Az idő előrehaladtával egyre inkább látszik, hogy sem a nemzetközi közösség, sem az illetékes szervek nem tudják elfogni a délszláv háborúk máig szökésben lévő két leginkább keresett személyét, Ratko Mladics egykori boszniai szerb hadseregparancsnokot és Goran Hadzsics volt krajinai szerb elnököt. Mi az eredménytelenség oka?
– Egyrészt ezen személyeket erős érdekcsoportok védik. Másrészt visszatekintve az eseményekre, a nyugati hatalmak elégedetlenek a daytoni megállapodással, azzal, ahogy azt megkötötték, és vonakodtak azonnal elfogni őket. Ilyen értelemben Dayton kudarcot vallott, persze – mivel nem ismerem a legapróbb részleteket – nekem nem tisztem ítélkezni ez ügyben. Ugyanakkor azzal, hogy nem tartóztatták le őket azonnal, másodlagos tényezővé váltak, partvonalra kerültek. Ez egyben tönkretette a balkáni békefolyamatot. A délszláv háborús bűnöket feltáró ENSZ-bíróság (ICTY) számára pedig nagy kihívás az elfogásuk, de mint láttuk Radovan Karadzsics esetében, nem lehetetlen vállalkozás. Ami egyébként Mladicsékat illeti, három lehetőség áll fent: vagy természetes úton halnak meg, vagy önmaguk vetnek véget az életüknek, vagy kézre kerítik őket. A kör azonban egyre szűkül, ezért elképzelhető, hogy hamarosan fenn akadhatnak a hálón.
– Tud-e az ENSZ bármiféle nyomást gyakorolni, hogy a háborús bűnösöket tényleg elfogják? Milyen eszközei vannak a világszervezetnek?
– Ez politikai akarat kérdése, ugyanis az ICTY és a hágai Nemzetközi Bíróság (ICC) sem adhat utasítást a rendőri erőknek. Egyedül abban bízhatnak, hogy a kérdéses országok együttműködnek és tartják magukat a Nemzetközi Törvényszék határozataihoz. Ha a gyakorlatot nézzük, könnyebb elfogni egy menekülőben lévő személyt, majd kiadni Hágának, mint egy katonai egységet küldeni egy veszélyes helyszínre azzal a céllal, hogy valakit őrizetbe vegyenek. Ez még a legelkötelezettebb államoknak is nagy fejtörést okoz. Eddig az ICC nyomására – az ENSZ Biztonsági Tanácsának nemzetközi elfogatóparancsa alapján – mindössze egyetlen személyt, a kongói demokratikus köztársaságbeli Thomas Lubanga milíciavezért sikerült letartóztatni. (Az ellene felhozott vádak: etnikai tisztogatás, gyilkosság, kínzás, nemi erőszak, gyerekkatonák bevetése – a szerk.) Az elfogásakor ráadásul hat guatemalai katona életét vesztette, ami azt a kérdést is felveti, ki mennyi katonával járul hozzá egy-egy előre ki nem számítható, épp ezért bizonytalan akcióhoz. Egyáltalán hozzájárul-e? Az ilyen bevetések ezért igen nehezek, ugyanakkor nem tűnnek lehetetlen célkitűzésnek. A nyugati hatalmaknak megvan hozzá a kellő katonai kapacitásuk, amivel mondjuk Mladics tábornokot is el lehetne fogni. A döntés tehát inkább politikai szempontból nehéz.
– Úgy gondolja, hogy a háborús bűnöket, népirtást elkövetett személyeket a jövőben utol lehet érni?
