Nyugdíjreform és hosszú távú gazdaságpolitika

Satuba van szorítva a magyar kormány gazdaságpolitikája. Ha szabadulni szeretne a magyar gazdaság külső irányításától, akkor magának kell elérnie, hogy a nemzetközi pénzpiacok bizalma visszatérjen és megerősödjék. Ehhez el kell érnie a nemzetközi szervezetek által megkövetelt deficitszintet, bármi legyen is az ára. A kormány nem szeretné, ha ezt a terhet a mára agyonterhelt polgárok, a középosztály vállaira helyeznék. Keresi ezért a rendkívüli bevételek (adók), kiadások (tb-átutalások egy részének visszatartása) lehetőségét. Nem kényszerülne ezekre, ha a piac nem koncentrálna annyira a deficitmutatóra, nem ragaszkodna annyira a gyors hiánycsökkentéshez. Végül is megérthetjük a piac és a nemzetközi szervezetek, különösen az EU vonakodását, hiszen már annyiszor vezettük félre a konvergenciaprogramok ígéreteinek nem teljesítésével. Azt azonban nehéz elfogadni, hogy noha a kötelező magán-nyugdíjpénztári rendszert csak a kelet-európai országokra kényszerítették rá, most kilenc országot büntetnek azért, mert belement vagy belemegy az ilyen jellegű reformokba. Az implicit adósság ugyanis a nyugati gazdaságokban se kisebb, de ott nem látszik, mert eltakarja a felosztó-kirovó rendszer. Emiatt tehát nem csúsznak túl a bűvös 3 százalékon. Minket azonban keményen fenyeget az EU éppúgy, mint a piac. A piac, amely rövid távon gondolkodik, és csak saját kölcsönadott pénzének biztonsága és a hozam érdekli.
Vannak azonban olyan kérdések, amelyekhez államférfiúi bölcsesség, hosszú távú szemlélet szükséges. Ilyen a társadalombiztosítás. Jó lenne, ha mindenki belegondolna egyszer, a tüntető franciák is, hogy korunk társadalomszerkezete alapvetően megváltozott a XIX. századhoz képest. Ma már a társadalom 90 százaléka bérből és fizetésből él, s ráadásul évtizedekkel tovább, mint korábban. Egy osztrák statisztikát láttam a minap, amelyből kitűnt, hogy 1960-hoz képest az emberek aktív munkában töltött éveinek száma 44-ről 36-ra csökkent, viszont 8 év helyett immáron 20 esztendőt töltenek nyugállományban. Gyermekeik is jóval hosszabb ideig tanulnak, és addig ők sem keresők, tehát nem járulékfizetők. Honnan vegye tehát a társadalombiztosítás rendszere a nyugdíjasoknak folyósítandó összegeket? Hiszen egyre kevesebben és kevesebb ideig fizetnek járulékot. Márpedig a bérből élőknél jószerint ez az egyetlen megélhetési forrás idős korukra. Kelet-Európában különösen keveseknek van lehetőségük arra, hogy felhalmozott vagyonukból éldegéljenek. Azt mondhatják erre a kevéssé tájékozott polgárok: hát éljenek abból a pénzből, amit korábban a nyugdíjpénztárakba vagy a nyugdíjrendszerbe magába befizettek! Igaz, azt már mindenki felfogta, hogy a nagy kasszába befizetett pénzt rögtön kifizetik a mai nyugdíjasoknak. Na de esetleg a pénztárakba történt befizetések. De tessék mondani, az a pénz egy pántos ládában hever-e vajon? Dehogyis! A hagyományos előírások szerint biztonságos befektetésekbe kellett azokat helyezni, és régebben úgy gondolták, ilyen befektetés az ingatlan és főképp az állampapír. De mi is az állampapír? Az állam túlköltekezésének finanszírozója, a jövő terhére vállalt ígéret. Ezt az állam csak akkor tudja visszafizetni (a már felhalmozott állományokat persze gyakorlatilag soha), ha a gazdaság dübörög, és bőven van adóbevétel. A magánnyugdíjpénztáraknál is ez a helyzet: akkor várható jó hozam, ha egy valóban dinamikusan fejlődő gazdaságot finanszírozunk velük.
A társadalombiztosítási rendszer finanszírozása soha nem szakítható el a gazdaság mindenkori állapotától. Illúzió volt azt hinni, hogy ez a magánnyugdíjpénztárak bevezetésével elkerülhető. Erre a felismerésre kormányzatunk is eljutott. Ma már látszik a magánpénztárak kudarca számos helyen, ahol bevezették. A pénzközvetítő szektor erőteljesen tiltakozik minden visszarendezés ellen, hiszen milliárdos vagyonkezelésekről van szó.
Hogyan tovább? Nyilván úgy, hogy egyszerre oldjuk meg a jelen nagy problémáját, az államháztartási deficitet és a jövő kérdését, a finanszírozás fenntarthatóságát. Tehát ha visszaállítjuk a társadalombiztosítás központi rendszerét komoly változásokkal, amelyek a tartós finanszírozhatóságot biztosítják. Azt mindenképpen biztosítani kell, hogy akik kénytelenségből beszálltak a rendszerbe, azokat ne érje hátrány. A megfontolt reformnak néhány fontos alapelvét nem árt folyamatosan hangsúlyozni. Olyan társadalombiztosítási rendszer kell, amely biztosítja a munkáltatók érdekeltségét a gyermekesek foglalkoztatásában; megfelelő részmunkaidős lehetőségeket teremt a női munkavállalóknak; amely pótolja a nők gyermekvállalás miatt kieső nyugdíjjogosultságát; amely igenis munkához, járulékfizetéshez köti a nyugdíjat; és állami garanciát nyújt, hogy az erőfeszítésekkel arányos nyugdíjat, a mindenkori munkabérekhez arányosítva, ki is fogja fizetni.

A szerző egyetemi tanár,
a Demográfiai Kerekasztal tb-albizottságának vezetője