Lyukak őstörténetünkben

Eredetünk ügyében jó másfél évszázada folyik a háború. A különféle nézetek képviselői vallásos hittel ragaszkodnak elképzelésükhöz, és lövészárkokból lövöldöznek egymásra. A hivatalos hazai tudomány eldöntöttnek tekinti, hogy finnugorok vagyunk, és az Urál környékéről jöttünk. További kutatásnak nincs helye. Ha valaki más szempontból próbálja vizsgálni népünk vagy nyelvünk eredetét, az tudománytalan, délibábos stb. A fizikusok, vegyészek, biológusok sohasem mondják, hogy egy kérdést nem szabad tovább kutatni. Ha új tények kerülnek elő, vagy új vizsgálati módszert találnak föl, akkor felülvizsgálják az addigi eredményeket. Most vannak új módszerek, eszközök is, például a genetika, az informatika, a kormeghatározás. Kerültek és kerülnek elő újabb régészeti leletek, írott források (bár vesztek is el az iraki háború „jóvoltából”), a meglévők sincsenek mind feldolgozva, s az ismerteket is lehet másképpen értelmezni, más összefüggésbe hozni. Újabban főként a genetikai kutatások vertek föl nagy port.
Igaz, a nyelvrokonság nem azonos a néprokonsággal. Mert például létezik nyelvcsere is. Jó, de ki cserélt, mikor, hol és miért? Nyelvcsere úgy képzelhető el, hogy vagy a leigázott nép veszi át a hódító nyelvét, vagy a kisebb létszámú a nagyobbét, vagy az alacsonyabb kulturális színvonalú a magasabb kultúráét. Mi a legnagyobb létszámú és a legnagyobb történelmű úgynevezett finnugor nép vagyunk…
Mi azt mondjuk, nyelvében él a nemzet. De vannak a nemzettudatnak más elemei is: mitológia, zene, népművészet, és ezek máshova kapcsolnak bennünket.
Azt a legtöbb másként gondolkodó is elismeri, hogy vannak nyelvünkben a finnségi és az ugor nyelvekkel közös elemek. De arra nincs bizonyíték, hogy ez egy közös ősnéptől terjedt szét, s ha igen, északról vándorolt dél és kelet felé, keletről nyugat és észak felé vagy éppen a Kaukázus vidékéről mindenfelé. Az is tény, hogy vannak másféle elemek is nyelvünkben, és ezek semmivel sem jelentéktelenebbek, mint a finnugor elemek. Miért gondoljuk, hogy ezeket mind csak fölszedtük másoktól? Az ősközösségi életre vonatkozó nyelvi elemek fontosabbak-e vagy a műveltségi elemek? Hasonlattal: ha valakinek volt egy paraszti őse, egyik ükapja katona, anyai nagyapja művész, nagybátyja híres tudós, akkor kire lesz büszkébb?
A laikus nyelvhasonlítók gyakran abba a hibába esnek, hogy csak szóhasonlóságokból indulnak ki. Azok a nyelvek tekinthetők rokonnak, amelyeknek nemcsak szavai, hanem nyelvtani szerkezetei is közel állnak egymáshoz. De pusztán a szerkezeti hasonlóság sem jelent rokonságot. Csak az olyan szerkezeti hasonlóság mérvadó a rokonság szempontjából, amely formai elemekben is tükröződik. Nem minden toldalékoló nyelv rokona a magyarnak. Továbbá még a szerkezet is változhat. A magyarnak is vannak – és régebben még inkább voltak – tőváltó (flektáló) elemei is. A német az angolnak rokona, mégis a német told (és tőváltó jellege visszaszorul), az angol pedig tagol (szeparál).
Mivel közeli nyelvrokonunk nincs, a szófejtésekben nagy a bizonytalanság. Sok szót vezettek le már többféleképpen. A szóegyezések akkor fogadhatók el, ha a hangalak hasonlósága fogalmi rokonsággal párosul. De a hangalak is változik, a jelentések is változnak képzettársítás révén. Többfokozatnyi hangtani változással és ugyancsak többfokozatnyi jelentésátvitellel már – kis túlzással – szinte minden mindenből megmagyarázható.
A laikus nyelvhasonlítók ellen az a kifogás, hogy túlságosan is hasonló szóalakokat vesznek alapul. A „hivatalos” nyelvészek viszont biztosra veszik, hogy a hangalaknak meg kellett változnia az idők folyamán. A hangváltozási törvényszerűségek nem olyanok, mint a fizika törvényei, hogy mindegyik szó esetében biztosan ugyanúgy következnek be. Hasonló vagy azonos alakú szó nagyon különböző eredetű lehet, de az sem zárható ki, hogy mégis azonos eredetű. A történeti időn belül, sőt napjainkban is megfigyelhetjük, hogy vannak nagyon állandó szavak, mások pedig meglepő módon nem szabályosan változnak, de összhatásuk hasonló marad. A magyar nyelv nagyon állandó. Ez még abból is látszik, hogy az átvett latin szavakat sokkal kevésbé változtattuk meg, mint a latinutód nyelvek. Főként azokat az idegen szavakat módosítjuk, amelyeknek a kimondása nekünk nehézséget okoz. Ha tehát két nyelvben azonos eredetűnek látszó, de erősen eltérő alakú szót találunk, akár arra is következtethetünk, hogy azt a szót valamelyik vagy mindkét nép átvette olyan néptől, amely nem rokona.
