Olykor akkora a tömeg a sétányokon, mint az Oxford Streeten a nagy áruházak árleszállítása vagy az esti csúcsforgalom idején. Futó futót követ, bár néhány fiatalos hetvenes inkább csak valamilyen átmeneti mozgást produkál a kocogás és a gyaloglás között, máshol a nézelődő, fényképező vagy egyszerűen csak a fákat, az angol gyepet csodáló turisták bénítják meg a forgalmat. De aki elég sokat, elég sokáig sétál, az előbb-utóbb rátalál azokra a parkrészletekre, ahol a csöndet és a nyugalmat csak a madarak zavarják meg időnként – vagy a parkok melletti forgalmas utcákon hirtelen felvijjogó szirénahang. De azután újra csönd lesz, alkalom a meditálásra az élet dolgai fölött vagy éppen azon, hogy milyen békésen megfér egymással a világvárosi forgalom és a természet világa. Az utóbbi megszelídíti az elsőt, az előbbi fölidézi a sétálóban a kertek körüli város egyéb ígéreteit. Például a Tate Modern nagy Gauguin-kiállítását, amelynek látogatói valósággal mozdulatlanságra kárhoztatják egymást – annyian vannak, akik a műveket látni szeretnék. Egyébként nem más a helyzet a Royal Academy of Artsban sem, ami a magyar utazónak azért örvendetes, mert ott Budapest kincsei címmel a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria remekműveit mutatják be.
Remekművek a londoni parkok is, ráadásul nem is kicsik. Állítólag a Hyde Park önmagában nagyobb, mint Budapest összes zöld területe. A tőle nyugatra lévő Kensington Gardenstől csak egy hosszú, keskeny mesterséges tó választja el, amelyet 1730-ban alakítottak ki II. György felesége, Caroline királyné rendeletére. A csónakázók novemberre eltűntek a tóról, amelynek északi része a Long Water, azaz a Hosszú Víz, a déli pedig a Serpentine-tó nevet viseli. A vízen rengeteg a madár, a parttól nem messze pedig ma is ott áll a londoniak és a turisták egyik kedves szobra, amely Peter Pant, az angol népmesék népszerű gyerekhősét ábrázolja, és persze a Hyde Park északkeleti sarkán mindig álldogál néhány ember, hogy a Speakers Corner éppen aktuális szónokát meghallgassa. A Hyde Park délkeleti sarkánál csak egy utcán kell átmenni, hogy a Green Parkba érjünk, amely a St. James Parkban folytatódik. A kettő találkozásánál egyszerű, klasszicista stílusú épület: a Buckingham-palota, amely előtt mindig sokan álldogálnak, de különösen sokan most, amikor a zenés őrségváltás közeledik. Aki azonban nem nézi meg az információs táblát, esetleg sokáig várhat: mostanában ugyanis csak minden második nap tekinthető meg a látványosság.
Őrségváltás helyett ott vannak a mókusok. Úgy tűnik, ők is a londoni turistalátványosságok közé sorolják magukat: nemhogy nem félnek az emberektől, de kifejezetten keresik a társaságukat – no meg azt a mogyorót, amelyet fürgén kikapnak a kezünkből, hogy azután az út közepén kényelmesen letelepedve két első mancsuk közé szorítsák, és elfogyasszák. A csapat egyik-másik tagja megtámaszkodik a cipőnkön, hogy fölágaskodjon, mások – mintha csak fatörzs lenne – fölszaladnak az ember lábán, hogy elérjék a csemegét. A következő generáció számára talán a simogatás is természetes lesz, a mostani mókusok azonban az utolsó pillanatban elugranak a simogató kéz elől. De így is kimondottan emberbarátok, sőt úgy tűnik, egy mezei pockot is magukhoz szelídítettek: ő is kifut a közös búvóhelyként szolgáló bokor alól, érdeklődve nézi mókus társait, memorizálja, amit még meg kell tanulnia. Attól félek, neki nem lesz akkora sikere a gyerekeknél, mint fán élő társainak, akik egyébként a földön is rendkívül kecsesen mozognak, ugrálás közben hosszú, finom tollpihéhez hasonló szőrrel borított farkuk úgy mozog, mint a szellő által borzolt vízfelület hullámai.
Apropó, víz… Nincs londoni park víz, azaz tó nélkül. Anish Kapoornak, az indiai származású londoni művésznek köszönhetően azonban mostanában nemcsak a víz felületén, hanem a tavak partján, a pázsit közepén felállított hatalmas tükrökben is visszatükröződik, megsokszorozódik, olykor fejre is áll mindaz, ami a sétálót körülveszi. Az ő kiállítása, amelyet a tóról elnevezett galéria szervezett, néhány hét vagy hónap múlva nyilván véget ér, de a patinás műemlékek, emlékművek mellett olyan kortárs műalkotások is láthatók a Hyde Parkban, amelyek kifejezetten ide, állandó elhelyezésre készültek. A legfigyelemreméltóbb közülük az, amely a Diana, Princess of Wales Memorial Fountain, azaz a Diana walesi hercegnő emlékkút nevet viseli, s amelyet II. Erzsébet királynő avatott fel 2004-ben. Több száz szürke gránitkockából épült a kút a tóparti, enyhén lejtős füves területen, a magasabb részen lévő forrásból kétfelé folyik le a víz a két, szabálytalan ellipszist formázó kőcsatornába, mintegy Diana életének két oldalát szimbolizálva. A megidézetthez méltó, igazi kortárs alkotás a kút, s a lehető legtermészetesebb módon illeszkedik azokhoz a tradíciókhoz, amelyeket a sok száz éve locsolt és nyírt gyep felidéz a látogató képzeletében.
origo.hu
Kigyulladt egy lakás Budapesten, pizsamában menekültek a lakók
