Soha, sehol, senki sem

Hatvan éve nyílt meg a munkatábor a Mátrában, ahol a politikai foglyok lassú kínok közti megsemmisítése lehetett a cél. Bár Recsken ma is él még két olyan ávós, aki valószínűleg részt vett az egykori kegyetlenkedésekben, és akivel minderről sikerült szót váltanunk, a faluban ma már nem beszédtéma, mi történt innen néhány kilométerrel arrébb a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben.

A prognózis egyszerű, mint egy pofon. A jelenlegi fejadagot, munkafeltételeket véve számításba, valamint a meglevő pszichikai kondíciókat, a tábor lakói egy éven belül éhen halnak. Azok, akik nem dolgoznak, kivételt képeznek. És egyes fiatal fiúk talán két-három évig is kibírják. De a tábor lakóinak 95 százaléka tizenkét hónap múlva nem él. Értsd, ahogy mondom: tizenkét hónap a végső terminus.
Faludy György: Pokolbeli víg napjaim

Két ministráns fiú őrizte mindenszentek ünnepén a templomi perselyt. Néhány sötét figura lépett hozzájuk, azt mondták nekik, tűnjenek innen. Dehogy tűnünk, hiszen a pap bácsi mondta, hogy vigyázzunk a pénzre, felelték a srácok. De az egyik kabátos alak keze azonnal pofonra lendült, s akkorát lekevert a közelebb álló gyereknek, hogy az rögtön a földön találta magát. Nemsokára feldúlták a közeli kastélyt, ahol akkoriban apácák laktak, állítólag molesztálták is némelyiket. 1949. november 1-je volt, ekkor jelent meg Recsken először az ÁVH.
Azon a télen megváltozott a falu élete. Az apácák hamarosan elmenekültek, a kastélyba beköltöztek az ávósok. (Az ÁVO, teljes nevén Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya mint rettegett karhatalmi szerv 1946 októberétől 1948 szeptemberéig működött, akkor jött létre még szélesebb hatáskörrel az ÁVH, vagyis a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, amely 1950-től független szerv lett. Annak tagjait azonban a népnyelv később is ávósként emlegette.)
Holló Imre alig múlt akkor nyolcéves, az ő társa kapta az első nagy pofont. Ma már nyugdíjas, dolgozott a kőbánya vezetőjeként, a rendszerváltozást követően pedig a község alpolgármestereként. Sok a Holló errefelé, meséli, 2002 és 2010 között Recsk polgármesterét és őt, az alpolgármestert is Holló Imrének hívták, pedig nincs rokoni kapcsolat közöttük.
A recskiek csak évekkel később helyi öregektől, leszerelt ávósoktól tudták meg, hogy a falutól körülbelül hat kilométerre lévő, lakott részektől távoli területet már akkor, ’49-ben kinézte magának a hatalom. 1950 júliusában született döntés a kőbánya megnyitásáról, s július 19-én tizenhárom őr kíséretében meg is érkezett az első harmincöt internált. Mondhatnánk, ők alkották az építőtábort. Az első nagy transzport, közel ötszáz fő, októberben jött Kistarcsáról, majd januárig kilencszázra, végül ezerhétszázra nőtt a létszám. Bank Barbara történész, a korszak kutatója azt mondja, négyezer-ötszáz főt akarhattak eredetileg elhelyezni Recsken, de erre nem maradt idő, s a feltételek sem voltak adottak. (Nagy Imre 1953-ban felszámolta a létesítményt.) A körülményekre jellemző, hogy eleinte elég vizet sem tudtak biztosítani a tábor területén, fürdőhelyiséget – már ha azt annak lehet nevezni – csak 1952-ben építettek. Mosakodni havonta egyszer lehetett: pénteken kezdték, s vasárnap volt, mire az utolsó fogoly is bejutott.
A tábor létezéséről a faluban mindenki tudott, de a környékbelieknek arról nem lehetett sejtésük sem, hogy a kettős szögesdrót kerítésen belül mi zajlik pontosan, kiket tartanak ott fogva. Még úgy sem, hogy – mint Zalavári György egykori erdész meséli – a közeli magaslatokról távcsővel azért be lehetett látni.
És ugyanígy a szögesdrót mögé zárt rabok egy része sem értette, miért került Recskre, hiszen többen közülük semmit sem tettek a rendszer ellen, de még csak nem is ismertek olyanokat, akik Rákosiék útjában állhattak.
