Szarvasbogár az ablakban

A magyar szocreál építészet nagy értékének tartom nemzetközi összehasonlításban is, hogy bár valamelyest igazodott a kényszerhez, ennek ellenére autochton tudott maradni. Itt is érvényesült a vigyázó szemeteket Moszkvára vessétek elve, de azért valamennyire a saját hagyományainkból is táplálkozhattak az alkotók. Nem véletlen, hogy 1955, a korszak lezárása után az építész teoretikusok között is polémia alakult ki, vajon létezett-e nálunk egyáltalán szocreál – mondja Prakfalvi Endre művészettörténész, A szocreál Magyarországon című kötet társszerzője.

Prakfalvi Endre művészettörténész, a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa; fő kutatási területe a XX. századi magyar építészet története. Szücs Györggyel közösen írt, a korszak képző- és építőművészetével foglalkozó könyvében (A szocreál Magyarországon. Corvina Kiadó, 2010) az ötvenes évek első felének építészetét mutatja be.

Miért éppen a szocreált választja témájául egy építészetet kutató művészettörténész?
– Egyszerűen érdekelt a dolog. Időközben egyértelművé vált, hogy számos vizsgált épület azért esztétikai élményt is tud nyújtani.
– Ha röviden kellene definiálnia, mi a szocreál?
– A közgondolkodás szerint, ezt elégszer tapasztalom munkahelyemen, a Magyar Építészeti Múzeumban is, szocreál az, ami a szocializmus alatt épült, és általában a legtöbb ember a panelházakból álló lakótelepeket érti rajta. Erről szó sincs: a szocreál abban az értelemben, ahogyan mi használjuk, az ötvenes évek művészete. Ami az építészetet illeti, általában 1955-tel zárják le a korszakot, nem alaptalanul. Ezt összekötik azzal, hogy Hruscsov 1954 végén egy építészekből álló moszkvai plénum előtt tartott beszédében – ugyan nem néven nevezve, de lényegében – kidobta a süllyedő hajóból a szovjet szocreált.
– Miért?
– Nagyon költséges volt, s ott sem tudta megoldani a lakáshiányt, úgyhogy Hruscsov azt mondta, jöjjön az előregyártás, a panel. A Szabad Nép 1954. december 30-án teljes oldalon citálta a szavait, és bár szilveszter lázában égve a magyar építészek figyelmét még alighanem elkerülte a hír, ha addig nem lett volna világos, január első napjaiban egyértelműen kiderült, hogy akkor ennek vége van. Megyjegyzendő, hogy Molnár Péter a siófoki meteorológiai állomás épületének tervével már hónapokkal korábban megtette ezt. A szocreál kifejezést a Kádár-korszak is használta. Amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt 1957–58-ban lefektette az új művelődéspolitika alapelveit, leszögezték, hogy a világ művészeti ábrázolásának a szocialista realizmus a legadekvátabb formája, ám ő elsősorban az irodalomra gondolt. Az építészet ekkor már korántsem volt olyan fontos, mint az évtized első felében: iparpolitikai kérdésként kezelték, és nem hirdettek stíluspreferenciát. Egyfajta hangsúly-áthelyeződés már Nagy Imre miniszterelnöksége idején megtörtént a reprezentatív középületekről a lakásépítésre, hiszen a már a két világháború közt is súlyos lakásínség, megfejelve a háború pusztításával, elviselhetetlen méreteket öltött.
– Lehet-e művészet egy diktatúra terméke?
– Mi elsősorban nem történészként, hanem művészettörténészként kezeljük ezt az időszakot. Kétségtelenül tragikus időszak volt, de ezt a történettudomány már föltárta, ez nem a mi dolgunk. A korszakot egyébként nem szeretjük, akár a formavilágát sem kell szeretnünk, de a könyvünkben is azt igyekeztünk bemutatni szerzőtársammal, hogy ez nagyon sokszínű építészet, változatos művészet volt, és művészettörténészként nem félünk tőle, hogy bizonyos produktumait művészetként mutassuk be.
– Milyen építészetet vártak el a mérnököktől a szocreál szellemében?
– 1945 után a képzőművészek és az építészek a közvetlen előzmények, az avantgardizmus, illetve a modernizmus eszközeivel kezdték felépíteni az új világot. Kiváló modernista épületek jöttek létre, ám Révai József 1951 tavaszán, még mielőtt ősszel „hivatalosan” is becikkelyezték volna, hogy mostantól fogva a reformkor építészete, a klasszicizmus az alapvető hagyomány, amelyre támaszkodni kell, felszólalt egy Magyar Dolgozók Pártja által rendezett vitán. Arról beszélt, hogy itt, elvtársak, az a fő baj, hogy a nemkívánatos könyveket levetetjük a boltok és a könyvtárak polcairól, a képeket leakasztatjuk a múzeumok falairól, a szobrokat eltávolíttatjuk, de ezek a házak még évtizedekig itt állnak a mi szégyenünkre! Gondolt itt többek között a budapesti képviselői irodaházra, amelyről például azt mondta, olyan, mint egy skatulya, amelybe ablakokat vágott egy gyerek, hogy el ne pusztuljon a belezárt szarvasbogár.
