Először egy volt csendőr főhadnagynak sikerült megszöknie a recski táborból. Átjutott Csehszlovákiába, ott azonban arról értesült, hogy édesapját és sógorát lefogták, és amíg ő vissza nem jön, nem engedik ki. Önként hazatért, de a rokonait nem engedték szabadon, sógora Recsken halt meg.
Filmbe illő a második történet: Böszörményi Géza filmrendező, az egykori recski elítélt és felesége, Gyarmathy Lívia Szökés című filmjében fel is dolgozta. Kilenc rab szövetkezett, a műhelyben géppisztolyutánzatot készítettek, egyikük ávós egyenruhába öltözött, és kikísérte a másik nyolcat a táboron kívüli vasárnapi munkára. A hajtóvadászat során nyolcukat elfogták, Michnay Gyula azonban eljutott Bécsbe, ahol a politikai szerkesztők hitetlenkedve fogadták a munkatáborról elbeszélt történetét. Családi összeköttetései révén sikerült csak a Szabad Európa Rádióban beszámolnia Recsk létéről, és felolvasta hatszáz rab nevét. Ebből a hírből értesültek másfél év után Mohay Károly szülei is arról, hogy fiuk él.
Nem ez volt a Bolyai Akadémiát végzett fiatal utász hadnagy Mohay Károly első rabsága. Először 1944-ben Németországban esett hadifogságba:
– A Bad Kreuznach-i amerikai fogolytábor domboldalon terült el, több tízezer magyar és német katona heteket töltött fedél nélkül az április végi, május eleji hideg, egyáltalán nem tavaszi időben, többször bőrig ázva, gyér koszt mellett – idézi fel az eseményeket. Néhány hét után az amerikaiak átvitték őket Franciaországba, ahonnan Mohay Károly tizenegy hónap után térhetett haza Pécsre. Szerencséje volt, mint annyiszor később is az életében. Az első Franciaországból induló szállítmányok ugyanis meg sem álltak valamelyik szovjet gulágig, ezért az amerikaiak csak garancia után engedték el a többi vonatot, hogy a foglyok Magyarországra kerüljenek. Így jutott haza Mohay is.
Itthon beiratkozott a Műegyetem általános mérnöki karára, és 1948 pünkösdjéig azt hitte, élete váratlan kalandjai véget értek. Ekkor azonban budai lakása előtt nagy fekete autó állt meg, és az Andrássy út 60.-ba vitte. A kihallgatótiszt néhány Bolyai és Ludovika Akadémiát végzett tiszttársáról faggatta, amiből Mohay Károly már sejteni kezdte, hogy katonai ügyről lehet szó. Később kiderült, hogy rajta kívül az úgynevezett Kopjás-ügyben Böszörményi Gézát és Sasvári Andor mérnöktársát is elfogták. A Kopjás-ügyet a katonapolitikai vallatótisztből a szocializmus bestsellerírójává avanzsált Berkesi András könyvéből ismerjük (film is készült belőle Palásthy György rendezésében). A trianoni diktátum után megalakult irredenta antikommunista szervezetről van szó, ehhez azonban a három barátnak nem volt köze. Egy negyedik, ugyancsak Bolyai Akadémiát végzett hadnagytársuk azonban belekeveredett a szervezkedésbe, és az ő noteszében a három volt évfolyamtársa neve mellett a „megbízható” megjegyzés szerepelt. (Ezt a társukat tíz év gulágra ítélték. Nyolc év után térhetett haza.)
Miután mindhárman egymástól függetlenül ugyanazt vallották, az ügyész azt mondta nekik:
– Magukat sajnos szabadon kell bocsátanom.
– Miért sajnos? – kérdezték.
– Mert az átadási papírjukon az szerepel: „szabadlábra helyezés esetén vissza az ÁVO-ra”.
