Nyilvánosságra került a Nemzeti Erőforrás Minisztérium hivatalos koncepciója az új felsőoktatási törvényről. A kormányzati ígéretekhez híven alapvetően más a szelleme, mint ami a régi, 2005. évi CXXXIX. törvényből kiolvasható. A javasolt jelentős változások azonban csak úgy vihetők keresztül, ha azokkal az oktatóknak és a hallgatóknak, a diplomásokat alkalmazó munkáltatóknak és az adófizetőknek mint a felsőoktatás legfőbb finanszírozóinak a döntő hányada egyetért. Eljött tehát a vita ideje, ezért alábbi írásomban igyekszem felvetni azokat a legfontosabb kérdéseket, amelyekre közösen meg kell találnunk a megfelelő választ, hogy a koncepció széles körben egyetértésre találjon.
Az anyag kimondja, hogy a felsőoktatás közszolgálat, amely a képzettségi szintnek az állampolgárok széles körét érintő emelésével a jelen és a jövő nemzedékeinek az érdekeit szolgálja. Ez az állítás alapvető jelentőségű, szakít a piaci szemlélettel, ami azért fontos, mert a közszolgálat és a piac célkitűzései nem feltétlenül azonosak. Egy profitban érdekelt cég tulajdonosai rövid távon gondolkodnak, így könnyen elsikkad a minőség, amelynek a felsőoktatás minden területén kiemelt szerepet kell kapnia. Oktatók és hallgatók közösen dolgozzanak azért, hogy minél több minél hasznosabb tudást sajátíthasson el a diák, mert csak így tudja megállni a helyét az életben, csak így lehet sikeres a munkaerőpiacon. Ezért kell magasabbra tenni a mércét mind az oktatók, mind a hallgatók számára. A minőségi elvből következik, hogy világosan el kell különíteni egymástól az egyetemek és a főiskolák feladatait. Az egyetem egyszerre legyen oktatási intézmény és a nemzetközi versenyben helytállni képes tudományos műhely, a főiskolák elsődleges feladatának pedig a gyakorlati munkára való felkészítést kell tekinteni. Nem jó, ha egymás feladatait igyekeznek elcsenni, nem vezet jóra, ha az egyetemen a tömegoktatást szorgalmazzák, a főiskolán pedig mindenáron kutatni akarnak.
Tudnunk kell, hogy a versenyképes kutatáshoz szükség van a szellemi kapacitás, a műszerek, a berendezések, a könyvek, folyóiratok és más eszközök tömegére, ezek nélkül lehetetlen komoly eredményt elérni, csak álmokat kergetünk. Ez Magyarországon csak kevés helyen jött létre, nem lehet nagy tehát a nemcsak nevükben, hanem tényleges teljesítményükben is egyetemnek nevezhető intézmények száma sem. Ebből következik, hogy az egyetemi és a főiskolai karoknak el kell érniük egy minimális méretet, nem engedhető meg a szétaprózódás.
Sokan és sokszor bírálták – okkal vagy ok nélkül – a felsőoktatásra erőltetett bolognai elveket, a 2006-ban általános érvénnyel bevezetett kétciklusú felsőoktatási rendszert. Úgy gondolom, hogy ez felülvizsgálandó, de nem lenne bölcs dolog mindenestül eltörölni. Hadd éljenek egymás mellett az osztott és az osztatlan képzés különböző formái, de legyen közöttük átjárhatóság. Úgy gondolom, hogy a tanárképzés esetében nem sok értelme van az úgynevezett minor szakoknak, másrészt egyszakos tanári diplomával sehol nem lehet munkát találni, ezért az a véleményem, hogy a pedagógusképzés két szakon és osztatlan formában valósítható meg a legjobban.
Nem mindegy, milyen elvek szerint működik az intézmény vezetése. Mivel a felsőoktatásban a tanároknak meghatározó szerepük van, képviselőik többségben vannak a szenátusban, ennek jogosságát senki nem vitatja. Kérdés azonban, hogy ez a többség milyen arányú legyen. Szinte valamennyi oktató, akivel erről beszéltem, jelentősen redukálná a jelenlegi egyharmados hallgatói képviseleti arányt. Azért, mert tartanak attól, hogy a sokszor bizonytalan legitimitású hallgatói önkormányzat nem a tanulás minél jobb feltételeinek biztosítására, hanem a követelmények lejjebb szorítására helyezi a hangsúlyt. Erre utal az is, hogy különböző fórumokon nem mindig kifejezetten udvarias formában nehezményezték a vizsgalehetőségek számának korlátozását. Megjegyzendő, hogy a korábbi rendszerben a jelenleg javasolt négy helyett csak háromszor lehetett vizsgázni, ha ekkor sem sikerült átmenni, évet kellett ismételni. A hallgatói képviselet legfőbb célja az legyen, hogy bírják rá a tanáraikat a lehető legmagasabb színvonalú tananyag érthető és megfelelő idő alatt elsajátítható átadására, a vizsgakövetelmények egyértelmű megadására, a tanár-diák viszony méltóságának megőrzésére. Ehhez szerintem elegendő, ha a vezetőtestületekben egységesen 10-15 százalék a hallgatók részaránya, ami lehetővé teszi, hogy felhívják a figyelmet a problémákra, és a megoldásokat szavazataikkal is segítsék.