– Miért épp a klasszicizmust választották követendő iránynak?
– Erősen átideologizált világ volt az, amely a művészekkel szemben is megfogalmazta a maga elvárásait. Az új hatalmi berendezkedés úgy határozta meg magát, hogy mi egy történelemben soha nem látott alakulat vagyunk, gyökeresen mások, mint bárki előttünk, ezért nekünk gyökeresen más művészet is dukál. A kapitalizmus, pláne az imperializmus művészetét meghaladtuk, ahhoz nem lehet nyúlni, de valamire azért csak kellett támaszkodni. Megnézték, melyik korszak vállalható, s arra jutottak, hogy ez a magyar reformkor, amely elvezetett a forradalomhoz és a szabadságharchoz. Akkoriban úgy fogalmaztak, hogy ha Petőfi élne, egész biztosan kommunista lenne.
– Hogyan viszonyultak az építészek az új irányhoz?
– Mind ők, mind az ideológusok érezték, hogy ha egy az egyben átvesszük a reformkor klasszicizmusát, az nem épp az lesz, amire az elvtársak vágynak. Révai maga is világosan kifejtette, hogy nem szeretné, ha egy falusi kultúrház sziluettje mögött egy dabasi kisnemesi kúria képe sejlene fel. Az építészszakma dokumentálhatóan megfogalmazta a hatalom számára, hogy ha hagyják dolgozni az építészeket, ha nem kötik gúzsba őket, akkor az adott anyagi lehetőségek közt jobbat fognak szállítani, mint bárki várná. Jól képzett szakemberek voltak, valóban lehetett bízni benne, hogy megoldják a feladatot. Valószínűleg ezzel is öszszefügg, és ezt a magyar szocreál építészet nagy értékének tartom nemzetközi összehasonlításban is, hogy bár valamelyest igazodott, de autochton tudott maradni. Itt is érvényesült a vigyázó szemeteket Moszkvára vessétek elve, de azért döntően a saját és egyes európai hagyományokból táplálkozhattak. Nem véletlen, hogy 1955, a korszak lezárása után az építész teoretikusok között is polémia alakult ki, vajon mennyiben létezett nálunk egyáltalán szocreál.
– Máig sok emberben kelt visszatetszést a korszak építészeti öröksége, joggal, hiszen óhatatlanul összekötik az azt megrendelő politikai rendszerrel. Lehet például műemlék egy szocreál épület?
– Abszolút. Vannak országok, általában a világ boldogabbik felén, ahol a műemlékvédelem pontos kritériumokon nyugszik. Akadnak helyek, ahol élő építész műveivel eleve nem foglalkoznak, máshol ötven, hatvan, száz évet várnak, míg valamiből műemlék lehet. Nálunk azonban a történelmünk során oly mértékben károsodott az épületállomány, hogy kicsit talán rugalmasabban kezeljük a kérdést. Az ezredfordulón jutottunk el oda, hogy kollégám, Lővei Pál vezetésével kutatást és kiállítást szerveztünk A műemlékvédelem táguló körei címmel. Ennek során azt vettük számba, melyek azok az időszakok, épületek, amelyek a közeljövőben számításba jöhetnek mint műemlék, és egészen a hatvanas-hetvenes évekig értünk a felsorolásban. Az egykori Vörös Hadsereg, ma Hűvösvölgyi úti virtigli szocreál épület, a Gádoros Lajos és Mühlbacher István által tervezett szinkronműterem például már műemlék.
– Ha nem fullad ki olyan hamar a szocreál lendülete, hogyan nézne ki egy „ideális” város?
– Szerencsére hamar kifulladt, úgyhogy viszonylag kevés példát lehet mondani. A szocialista új város elemei azért itt-ott láthatók, kiváltképp az egykori Sztálin-, ma Dunaújvárosban. Jellemzői az egyenes utcák, az apszisokra, főtengelyekre szerveződő felépítés. Kiemelt jelentőségű a vegetációmentes főtér a pártházzal, tanácsházával, annak tornyával, Sztálin-szoborral. Mindebből Dunaújvárosban is csak a viszonylag kisszerű pártház valósult meg. Fontos, hogy a városban található üzemépületek össze legyenek kötve a főtérrel. A fő elvi szempont pedig, hogy egy város fejezze ki a rendszer egalitárius jellegét, és nyújtson mindenkinek azonos minőséget, ami persze már akkor sem valósult meg, mert még Sztálinvárosban is épültek tágasabb, jobb fekvésű lakások az – Orwell-lel szólva – egyenlőbbek részére. Egyébként épp nemrég beszéltem egy konferencián arról, hogy urbanisztikai szempontból mi volt, mi lehetett volna szocialista ezekben az új városokban, városrészekben. Nos, az, hogy sem a város szövetében, sem az emberi kapcsolatokban nem jelenhet meg szakrális elem. Nem véletlen, hogy a rendszerváltozás után Dunaújvárosban épp a templomépítés volt az egyik elsődleges teendő.