A három fiatalembert a Mosonyi utcai kapitányságon kapott végzésekkel hat-hat hónapra internálták: „Nevezettek érintkezésbe kerültek idegen hatalmak ügynökeivel, és feljelentési kötelezettségüknek nem tettek eleget, ezért rendőrhatósági őrizetbe vételük indokolt.” A határozatot néhányszor még újabb hat-hat hónappal meghosszabbították, de később ilyen apróságokkal már nem foglalkoztak.
A dél-budai internálótáborban Böszörményi Géza és Mohay Károly fél évre azonnal fogdába került, látogatót nem fogadhattak, csomagot nem kaphattak. Sasvári egy bajai ismerőse révén megúszta. Nem sokkal később a központi internálótábort áthelyezték Kistarcsára. Mohay az építési irodán dolgozott, itt készült első önálló tervezőmunkája: a női ezred épületének tetejére tervezett vasbeton víztároló. Egy reggel azonban az ÁVH elfoglalta a kistarcsai tábort, a munkák megszűntek, az ablakokat lemeszelték, a bánásmód megszigorodott. 1950 őszén a szabadulás hamis ígéretével piros csíkos kincstári ruhába öltöztették és bevagonírozták a csoportot. Attól féltek, meg sem állnak a Szovjetunióig. Csak akkor nyugodtak meg, amikor a vagon résein kilesve a velük lévő volt vasutasoktól megtudták, hogy nem kelet, hanem észak felé fordultak. Nemsokára megérkeztek Recsk-Parád állomásra.
A recski internálótábor törvényen kívül működött. Az őrök többször emlegették kezdettől fogva: Magukkal nem kell elszámolnunk.
– Mit tudott önről a családja?
– Semmit. A látogatásomra érkezett anyámnak az ávósok annyit mondtak: „A fia nincs itt, ne keresse!” Másfél évig nem tudták, mi van velem. Csak Michnay Gyula Szabad Európa Rádióban beolvasott listájából értesültek arról, hogy élek és hol vagyok.
– A recski tábor életéről a világ Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyvéből értesült. Hiteles a leírás, vagy kiegészült költői elemekkel?
– Igaz a könyv, inkább kimaradtak belőle történetek. Egyszer például az egyik őr azt mondta Faludynak, ha ír egy verset, kap egy csajka ételt. Faludy elszavalta neki a Falu végén kurta kocsmát, és megkapta az ételt. Kérdeztük, ez miért nem szerepel a könyvében. Azt felelte, hogy angolul írta, és abba nem tehette bele, mert az angolok nem értették volna. A magyar kiadás annak a fordítása. Főleg a kezdet, az első tél volt nagyon nehéz. A barakkokat a jobboldali szocdem rabok kezdték építeni, széldeszkafallal és cseréptetővel, de födém akkor még nem volt. Később mi húztuk fel a széldeszka mögé a téglafalakat, és építettünk födémet, téglakályhát. A tábor szovjet minta szerint működött. Éheztünk, fáztunk, és embertelen körülmények között dolgoztunk az általunk nyitott kőbányában, amelyhez minden infrastruktúrát mi építettünk ki. A büntetőben, ahol Faludy Györgyék voltak, a legnehezebb munkát osztották a rabokra. Ők mentek ki először dolgozni, és ők jöttek vissza a legkésőbb. Volt, aki végig ott volt, volt, aki csak átmenetileg. Akik fenn tudták tartani magukban a szellemi életet, azok maradtak meg. A többség hitte, hogy Isten megsegíti.
– Változott később a helyzete?
– Az utolsó évben kiemeltek mérnöki munkára. A bányához kötélpályát kellett építeni, az ehhez tartozó fogadóépítmények kialakítása mérnöki ismereteket igényelt, a hivatalos építésvezető pedig úthengergépész volt. Engem a Bolyai Akadémián nyert utásztiszti képzettségem tehetett alkalmassá a műszaki munka vezetésére. Az alsó táborban az őrség is emberséges volt, a felső táborban kegyetlenebb. Egyik társunkat azért lőtték le, mert a kezéből kicsúszott szerszám közvetlenül az őr mellett ért földet.