Külön kell beszélni a finanszírozásról. Népszavazás döntött a felsőoktatás ingyenességéről, de ez nem jelenti azt, hogy az állam – az adófizetők képviseletében – nem követel semmit a pénzéért. A felsőoktatás akkor lehet igazán közszolgálat, ha minden résztvevője tudatában van a kötelességeinek. A magán- és az alapítványi felsőoktatási intézmények a piacon versenyeznek, ezért nekik szerintem nem jár állami támogatás, legfeljebb olyan esetben, ha valamely speciális képzést az állam megrendel náluk. Szükség van persze az ellenőrzött versenyre az állami és az egyházi intézmények között is, ami egyrészt teljesítményre serkenti a szereplőket, másrészt nem teszi eleve lehetetlenné a követelményeknek való megfelelést. Ezért érdemes megváltoztatni a képzési normatíva jelenlegi túlsúlyát és biztonságot adni az intézményeknek azáltal, hogy az állami támogatás 70 százalékát alaptevékenységüknek megfelelő feladatfinanszírozás formájában, előre kiszámítható módon kapják. A többit a beiratkozott hallgatók száma, illetve a minősített oktatók száma és teljesítménye szerint. Ez éppen elég motivációt jelent, mert tudvalévő, hogy az állami támogatás 90 százalékát az intézmények kénytelenek bérre fordítani, dologi kiadásaik döntő részét saját bevételeikből fedezik. A bér pedig kemény korlát, ezért a hetven és kilencven százalék közötti különbség megszerzéséért érdemes versenyezni. A kutatásban folyó verseny elbírálásához jó lehetőséget nyújtana a „kutatókarok” kiemelése, amit akár évente ellenőrzött, nemzetközi színvonalú kutatási tevékenységhez köthetnének. Az ilyen minősítést kapó intézmények többlettámogatásban részesülnének, ami motiválná őket a minél jobb eredmények elérésében. Azért kutatókarokat és nem kutatóegyetemeket kellene kiemelni, mint az idei pályázatban, mert ma hazánkban nincs olyan egyetem, amelynek valamennyi karán nemzetközi mércével mérve is kiváló kutatás folyik, a minősítés tehát a karokhoz köthető. Ráadásul a versenyből éppen csak kieső egyetemek kutatói címet érdemlő karai lemaradnának a fontos motivációt jelentő lehetőségről.
Ha valahol egyszer létrejött a magas színvonalú kutatáshoz és oktatáshoz szükséges kritikus tömeg, az mágnesként vonzza a kutatókat, a tanárokat és a diákokat egyaránt. Mindenki tudja ugyanis, hogy egy elit egyetemen szerzett diploma milyen jó elhelyezkedési lehetőségeket nyújt, nem véletlenül mennek külföldre tanulni azok, akik anyagilag ezt megengedhetik maguknak. Nagyon valószínű tehát, hogy ha teljesen szabadjára engednénk a versenyt, előbb-utóbb itthon csak néhány nagyvárosi egyetem maradna talpon, a többiek pedig elvesztenék a hallgatóikat. Ezért fontosnak tartom azt a javaslatot, amely szerint a miniszter – a nemzetgazdaság stratégiai szempontjait mérlegelve – a felvételi keret legfeljebb tíz százalékát saját hatáskörében nagyvárosi intézményekből kisebb városokban működő intézményekbe csoportosíthatja át. E városok kulturális és gazdasági életének meghatározó része az ott működő felsőoktatási intézmény, ha ez eltűnne, a város is lecsúszna, amit nem lenne jó megengedni.
A fenti gondolatok nem egy lakatlan szigeten pattantak ki a fejemből, sok év tapasztalatát, sok tanárral, diákkal és a témában érdekelt partnerrel folytatott beszélgetésekből szűrtem le őket. Hogy megfelelő volt-e mini közvélemény-kutatásom mintavétele, legalább bizonyos mértékig ellenőrizhető lesz a remélt hozzászólásokból.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Ezt a videót küldte Deutsch Tamás Magyar Péterről az EP-képviselőknek
