Azt hisszük, ismerjük jól: megsérül, és sebeket forraszt, néz, lát, villamoson utazik, simogat, vagy épp tör-zúz, táncol, meghal, szóval él. Ennyi a test. Gyarapodik és pusztul. Mindeközben, ha az ember önmagát figyeli, egyre kevésbé bír vele azonosulni, egyre kevésbé érti. Valami vendégségérzés lép az egykori azonosságérzet helyébe. A testünk vagy szolgánk – ahogy egyik versében Takács Zsuzsa is nevezi – az a hely, ahol az én vendégeskedik, kirándulásokat tesz múltba és jövőbe. Amíg a test a jelenben marad, az idő könyörtelenül rajta hagyja nyomait. Mi marad hát? A beletörődés és az emlékezés. Azonban ha az ember elég bölcs, az elidegenedés helyébe léphet a szeretet, noha a velünk történő kegyetlen változásokba igazából soha nem lehet belenyugodni. Mégis a testünkön keresztül tanulhatunk meg magunkról a legtöbbet. Neki köszönhető az a rengeteg szépség és emlék, amely finom érzékiséggel, minden érzékszervünket ingerlő élményként jelenítődik meg A test imádásában. Takács Zsuzsa szelídsége és létértelmező igénye mindezt persze úgy fogja meg már a nyitóversben is, hogy az csöppet sem tolakodó vagy hatásvadász. „Sírt örömében testükből / a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt, / sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most / büntetnek, a hónapok óta érzett, / alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.”
Felkavaró verseket olvashatunk a Nyelvtan, haladóknak című fejezetben. A lírai önvallomást a költőnő mindazoknak ajánlja, akik megtapasztalták, milyen az, ha a test veszi át az uralmat a lélek felett, és a fájdalom nem hagyja aludni, gondolkodni, érezni az embert. Ezek a versek azokhoz is szólnak, akik egészségesek ugyan, a részvét képességével mégis tudnak azonosulni és együtt érezni azokkal, akik a rákkal küzdenek. A téma veszélyes, mondhatnánk azt, hogy könnyű így érzelmeket kiváltani az olvasóból, mégsem válik egyetlen költemény sem szenvelgővé. E tömör írások hatalmas önfegyelemről tanúskodnak, visszafogottságukban rejlik az igazi erő.
A könyv másik legsúlyosabb részét a Kalkuttai Teréznek emléket állító versek adják. Komoly egzisztenciális, teológiai és erkölcsi mélységekbe vonnak be minket, miközben végigkövethetjük, ahogy egy fiatal nő elveszti hitét, aki ennek ellenére mindvégig rendületlenül teljesíti feladatát: „Mosolyom / köpeny, mely ürességemet betakarja.” Érdekes, hogy a költemények hangneme sokszor igen prózai, noha szonettformában íródtak. Az utca, a nyomor, India színes és elborzasztó világának hátterében egy tiszta női hang belső monológjait, vívódásait halljuk, amelyek megszólítottja mindvégig Isten, aki nem válaszol. Teréz anya korunk kereső, cselekvő embere volt, aki kitartott Isten, de még inkább az emberek mellett. Végezte feladatát, miként az ember is kitart a teste mellett, amíg él.
(Takács Zsuzsa: A test imádása; India. Magvető Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2490 forint)
origo.hu
Így Magyar Péter lejtmenete nem áll meg
