyot.
Mire eljutottam a görög bölcsig, elfogyott a gesztenyepüré. Naná, hogy nem mentem ki utána a kertbe. Tartok Voltaire úr nyelvétől. Mint hajdan Nagy Katalin és Nagy Frigyes is tartott. E tekintetben közéjük tartozom, bár engem sose hívtak Nagynak.

November 8., hétfő
Gyurcsány Ferenc ismét fellépett a (politikai) világot jelentő deszkákra, s ettől a jobboldalon izgalom támadt. Nemigen értem. Úgy írnak a nevezett mímes színjátékairól, mintha országos jelentőségük volna. Ráadásul ez olyan (téves) képzetet kelt az exkormányfőben, hogy a közéletben adu ász ma is. Holott annak az esélyét ő maga rúgta farba.
A napokban felütöttem A virágzó délvidék igaz könyvét. Csuang-ce írta, Lao-ce mellett a taoizmus másik fontos filozófusa. Mindkét kötetben máig érvényes írásokat találni. Annyira, hogy a XIX. fejezet 8. példabeszédét mintha egyenesen erre a mostani izgalomra fogalmazta volna meg.
Idézem: „Csi Hszing-ce harci kakast nevelt a királynak. Tíz nap elteltével megkérdezték, kész-e már, de ő csak így válaszolt: »Még nem. Még túlságosan dölyfös és harcias.« Újabb tíz nap múlva megkérdezték újra, és ő megint csak így felelt: »Még nem. Még válaszol a hangokra és a mozdulatokra.« Megint tíz nap után is csak így felelt: »Még nem kész. Túl haragos a tekintete, és túl dühös még.« Újabb tíz nap után végre így szólt: »A kakas harcra kész. Hallja az idegen kukorékolást, de egykedvű marad. Ránézésre olyan, mintha fából lenne. Valója tökéletes. Nincs egyetlen kakas sem, amelyik a közelébe merészkedne, megfordul és elszalad mindegyik.«”
Az ember hiányolja, miért nem került ez a rövid példa a demokrácia tankönyvébe. Több oka lehet. Az első, hogy európai formája elaggott, és csupán a szájhősök riogatnak vele („demokraták, ébresztő!”). Oka másfelől, hogy Kína sose értette, mit kezdjen a demokráciával, bár vezetői (a császárok és a párt elnökei) értettek ahhoz, hogy alattvalóikkal beláttassák: megéri felkínálni a tehetségüket. És azok természetesen fel is kínálták.
Megépítették a nagy falat, feltalálták a papírt, a puskaport, a porcelánt, a nyomtatást, fölfedezték – jóval Kolumbusz előtt – Amerikát, s ha már az Újvilág így szóba került, fölfedezték azt is, mint lehet homlokegyenest más szisztémával elébe kerülni az Egyesült Államoknak.
Mi ehhez képest Gyurcsány rekedt és közönséges ordítozása Nagy Imre bronzszobrának hónalja alatt? Bolhaköhögés.

November 10., szerda
Kevés van, amit jobban tisztelnék az odaadásnál. Még a tehetségnél is előbbre sorolom, hiszen az legtöbbször önző, sőt ha nem az, el is bukja a pályát. Tiszteletemet az áldozat váltja ki. Valaki rászánja a legtöbbet – az életét –, hogy fénybe állítsa a másikét. Mint Bartha Zoltán tette.
Festő volt, nemrég halt meg, s ahelyett hogy palettáján festéket kevert volna, amit aztán odaken a vászonra, minden idejét, erejét két művész elismertetésére fordította. Medgyaszay István építész volt az egyik, Rudnay Gyula festő a másik. Az utóbbiról az elmúlt években alig jelent meg méltatás. Bartha Zoltán a tanítványa volt az akadémián, s mindent összegyűjtött mesteréről hosszú életében, amit lehetett.