Tóth Gézát Északkeleti Betörésnek becézte mindenki a táborban: az ő bűne annyi volt, hogy meteorológusként időjárás-jelentésében „lágy nyugati szellőket”, északkeletről, a Szovjetunió irányából „fagyos légrétegek betörését” ígérte. Mivel az ÁVH kémjelentést sejtett, az időjóst másnap internálták. Akadt olyan „bűnös”, aki részegen feküdt egy kocsma padlóján, miközben környezetében a rendszert szidták. Az ávósok őt is elvitték, hiszen ha ébren lett volna, nyilván egyetértett volna társaival. Böszörményi Gézát – a Recsk, 1950–1953 című könyv szerzőjét – tíz percen át hallgatták ki az Andrássy út 60.-ban: egyik volt osztálytársáról faggatták, akit két éve nem látott. Aláírta a jegyzőkönyvet, majd öt és fél évre leültették, ebből hármat a mátrai büntetőtáborban húzott le.
Holló Imre, a volt bányaigazgató és alpolgármester meséli: sok évvel ezelőtt autójával megállt egy benzinkútnál, ahol éktelen káromkodást hallott a kiszolgálóépületből. Erre a kint lévő benzinkutas odakiáltott társának: „Ne beszéljen így, mert megy vissza Recskre!” Holló úr rögvest visszakérdezett: „Recskre? De hiszen én onnan jöttem.” Mint kiderült, az idősebb kútkezelő az ötvenes évek legelején a politikai helyzettel viccelődött egy Pobjeda (a korabeli kocsi, amelyet előszeretettel használt az ÁVH, a rettegett fekete autó) sofőrjével, ami hiba volt. Másnap vitték Recskre.
És a hasonló történeteknek se szeri, se száma.
A faluban többen is egybehangzóan állították: a szabadnapos ávósok lejártak a faluba, de ahol megjelentek, onnan mindenki menekült. Ha valaki rájuk mosolygott, azt kérdezték, „mit röhögsz?”, s már kapta is a pofont. Ha rájuk sem nézett, az volt a baj. Belekötöttek fűbe-fába, főleg, ha részegek voltak, s általában azok voltak. Úgyhogy az emberek, amennyire lehetett, kerülték őket. Akadtak persze kivételek: a falubeli lányok közül többen is keresték az ávósok kegyeit, vonzó volt hatalmuk, hogy senki sem mer ellentmondani nekik. Meg a fizetésük is a háromszorosa volt az itteni munkásokénak. Körülbelül harminc ávós recski nőt vett feleségül, s később is a faluban maradt. Közülük ma már csak ketten élnek, hamarosan velük is elbeszélgetünk.
A recski munka az idevezényelt ávósoknak büntetés volt? – merül fel a kérdés, s a történész szerint ez többé-kevésbé igaz. A külső őrség sorozott katonákból, határőrökből állt, ők nem is érintkezhettek a rabokkal – mondja Bank Barbara. Egyikük jóval később tudta csak meg, hogy a fogvatartottak egyike az unokatestvére volt. A belső őrizetet biztosította a VI/2-es börtönügyi osztály, amelynek tagjai között bőven voltak problémás egyének. Egyikük korábban ittasan lövöldözött a ligetben, mások gyakran verekedtek a kocsmában – az ilyeneket jobb volt elrakni Budapestről a Mátrába, távol mindentől. Hetven-nyolcvan százalékuk írni-olvasni is alig tudott, családjuk, gyerekszobájuk nem volt, számukra igazán nagy lelki megterhelést nem jelentett, hogy szenvedni láttak embereket maguk körül. Jellemző, hogy az egyik részeg ávós lelőtte a villanypózna tetején dolgozó szerelőt, mert azt hitte, hogy szökni próbáló rab. A bezártságot, a folyamatos nyomásgyakorlást, a teljes bizalmatlanságot, egymásról jelentgetést ők is nehezen viselték, egyikük öngyilkos lett, másikukat viszont túlzott engedékenysége miatt bevágták a rabok közé.