Sztálin halála után, 1953-ban Nagy Imre miniszterelnök rendeletileg megszüntette az internálótáborokat. Az utolsó hónapokban kicsit javítottak a rabok élelmezésén, hogy ne rossz állapotban szabaduljanak. Mohay Károly az utolsó 18 fős csoporttal 1953. szeptember 18-án mehetett haza. Volt rabtársa, barátja, Sasvári Andor augusztusban szabadulva még vissza tudott iratkozni a Műegyetem nappali tagozatára, őt azonban helyhiányra hivatkozva elutasították, és csak tíz év múlva fejezhette be tanulmányait. 1956-ban behívták a Belügyminisztériumba, ahol két iratot kapott. Az egyiken az állt, hogy internálása jogtalan volt, nem követett el bűncselekményt, ezért joghátrány nem érheti. A másikkal azt igazolták, hogy a munkahelyén (az internálótáborban!) jó mérnöki munkát végzett. Ezekkel az igazolásokkal már visszavették a Műegyetemre.
Szabadulás után egy héten belül munkát kellett találnia, különben közveszélyes munkakerülőként ismét letartóztatják. Az épülő MTI-székháznál pakolta a sittet, majd a Hortobágyon volt a 2/2. Számú Mezőgazdasági Építővállalatnál fő-építésvezető. Bár a pártkongresszus tiszteletére rendezett munkaversenyt az ő fő-építésvezetősége nyerte, mégis utcára tették. Munkanélküli volt, amikor feleségül vette volt rabtársa húgát. Az egyetem elvégzése után, 1960-ban került a Vegytervhez, ahonnan mint az exportmunkák statikus szakértője 1989-ben ment nyugdíjba.
– A pécsi ciszterci Nagy Lajos Gimnáziumban végeztem, nekik – elsősorban Mayer Móricnak – köszönhetem, hogy megtanultam németül, és ennek később is nagy hasznát vettem. Ezért küldtek engem külföldi munkákra is – mondja.
Arra a kérdésre, hogy mikor beszélt először a családjának arról, mi történt vele, azt felelte: szabadulásukkor aláírattak velük egy papírt, hogy a történtekről hallgatniuk kell, máskülönben államtitoksértést követnek el, amely tízévi fegyházbüntetéssel jár. Mindössze annyit mondhattak, hogy internálva voltak. Mohay Károlynak azonban otthon nem kellett hallgatnia, hiszen feleségét egyik rabtársa révén ismerte meg. A titoktartási kötelezettség és a nyomában járó félelem miatt azonban az egykori rabtársak nem keresték egymást, és nem beszéltek még a barátaiknak sem a velük történtekről. Recsk titkát tehát őrizniük kellett.
Faludy György Pokolbéli víg napjaim című könyve 1962-ben jelent meg előbb angolul, 1987-ben szamizdatban magyarul. Ebből ismerte meg a világ a magyar gulág titkát. Pedig a rabtartók alapos munkát végeztek. Az épületeket, tornyokat és kerítéseket a tábor felszámolásakor ledózerolták, helyét a rendszerváltozás után csak a túlélők elbeszélése, a meglévő fényképek és az épületek cölöpalapjainak segítségével sikerült azonosítani. A „büntetőbrigád” épületét az eredeti állapotba visszaállították. A nemzeti emlékpark tervezéséért és életművükért a tervezők, köztük Mohay Károly is, Köztársasági Elnöki Aranyérmet kaptak Göncz Árpádtól. A tábor tömegsírját a mai napig nem sikerült megtalálni. A Történeti Hivatal adatai szerint 1580 rab volt itt, egytizedük nem élte túl a megpróbáltatásokat. Ma már csak harmincketten élnek itthon. A külföldre kivándoroltakat nem tudják számon tartani a Recski Szövetségben, amelyben a 86 esztendős Mohay Károly az etikai bizottság elnöke.
origo.hu
Menczer Tamás: Megvédjük Magyarországot a baloldal és a diszkóliberálisok támadásaitól is