Írógéppel kopogta le, mellé ragasztotta a fekete-fehér reprodukciókat, majd beköttette, kötetekbe foglalta, s ráült. Mint egy oroszlán, úgy őrizte. Nekem sikerült az első kötetet – egyetlen napra – kölcsönkérni. Haza sem értem, telefonált, vigyem vissza, és meg ne próbáljam fénymásolni! Makovecz Imre nem tartozik a meghátráló férfiak közé, a Ménesi úti házból mégis úgy kellett távoznia, hogy a vékony kis öregember – túl a kilencvenen – hajthatatlan maradt. A hat kötet csak egyben adható ki, benne legyen minden szóról szóra, Rudnay összes képével együtt. De ahhoz tízmillió forint kellene, Zoli bácsi, mondta állítólag Makovecz. Ha annyi, akkor kerítsetek tízmilliót!
A kéziratot hatalmas küzdelem árán Zajti Gábornak és Zajti Ferencnek sikerült megkapniuk, hogy aztán elkészítsék a hat kötet felhasználásával filmjüket Rudnayról.
Fontos munka. Nekem könnyebb lenne, ha a filmet méltathatnám. Most készült el, Szolnokon mutatták be, és nagy erénye sok más mellett, hogy kitölti a festő körüli űrt, amelyért a művészeti közélet felelős. (A kérdésre, mit tudnak Rudnayról, a képzőművészeti egyetem öt hallgatója kivétel nélkül egyformán válaszolt: semmit. Egyik megjegyezte: figurális festő – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha bűn volna.)
Kétségtelen: Rudnayt nehéz besorolni bármiféle stílus, irányzat követői közé. A bandzsa esztéták ezt gyöngeségnek, a beilleszkedési készség hiányának mondják. Kész szerencse, hogy Fülep Lajosnak, a két háború közti művészeti élet biztos szemű ítélethozójának (hétfőn este okvetlenül nézzék meg a róla készült portréfilmet!) volt pár fontos mondata, és ezek rávilágítottak arra, hogy a magányos utas hamarabb eléri célját a brancsból valóknál.
Mert mit is írt Fülep? „Csodálatos, hogy a csoportokkal szemben mindig az egyes emberé az utolsó szó; az iskolák: tehát több ember összeadott ereje előbb merül ki, mint a magára hagyotté. A nyájtalan ember, aki nem fér össze a többivel, akit nem lehet nivellálni, kénytelen-kelletlen megy tovább a maga kalandos, keskeny útján, s minél nagyobb ellenállással kell megküzdenie, annál jobban megedződik az ereje. Az iskolák, a gruppok egymást követik, s gyorsan; az izolált ember fölötte áll az áramlatok mulandóságának.”
Ez a dolog egyik része. A másik egy mondat, amelynek csengése mindig birizgálta nálunk a „hivatalos” füleket. Rudnaytól való, és így hangzik: „Ha megvan a magyar zenének, a magyar dalnak a maga külön világa, akkor meg kell lennie a magyar piktúrának is.”
Nem ez az első ilyen óhajtás. Hollósy Simon is ezt kereste, és tanította müncheni szabadiskolájában. (Csontváry nála is tanult.) Összefoglalta, mi a magyar piktúra lényege. A kéziratot többen látták, aztán eltűnt, mint annyi más, amely erősítené egyedülvalóságunk izgalmas titkainak létezését. Az ember várja a csodát, hiszen ahogy megkerültek Csontváry és Tornyai képei, egyszer felbukkan talán ez is.
Rudnay a magyar festészet tizenkilencedik század végi útelágazásánál Munkácsy irányát választotta. Munkácsyt a hatvanas-hetvenes évek magyar esztétái korszerűtlennek, a szalonok festőjének mondták. Hogy máig ő a nemzetközi aukciók legmagasabb áron leütött magyar művésze? Nem számít.
Az a jó film, amely képes kipiszkálni az emberből azt is, amit már rég elfelejtett. Jó volna, ha beválogatnák, és a filmszemlén látni lehetne.
Címe egy sor Juhász Gyulának a festőhöz írott gyönyörű verséből: „A képeid, hol álmok hegedülnek.”