Újra kellene vizsgálni az összes létező nyelvhasonlítást előítélet nélkül. A „délibábosakat” is. A laikusoknak időnként túlságosan elszáll a fantáziájuk, de lehetnek igaz meglátásaik. Ki kell szűrni a bizonytalan levezetéseket, és csak a legvalószínűbbekből vonni le következtetést. Lehetne csoportosítani az eredeztetéseket különböző szempontok szerint, például kulturális szint, életmód alapján, a rokonságokat egyes nyelvekre vetítve. Juhász Zoltán a zenei elemek rokonsághálózatát térképezte föl számítógépes módszerrel, valószínűleg meg lehetne tenni ugyanezt a nyelvi elemekkel is (lásd Czakó Gábor–Juhász Zoltán: Beljebb a magyar észjárásba. Cz. Simon Bt. Kiadó, 2010).
A nyelvtudomány csak azt tudja tudományosan megállapítani, hogy egy nyelvben ezek és ezek az elemek ezekkel és ezekkel a nyelvekkel közösek, más elemek pedig más nyelvekkel. A többi csak elképzelés. Hogy honnan erednek azok a közös elemek, arra sokféle válasz lehet: 1. közös ősnéptől; 2. egyik nép a másiktól vette át – de melyik melyiktől?; 3. két nép keveredéséből; 4. egy harmadik ősnéptől kultúra terjedése által; 5. egymás közelében élő külön-külön népek nyelve kapcsolatok révén fokozatosan összecsiszolódott (areális kiegyenlítődés). Hogy melyik a legvalószínűbb, arra a régészet, az antropológia, a történettudomány (írott források), a genetika és a földrajzi nevek tudnak támpontot adni. Csak támpontot. Önállóan egyik sem mondhat semmi biztosat.
A régészet fel tud tárni összefüggő tárgyi kultúrákat, de nem tudja megállapítani, milyen nyelven beszéltek az adott tárgyi kultúra használói. Viszont ha összevetik, hogy mely nyelvekben azonos az arra a kultúrára jellemző tárgyak neve, már lehet következtetést levonni az adott népek elhelyezkedésére.
A genetika és az antropológia (a régészeti és élő genetika és antropológia) szintén nem tudja megállapítani, milyen nyelven beszéltek a régi sírokban talált emberek, de azt igen, merre vándoroltak, s hogy a mostani népek hol élhettek azelőtt, találkozhattak-e, keveredtek-e egymással, tehát ha nyelvük rokon, akkor közös ősnépből származtak-e, keveredtek-e, vagy csak valamelyikük eltanulta-e a másiktól a nyelvet. Ha volt közös ősnép, akkor, ha hígult, keveredett is másokkal, nem tűnhetett el teljesen a közös rész. Nem genetikai összetételünk határozza meg tudatunkat, de miért ne lehetnénk kíváncsiak arra is? Az is támpontot adhat arra nézve, mitől, mikor, hol lettünk azok, akik vagyunk.
Magukban a történeti adatok sem teljes értékű bizonyítékok. A népelnevezések változtak, van bennük bizonytalanság, a nagy birodalmak írnokai néha külső jegyek alapján azonosítottak népeket, ugyanazt a népet hol így, hol úgy nevezték, mégis összességükben, a többi adattal együtt alkalmasak lehetnek következtetések levonására.
A földrajzi nevek öröklődtek egyik népről a másikra, másrészt a népek vitték is magukkal földrajzi neveiket, új hazájukban ráruházták az ottani hegyekre, folyókra. Meg lehet vizsgálni, egy-egy névnek melyik nyelvben van jelentése. Mindebből következtetni lehet a nép vándorlására.
Zenénk, mese- és mondavilágunk, történettudatunk mind jórészt ázsiai népekhez kapcsolnak bennünket, ezt már Kodály és Bartók is megállapította, újabban pedig Juhász Zoltán informatikai módszerrel még részletesebben kimutatta.
Egy nemzet évezredes történeti hagyományára sem lehet legyinteni. A mítoszok jelképesek, nem szó szerint igazak, de biztosan van valóságtartalmuk. A XIX. századig a hunok, szkíták rokonainak, utódainak tudtuk magunkat. Bizánc és később az európaiak is velük azonosítottak bennünket. A hunok és szkíták nyelvéről semmi biztosat nem tudunk, de a honfoglaló magyarság életmódja, harcmodora olyan volt, mint az övék.
Egyszerűsítve ma úgy látszik, hogy nyelvünk ősrétege finnugor, genetikailag európaiak vagyunk, mitológiánk, történeti hagyományunk, népművészetünk, zenénk az ázsiai népekhez kapcsol.
Ideiglenes elgondolásként is csak olyan elméletet lehet elfogadni, amelybe minden eddig ismert tény beleillik. Igazi őstörténetünk megismeréséhez azonban valószínűleg még sok kutatásra van szükség.
Buvári Márta nyelvész, fordító