Üres zászlótartók a házakon október 23-án

A kitűzött zászlónak önmagán túlmutató jelentése van. Olykor győzelmet, máskor behódolást, ismét máskor emlékezést jelent. Utolsó pár, előrefuss! Emlékszünk még a világra, amelyben proletárok egyesültek és amelyben a magyar zászlót és a munkásmozgalom vörös zászlaját – párosan szép az élet – egyszerre kellett kitűzni a nagy nemzeti, avagy mondjam inkább így, politikai ünnepek alkalmával. Nagy politikai ünnepből négy is akadt. Két magyar és két vörös természetű. Március 15. és augusztus 20. voltak a magyar, április 4. és november 7. meg a vörös ünnepek. Illetve volt még egy ünnep, a Tanácsköztársaság kikiáltásának ünnepe, március 21. Ezt kvázi pótkocsiként kapcsolták a vágy március 15-i villamosához, de nem teljes lélekkel, hisz nem volt munkaszüneti nap.
Aczél György és Kádár János frizsider-köztársaságában a rendért lakóhelyi szinten az illetékes elvtársak, a házmesterek feleltek. Az ő feladatuk volt egyebek mellett az ünnepek zászlórendjét is biztosítani. Hogy mindig legyen rúd a tartóban. Szem nem maradhatott szárazon, ház nem maradhatott illő dísz nélkül ünnepek alkalmával. Egy puszi jobbról, egy puszi balról, a vasvillaként meredő kettős tartókba rendre belekerült a vörös és a magyar zászló. Aki meg véletlenül meg merte kérdezni, hogy miért van kitűzve a szovjet zászló is, annak elmagyarázták: a munkásmozgalom vörös zászlaja nem szovjet zászló. Summa summarum, volt egyfajta rend egész 1989. október 23-ig.
E napon a Magyar Népköztársaság ünnepélyesen és dicstelenül kimúlt, hogy átadja helyét a Magyar Köztársaságnak. A megszépítő messzeség szociáldemagóg módon akármikor rákérdezhet: és hova lett belőle a nép? Néptelen és népszerűtlen köztársaságunkban a népesség valóban fogyatkozik, így értelmezve tehát akár azt is mondhatjuk, hogy egyre kevesebb benne az istenadta nép, ugyanakkor ez a köztársaság a valamikori népköztársasággal ellentétben mégiscsak szabad. Cselekvőképes. És mellesleg az ünnepei sem ugyanazok immár, mint az egykorinak.
November 7. és április 4. megszűnt piros betűs ünnep lenni, e számok visszafeketedtek a naptárban, a magyar zászló pedig egyszer s mindenkorra megszabadult lánglelkű tartótisztjétől, a munkásmozgalom vörös zászlajától. Március 15. és augusztus 20. maradt piros betűs ünnep, ám utóbbi az 1949-es alkotmány ünnepe helyett immár az államalapítás ünnepeként aposztrofálhatja magát, valamint új nemzeti ünnepként bekerült a nagy napok sorába október 23. Elvileg ezeken a napokon kellene kitűzni a zászlót a kapu fölé, de kiknek is vajon? Házmesterek már alig vannak. A bérlakásokkal együtt kikoptak a jelenből. Akik kitűzhetnék ünnepek alkalmával a nemzeti zászlót, azok a gondnokok vagy a tulajdonosi közösségek. Ha erről ők elfeledkeznek, az bocsánatos bűn a mai világban. Szavazni sem kötelező. Az ünnepi díszmagyar ma: fakultatív angol. Beleillik a trehány, individualizált, globalizált világ szabados stílusába. Ha Washingtonban emberi jog a zászlógyalázás, akkor nálunk ugyan miért is volna kötelező az ünnepi zászlódísz lakossági szinten?
Úgy gondolnánk, hogy a zászlónemkitűzők egyszerűen lusták. Politikailag inaktívak. Figyelmetlenek. Nyilván efféle zászlónemkitűzők is léteznek, az viszont már túlmutat a puszta nemtörődömségen, ha bizonyos kapuk fölé március 15-én és augusztus 20-án oda tud kerülni a nemzetiszínű lobogó, de október 23-án nem. Ha más ünnepeken oda tud kerülni, ahová kell, akkor elvileg megvan a zászló is és a megfelelő ember is. Angyalföld egynémely körzetében ez gyakori jelenség: október 23. hanyagolása. Idén is hosszasan lehetett sétálgatni október 23-án bizonyos angyalföldi utcákon, és zászlónak se híre, se hamva. Üres zászlótartók árválkodtak a kapuk felett.
Akik ismernek, tudják, nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek. Nem hiszem, hogy Tóth József, újraválasztott angyalföldi polgármester vörösbáróként tudatosan parancsolta volna meg a zászlókitűzés hanyagolását október 23-án. Kisebb gondja is nagyobb ennél, nem életszerű. Ami életszerű, az sokkalta rosszabb. Itt egy sokkal öntudatlanabb és veszélyesebb jelenségről van szó. Arról, hogy október 23. sokaknak még mindig nem hivatalos ünnep. Nem valódi ünnep. Nem szervült a tudatukba. Ahogy a húsvét és a karácsony rögzült mély igazságaihoz képest halloweent, avagy a Valentin-napot is új és idegen ünnepnek tekintik sokan, ugyanígy tekintik egyesek idegennek és jövevénynek a naptárban október 23-át. Az, hogy legmagyarabb és időben legaktuálisabb ünnepünk egyesek számára politikai Valentin-napként hat, figyelmeztető jel. Észre kell vennünk. Vegyük észre, a nemkitűzők úgy látják: október 23. a gyönge pont. A naptárba utólagosan betett piros betűs ünnep. Ezzel a pária ünneppel még meg lehet tenni azt, hogy ellazsáljuk, hogy nem vesszük figyelembe. Március l5-ével és augusztus 20-ával nem, mert az kötelező volt az átkosban is.
Az üres zászlótartók talpig vasban és némán, de bizony hogy politizálnak. Ezek a néma zászlótartók az MSZP vésztartalékai. Hallgatva is beszédesek. Azt mondják: 1956 még mindig nem mindenkié. Az a szellemiség, amely meghatározta, hogy 1957. május 1-jén tömegek ünnepeljék a kádári konszolidációt, még nem tűnt el véglegesen. A régi beidegződések még élnek. Élt, él, élni fog? Lenin, Kádár, Aczél, Gyurcsány? Az elkövetkezendő négy év során, tisztelettel és maximális alázattal a győztes kétharmadnak az üres zászlótartókat kell megszólítania. Nem szabad haragudni rájuk ürességükért. A célközönség adott.

A szerző író