Zalavári György, az erdész 1943-ban állt munkába, még most, nyolcvanhat évesen is járja az erdőt, gombászik, gondozza a veteményt, autót vezet. 1950 és 1953 között is gyakran megfordult a tábor körül – munkaköri kötelessége volt –, de ő is csak ötven méterre közelíthette meg a kerítést. Mindig előre jelentenie kellett, milyen ruhát visel, mikor érkezik, hogy az őrök felismerjék. Így is rendszeresen rákiáltottak az őrtoronyból, hogy „Állj! Ki vagy?” – ilyenkor igazolnia kellett magát, aztán mehetett tovább. Büszke rá, hogy – bár többször győzködték – sosem lépett be a pártba. Egyszer cigarettát szórt ki a foglyoknak az útra, ahol dolgozni jártak, de az ávósok észrevették. Azt mondták, még egy ilyen, s ő is megy a bányába követ törni. Évekkel később Gyurka bácsi tényleg a tábor lakója lett, sőt nála több időt senki sem húzott le ezen a helyen. De szerencsére ő már nem mint rab került ide. Az ávósok házából erdészlak lett, a Zalavári család szolgálati lakása, itt élt a házaspár két kislányával 1957-től a hatvanas évek közepéig. Egyszer még Kádár János is betoppant hozzájuk Piros László belügyminiszterrel, az ÁVH korábbi parancsnokával (és a szegedi szalámigyár későbbi vezérigazgatójával) az oldalán, de nem mondtak semmit, csak körbejárták a területet. Amikor a család idekerült, még álltak a barakkok és a többi épület is, abban az évben, 1957-ben fogtak hozzá a bontáshoz. „A fél falu innen építkezett” – emlékeznek vissza Zalaváriék, hiszen aki csak tudta, hordta el a téglát, faanyagot. Az erdészet pedig feladatul kapta, hogy miután az épületek maradványai eltűnnek, fákkal ültessék be a területet, hogy nyoma se maradjon annak, ami 1950 és 1953 között itt működött. Az erdészlak és mögötte a trafóház maradt csak meg, de az egykori betontalapzatokat sem törték fel, aki ellátogat az emlékparkba, ma is láthatja.
A kiállítóhely tavasztól őszig tart nyitva, az egykor ávós-, majd erdészlak bejáratánál Rákosi Mátyás méretes fotója köszönti az idelátogatókat, a benti három teremben pedig fotók, leírások és néhány korabeli tárgy segítségével idézhetők meg az ötvenes évek. A tárlatot az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársai állították össze. Az emlékház vezetője Gáspár Emil, a recski iskola korábbi igazgatója. Azt mondja, évente körülbelül huszonötezren keresik fel az emlékparkot, amely magánkézben van, s ahogy az előző időszakban, úgy most sem kapnak központi támogatást. Bank Barbara háromdimenziós installációt, a tárlat bővítését álmodta meg, de a fejlesztésekhez szükséges pár millió forintot is úgy kell összekalapozni. Az igazgató úr körbevezet, megmutatja az épület mögötti romos trafóházat is, ahol minden eredeti: itt az ötvenes évek óta csak romboltak, de nem építettek semmit. Gáspár Emil azt mondja, ökumenikus kápolnává szeretnék alakítani, lehetőleg az eredeti falak meghagyásával.
A recski önkormányzat források nélkül inkább erkölcsi támogatást nyújt a munkatábor emlékét őrzők számára. A szép fekvésű bányásztelepülést körülbelül háromezren lakják, az épületek többsége rendezett, elsőre nem látszik, hogy az itt élők is komoly nehézségekkel küzdenek. Holló Imre nyolc éven át szolgált polgármesterként, de a legutóbbi választási küzdelemben alulmaradt. Szombat van, épp befejezték az ebédet, amikor betoppanok hozzájuk. Felesége kávét hoz nekünk, hozzá tejszínhabot. A község eddigi első embere szerint nincs oka szégyenkezni: rengeteg utat leaszfaltoztak az ő ideje alatt, nyertek több pályázaton, szépen felújították az óvodát. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a bányászat egykor ezerkétszáz embernek adott itt munkát, ma meg már helyben az önkormányzat a fő foglalkoztató, ami szavai szerint a legkevésbé sem szerencsés helyzet. Aki tud, Egerben dolgozik, amely huszonhét kilométer ide. S ha már a szülők a városba járnak, hát a gyerekeket is oda viszik iskolába, ami ugyancsak nem kedvez a kistelepülésnek.
– Része-e az egykori munkatábor bármennyire is a helyi közbeszédnek, foglalkoznak-e vele az emberek? – kérdezem. Holló Imre azt feleli, a táborról régebben is tudtak, de csak Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmjéből értesültek arról, valójában milyen kegyetlenségek történtek. De a faluban mindig is úgy gondolták, nekik semmi közük ehhez: sem az őrök, sem a foglyok nem recskiek, egyszerűen csak úgy hozta az élet, hogy épp az ő falujuk mellett létesült a láger. A bányászati lehetőségek, az utak és a vasút megléte valószínűleg közrejátszott a döntésben, „de nekünk akkor sem volt semmi kötődésünk hozzájuk”, mondja. Ugyanerre a kérdésre a volt bányaigazgató, Holló Imre azt feleli: az ötvenes években nem mertek beszélni az emberek, aztán már nem is lett téma, csak a rendszerváltáskor. Több ávós maga is munkás, így beosztottja lett a bányában, mint a Hőbörgő néven ismert néhai Bálint János, akit két fiatalember 1990-ben alaposan elvert. A szintén egykor ávósként, majd rendőrként dolgozó Nagy Istvánt kidobták a vonatból, de túlélte, hiszen a „mátrai vicinális nem száguld”.
