Télűző

K Ö N Y V E S H Á Z

Sereglettek a tisztelgők a Hagyományok Házába a kilencvenéves Karsai Zsigmond köszöntésére. Egy tanítvány ezzel a találó mondattal jellemezte az eseményt: Zsiga bácsi életében átallépte a világot. Nevezetes emlékkönyv is készült az októberi alkalomra, akkor még egyetlen példányban, életútmérő összefoglalással. Táncosok, énekesek, zenészek sorakoztak fel, hogy bizonyítsák: igazi követői a tanár úrnak. Az erdélyi Lőrincréve, a szülőhely hangulatát idézték föl a dalok, a tánclépések. Az emlékezők sorolták, menynyit láttak, tanultak, kaptak hosszú évtizedek alatt Zsiga bácsitól, aki bő fél évszázadon keresztül mutatta fáradhatatlanul, hogyan kell lépni, fordulni, élni együtt a tánccal, dallal, zenével.
Lőrincréve – említsük meg mindenekelőtt a Maros-fordulót, ahonnan már felnőttként indult a világba a festőművésznek készülő Karsai Zsigmond. Az indult ige nem pontos, mert valójában menekült a katonai szolgálatból súlyos betegen szabadságra engedett ifjú, és tiltott határátlépése az életben maradását jelentette.
Kolozsváron operaházi díszleteket festett a mindennapi kenyérért, de egyre nyugtalanította a továbbtanulás kérdése, amelyet a budapesti főiskola jelentett volna, ha a háborús idők megengedik. Második nagy vállalkozása a továbbtanulásért Pécelig kormányozta, ahol úgy érezte, megérkezett. Úgy ítélte meg, hogy fennmaradását az egykori erdélyi életmód folytatása biztosíthatja, így lett szántó-vető gazdálkodó, ahogyan a Maros melletti otthonban tanulta. A nehéz létfeltételek mellett mégis kiszorította idejéből, hogy párhuzamosan végezze a képzőművészeti főiskolát. Igaz, hogy a bejárás sokszor csak a tehervonat fékezőfülkéjének igénybevételével sikerült. Ám mielőtt új életpályát kezdhetett volna, nagy csalódás érte. A Táncolók a csűrben című, nagy műgonddal komponált festményét, amelyben benne volt az otthon szépsége, a táncosok és a táj minden részlete, elutasította a főiskola politikai mindenese: semmi szükség a népi romantika dicsőítésére, készítsen más értékelnivalót.
Karsai Zsigmond nem készített, de ekkor szegődött teljes erejével a népművelődés új feladatainak szolgálatára. A gyűjtés, a feldolgozás, a terjesztés, a népszerűsítés minden módját, alkalmait személyes jelenléttel igyekezett megismertetni az országon belül, majd a nagyvilágban, más földrészek színpadain is. Közben a csöndesebb napokon készült a híres táncok, közöttük a pontozó mozdulatainak „lekottázására”, mert így érezte teljesnek a megőrzést. Mindig talált időt arra, hogy részt vehessen egy-egy alkotótábor munkájában.
Karsai Zsigmond személyében hagyományteremtő népművészt tisztelhetünk. Pécelen azzal gazdagította a téli farsangi szokásokat, azok újkori felelevenítését, hogy lakóhelyére hozta a lőrincrévei bál hagyományát: a művelődési otthonban minden télen az ő jelenlétében idézték föl, hogyan zajlott annak idején szülőfalujában a télűző mulatság. A teljesség kedvéért nyaranként autóbuszra ültette tanítványait, és meg sem álltak Lőrincrévéig. Erdélyben rokoni fogadtatás, közös vacsora várta őket, majd a szabad ég alatt az otthoni művelődési ház udvarán tánc és ének kivilágos-kivirradtig. És ez a jó szokás megmaradt mostanáig.
Nem mulasztotta el alkotóművészünk azt sem, hogy jó szívvel és ajándékkal érkezzék a felnevelő föld híres kollégiumába: a nagyenyedi műhely, a nevezetes iskola gyűjteményében ott találhatók festményei. Most új kötete van soron, amely kilencvenedik születésnapjára jelent meg. „Szeretném személyesen hazavinni – mondta Zsiga bácsi reménykedéssel –, bár a mostani alkalomra kétbotos kísérettel érkeztem.” November elején már kapható lesz a különleges válogatás, amely a sokszínű életműből tallóz.
(Karsai Zsigmond festőművész, a népművészet mestere. Szerk.: Felföldi László–Bánszky Pál. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest, 2010. Ármegjelölés nélkül)