Máshol a megoldás

Alkotmányellenesnek nyilvánította, és visszamenőleges hatállyal megsemmisítette a 98 százalékos különadóról szóló törvényt az Alkotmánybíróság. Tudomásul kell vennünk, hogy az olyan komoly népszerűségnek örvendő törvény is összeütközésbe kerülhet alaptörvényünkkel, mint amilyen a kétmillió forintot meghaladó végkielégítések megsarcolásáról szóló jogszabály, ha azt úgy alkotja meg az Országgyűlés, hogy figyelmen kívül hagyja a jogállamiságunk alapját jelentő egyik legfontosabb alapelvet. A törvény – a visszamenőleges hatálya mellett – azért bukott el az Alkotmánybíróságon, mert olyan járandóságok kétmillió forint feletti részére is kirótták a különadót, amelyeknek a kifizetése törvényen, például a köztisztviselőkről szóló törvényen alapultak. Az egyik kifogás ugyanis épp az volt, hogy azokra a több évtizedes közszolgálat után elbocsátott köztisztviselőkre, közalkalmazottakra – tanárokra, orvosokra – is vonatkozott, akiknek korábban alkotott jogszabály alapján szerzett joguk van az akár kétmillió forintot is meghaladó végkielégítésekre. Ismerjük el, tényleg méltánytalanság lett volna például egy harmincévnyi közszolgálat után elbocsátott köztisztviselővel, tanárral vagy orvossal szemben, ha akárcsak százezer forinttal is megrövidítik azért, mert a pártklientúrák étvágya határtalanná vált.
Ez így akkor is méltánytalan, ha a törvényt a társadalmi igazságosság eszményét szem előtt tartva alkotta meg a Tisztelt Ház. A végkielégítések kétmillió forint feletti részének 98 százalékos megadóztatása igazságos döntésnek tűnt. Hiszen szinte naponta derül fény az előző kormány és pártkoalíció holdudvarához tartozó, zsíros állami állásokba ültetett vazallusok vérlázító magas fizetéseire. Figyelemre méltó módon, amikor közeledett a kormányváltás, ezeknek a szerződéseknek egy részét közös megegyezéssel bontották fel, és a jó erkölcsbe ütköző csillagászati összegű végkielégítésekkel honorálták meg a pártkáder köztisztviselőknek, a klientúrához tartozó menedzsereknek a szolgálataikat.
Az Alkotmánybíróság döntését nem érdemes kritizálni, bár nem példa nélküli, hogy az ítélet szembemegy az igazságérzetünkkel, lásd például a Zétényi-Takács igazságtételi törvényt elkaszáló, Sólyom-féle alkotmánybírósági döntést. De az is igaz, hogy a kormánykoalíció elkerülhette volna a végeredményt, ha a jogász végzettségű kormánypárti képviselők a különadóról szóló törvény beterjesztése idején nem dugják a fejüket a homokba, hanem felhívják a képviselőtársak figyelmét az alkotmányos aggályokra. A jó erkölcsbe ütköző szerződéseknek, a közbotrányt okozó végkielégítéseknek ugyanis a jelenlegi törvényeink szerint is megvan az ellenszere. Az egyik szakszervezeti tömörülés vezetője például azt mondja, hogy céljuk megegyezik a kormánnyal a jó erkölcsbe ütköző kontraktusok tekintetében. Szerinte azonban a bíróságtól kell kérni ezeknek a jó erkölcsöt sértő szerződéseknek a semmissé nyilvánítását. Igaz, kicsit macerásabb megoldás, mint az adóztatás.
A demokrácia már csak ilyen macerás dolog. Ezzel együtt szeretjük. S épp ezért nem szerencsés a Fidesz azon reakciója az alkotmánybírósági döntésre, hogy kerüljenek ki a testület hatásköréből azok a kérdések, amikről nem lehet népszavazást elrendelni.
Sokkal helyesebb megoldás lenne az alkotmánybírósági döntés után inkább ezeket a vérlázító végkielégítéseket eredményező, jó erkölcsbe ütköző szerződéseket egyenként megvizsgálni, és ha indokolt, akkor bíróság előtt megtámadva visszakövetelni a jogtalanul szerzett közpénzt. Azokat pedig, akik ilyen szerződéseket írtak alá az állam kontójára, felelősségre kell vonni.