Hogyan viszonyultak az emberek, volt ávósok és korábban rettegésben élő recski lakosok egymáshoz? Erre a kérdésre már az öreg erdész felel: „Sehogy. Ez a kérdés egyáltalán nem téma a faluban, el van felejtve.”
Pedig az utolsó pillanatban vagyunk, ha még élő szemtanúkat, akár rabokat, akár őröket bevonva próbáljuk dokumentálni, amit eddig nem sikerült. Bank Barbara szerint még rengeteg a feltáratlan dokumentum, el nem mondott történet, megválaszolatlan kérdés. Mindenekelőtt az: mi alapján válogatták össze a Recskre küldött rabokat szocdemektől a Horthy-korszak katonatisztjeiig, érdemes-e egyáltalán bármiféle logikát keresni az erre vonatkozó döntések mögött? Az sem tisztázott, mi lett azzal a rengeteg pénzzel, amelyet az ÁVH a bányamunkákért kapott, merthogy nem a rabok jólétére fordították, az biztos. Mint ahogy az is: rengeteg besúgó volt a rabok között, majdnem minden öt–hét fős klikkben akadt valaki, aki egy tál jobb ételért, kevesebb verésért információkat adott ki társairól. Ítéletet mondani felettük hatvan év múltán nem egyszerű. Akik 1950-ben idekerültek, azokat lassú kínhalálra ítélte a rendszer, oly módon, mint az a Recsket megjárt Faludy György mottóul idézett soraiból kiolvasható. Élelem alig jutott, orvosi ellátás sem volt megfelelő, a szigetelés nélküli, összeeszkábált barakkokban télen nem sokkal lehetett melegebb, mint odakint. Pedig itt, a Mátrában kegyetlenek a telek, nem ritka, hogy mínusz húsz foknál is hidegebb a levegő. 1951–52 telén sokan meg is haltak. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tudtak erről – ha máshonnan nem, az 1951-ben megszökött Michnay Gyulától. (Aki az ismert gyáros, Weiss Manfréd lányának, Editnek a közbenjárására olvashatta fel rabtársai nevét a Szabad Európa Rádióban.) De nem tettek semmit. S később sem vontak felelősségre senkit, egyszer sem merült fel, hogy a tábor létrehozóit vagy az előírásokat túlteljesítő, kegyetlen őröket bíróság elé állítsák. Igazán még csak stigmatizálttá, megbélyegezetté sem váltak. Ami persze sem azt nem jelenti, hogy a tettesek lelkiismerete megnyugodhatott volna, sem pedig, hogy tényleg minden el lenne felejtve.
A faluban élő két egykori ávóst én is megpróbáltam szóra bírni. (Bár nevemet elárultam, és azt is, hogy a falu történetét feldolgozó íráshoz gyűjtök anyagot, azt nem mondtam el, hogy a Magyar Nemzet munkatársa vagyok, mert attól tartottam, ez meghiúsíthatja a beszélgetést.)
Kató Bertalan egykori recski ávós sajátos utat választott: Magyarországon az elsők között állt be a Jehova tanúi közé, évtizedek óta – legalábbis látszólag – csak a vallásnak él. „Hitünk tiltja, hogy a közélettel, politikával foglalkozzunk” – hárítja el a megkeresést, pedig első körben csupán Recskről, az itteni emberekről, kultúráról, vallási életről faggattam volna, hogy aztán egy hajtűkanyarral a történelem is előkerülhessen.
Ismerősei elmondása szerint Kató Bertalan valóban nagyon komolyan veszi a sajátos gyülekezetben folytatott hitéletet: fiával téríteni jár, lényegében másról nem is lehet beszélni vele.
Talán mentsvárkeresés, menekülés vagy önbecsapás ez a részéről.
Vereczki Jánost, a Kis Pirosként, Vörös tizedesként emlegetett egykori ávóst jobban ismerik a faluban, de múltjáról nem vagy csak ritkán beszél idegeneknek. Újságíróknak meg aztán különösen. Sikerül megszerezni címét, de a csöngetésre senki sem reagál, a telefont sem veszi fel. Többször visszajövö