– Igen. Tettünk előrelépéseket az elmúlt években. Így a jövőben a mostaninál veszélyesebb környezetben is el tudunk fogni ilyen személyeket. Nyomást gyakorolhatunk például azzal, hogy megfenyegetjük az illetőt: egy nagyobb katonai alakulattal lecsapunk rá, és ott bizony sok ember hal majd meg. A határozott fellépéssel pedig demonstrálni lehet azt, hogy képesek vagyunk mindezt meg is tenni. Persze az esetek többségében a körözött személy rejtőzködik, folyamatosan utazik vagy saját országa rejtegeti, mint Szudán jelenlegi államfőjét. Omár al-Basírt ugyanis háborús bűnök miatt körözik, és sok országban letartóztatnák, ha elhagyná hazáját. (Basír az egyetlen hivatalban lévő államfő, akit – a dárfúri – népirtás miatt köröz az ICC; a döntéssel az Afrikai Unió, az Arab Liga több országa mellett Kína és Oroszország sem ért egyet – a szerk.)
– A mindenkori politikai érdekekről szólva ön szerint az aktuális hatalmi tényezők önkényesen meghatározhatják-e, mi számít népirtásnak és mi nem?
– Nagy az ellenérzés a népirtás szó használatával kapcsolatban. Ha ugyanis valamit annak nevezünk, akkor az azt is jelenti, hogy tennünk kell ellene. Dárfúrral kapcsolatban például az Egyesült Államok idővel elismerte a népirtás tényét, ám közölték, még mindig semmit nem tudnak tenni ellene. Itt megint felmerül a politikai akarat kérdése, azaz egy konfliktus esetében nem az a legfontosabb, hogy népirtásnak nevezzük-e vagy sem, hanem hogy be akarunk-e avatkozni az eseményekbe, illetve meg akarjuk-e védeni az adott országot. Az előbb említett szudáni esetben sem a mérete számít igazán, hanem hogy lépünk-e, vagy sem. A nemzetközi közösség ugyanakkor soha nem gyakorolt nyomást – mondjuk civil szervezeteken vagy a sajtón keresztül – az ügyben, hogy beavatkozhassunk Dárfúrban. ENSZ főtanácsadóként az volt a legnagyobb problémám, hogy csak a népirtások megelőzésével foglalkozhattam, semmi egyébbel. Sokszor – még jó akarattal bíró személyek is – arról próbáltak meggyőzni, hogy ugyan Nepál, Burma vagy Elefántcsontpart kapcsán nem beszélhetünk népirtásról, amire úgy reagáltam, hogy talán igaz, de nem várhatunk addig, amíg azzá nem fajul a helyzet.
– A Gázai övezetben már évek óta elfajult a helyzet. Emberi jogi szakértőként mit gondol, hogyan és kik segítségével lehetnek kezelni ezt a helyzetet? Mit tud tenni az ENSZ?
– Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa nagyon jó, hozzáértő szakértői csoportot válogatott ki, hogy kivizsgálják a helyzetet. Ők egy nagyon kemény jelentést készítettek. Noha a bizottságot vezető dél-afrikai bíró, Richard Goldstone nem feltétlenül tiszteletre méltó személy sokak szemében, maga a Goldstone-jelentés még úgy is tényszerű és kiváló munka, hogy Izrael szinte semmilyen szinten nem működött együtt a szakértőkkel. Pedig Goldstone közölte, nemcsak az izraeli visszaéléseket, hanem mindent meg kell vizsgálni. Az ott leszögezett megállapításokat pedig alkalmazni kellene. A probléma az, hogy az Emberi Jogi Tanácsnak nincs elég hatalma, nem tud nyomást gyakorolni Izraelre vagy a Palesztin Hatóságra. Így annak ellenére nem történt semmi, hogy felszólították a feleket, fél év alatt vizsgálják ki a visszaéléseket, különben az ICC elé terjesztik javaslataikat. A vizsgálatok azóta is akadoznak, pedig egy ellenőrző csoportot is küldött a térségbe az ENSZ. A megoldás egy olyan nemzetközi jogi ítéletet lenne, amelyet nem lehetne figyelmen kívül hagyni. Ha pedig ez sem működik, akkor az ICC elé kell vinni az ügyet. Annak ellenére, hogy ezt kellene tenni, kétlem, hogy a Biztonsági Tanács nyíltan felvállalná és meg is lépné mindezt.
origo.hu
Orbán Viktor: Strasbourg, első nap - fotók
