Szabadság, béke

Hová tűnt a „csőcselék”, hová az égő kukák, hová lett a Nagy Hazug s a sok őrjöngő fakabát? Mondjátok, miért van így? Mondjátok, miért van így?
Mi nyelte el a düh kiáradását?
Hosszú évek után most jó volt bejárni ezen a szent napon a várost. Olyannak látszott minden, mintha fényben fürödne és fényt árasztana. Az ünnepet nem zavarta meg egyetlen hamis hang, nem illő gesztus. Több tízezer ember volt az utcákon és a tereken. Mosolygó rendőrök sisak és pajzs nélkül nemzetiszín zászlócskákat osztogattak a gyerekeknek. Micsoda másság!
Négyezer ember járt a Parlamentben. Nyitott volt minden. A közjogi méltóságok nem bujkáltak rácsok és kordonok mögött. Egyetlen épület tetejéről sem kémleltek mesterlövészek. Nem volt motozás. Sün. Tonfaerdő. Egy asszony a Kossuth téren odament egy rendőr leányhoz és azt mondta: „De jó, hogy ilyennek láthatlak titeket!”
Ez hát a szabadság?
Kétféle nemzeti ünnep létezik talán? Az egyik vicsorgó, véres, bömbölő? A másik mosolygón könnyes és szelíd? Kétféle nép van? Kétféle fajta él Magyarországon? Az egyikben habzó gyűlölet uralkodik, a másikban nyugodt, tündöklő béke?
Vagy másról van szó? Kétféle hatalomról? Az egyik szembefordult a közakarattal, a másikat a közakarat emelte föl?
Ha egymás mellé tesszük az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának „ünnepléséről” és az ideiről készült képeket, két merőben különböző világ tárul fel előttünk, s rádöbbenünk, hogy a magyar emberek mennyire akarták a változást. Szinte úgy, mint ’56-ban. Egyik fülünkben még ott dübörögnek Beethoven Edmond-nyitányának komor hangjai, a másikban pedig felcsendül az Örömóda.
Ha hiszi a világ, ha nem: Magyarország örül.
Mit érezhettek az igazi ünnep láttán azok, akik az előző esztendőkben úgy ünnepeltek rácsok és kordonok közé szorítva, mint saját uralmuk rabjai? Tartott-e önvizsgálatot az a bátor és büszke férfiú, aki letegezte ’56 mártír miniszterelnökét, s a fülébe suttogott: Te mit tennél a helyemben, Imre?
Azt tette volna?
Szégyenkezett-e a Bátor ezen az örömtől és békétől verőfényes napon? Átfutott-e tág lelkiismeretén a kétség: vajon másképpen tehettem volna? Megkérdőjelezte-e legalább egy pillanatra a saját politikai és emberi adottságait?
Másoknak jó volt látni és átérezni ezt a békességet, ezt a nyugalmat, ezt az örömöt, az ünnep valódi méltóságát, s tudni, hogy valójában ez Magyarország, hogy ilyenek a magyar emberek.
Feltehetnénk a kérdést: jobb így a rend? Jobb így a rend őreinek lenni?
Nagyot és mélyet lélegzett ez az ország. A változás friss levegőjét árasztották az ünnepi utcák és terek. És a reményét: lesz erőnk, türelmünk és jó kedvünk kivárni a vígabb esztendőket.
Mintha ’56 igazi üzenete érkezett el volna hozzánk: hogy az, amiért oly sokan adták az életüket, a szabadság, mégiscsak megtermi gyümölcsét, a demokráciát, a szolidaritást, a szeretetet, az egyetértést és az összetartozást.
És ezt az áldást a hatalom csak szolgálni tudja, mert sohasem felülről jön, nem onnan származik, hanem az emberek vágyaiból, akaratából és tetteiből.