Visszhang

Dörnyei János századáról
A Magyar Nemzet 2010. október 16-i számában megjelent egy interjú Dörnyei János őrmesterrel, volt pilótával, aki sajnos nem sokkal ezután, életének 97. évében, 2010. október 21-én elhunyt. Akár tiszteletadásként is feltétlenül érdemes röviden összefoglalni alakulatának 1941. nyári tevékenységét.
Ekkor a m. kir. honvéd I. gyorshadtest hadműveleteinek támogatására – egyéb repülőalakulatok mellett – két közelfelderítő repülőszázadot is a hadműveleti területre vezényeltek. Ezek a mátyásföldi I. és a szombathelyi III. közelfelderítő repülőszázadok voltak. A Bibity-Horváth László százados vezette I. közelfelderítő repülőszázad német gyártmányú, Heinkel HE–46 típusú egyfedelű gépekkel volt felszerelve, míg a Csegezy József százados vezette III. közelfelderítő repülőszázad magyar gyártmányú WM–21 Sólyom kétfedelűekkel, mindkét gép kétüléses volt (a személyzet a pilótából és a megfigyelőből állt, utóbbi végezte a felderítő feladatokat).
Az I. közelfelderítő repülőszázad július közepétől szeptember elejéig volt bevetve, ennek során ötszöri áttelepüléssel a Kárpátoktól a Dnyeperen túl mintegy 230 kilométerre kísérték a magyar csapatokat. A század gépei 72 harci feladatot repültek, összesen 115 óra repült idővel. Ezek túlnyomó többsége, 61 látás általi felderítés volt, de akadt köztük négy fotófelderítés is, valamint 11 bombatámadás, amelyek során mintegy két tonna repesz- és gyújtóbombát dobtak le földi célokra. Több ízben szórtak le nagy mennyiségű, megadásra felszólító röpcédulát is a szovjet csapatok felett.
Bombázó feladataik közül a két legszokatlanabbat 1941. augusztus 13-án repülték. Először reggel a század egyik felderítésen lévő gépe észlelte, hogy a Bug folyón manőverező szovjet hadihajó eredményesen tartja ágyútűz alatt a parton lévő német csapatokat. A század egyik gépe ezt a hajót támadta meg zuhanóbombázással, és bombáival súlyosan meg is rongálta a kis hajót. A hajó légvédelmi tüzétől a magyar HE–46-os is megsérült, de elérte repülőterét. A gép megfigyelője, Csura László főhadnagy az alábbiakat jelentette az akcióról:
„Parancs szerinti támadást Tóth József szakaszvezető pilótával hajtottam végre. A pilóta 800 métertől 300 méterig géppuskatűzzel eredményesen lőtte a hajót. Összevetéssel 300 méter magasból 12 db 10 kg-os bombát vetettem. Egy bombatalálatot figyeltem meg a hajón. A többi bomba közvetlenül a hajó tatja mögött robbant a vízben. A hajó beszüntette a tüzérségi tüzet, látszólag hajtóerő és irányítás nélkül a folyó árjával délre lesodródott. Saját csapataink a part menti utakon előrenyomulásukat folytatják. Az F–316-os gép a hajó légvédelmi tüzében futómű- és olajcsőtalálat következtében megsérült, és Voznyeszenszk nyugaton kényszerleszállást hajtottam végre.”
Ugyanezen nap estéjén a gyorshadtest 2. gépkocsizó dandárja előtt ellentámadásra gyülekező szovjet csapatok megtámadására kapott parancsot a század. A bombatámadásra két raj – hat gép – volt kijelölve, kötelékben végrehajtandó éjszakai akcióra. (A személyzetek itthon egyébként éjszakai repülésre nem voltak kiképezve, azt korábban nem gyakorolták.) Az alábbi parancsot adták ki számukra:
„A Nyikolajev felé, átkarolással előretörő gépkocsizó dandár támadása Szuhoj-Jelanyec területén elakadt. A helységtől délnyugatra húzódó völgyben 4-5 zászlóalj- és ütegerejű ellenséges erő ellentámadáshoz gyülekezik, tüzérsége saját csapatainkat erősen lövi. A század kötelékben, két rajjal alacsony bombatámadást hajt végre az ellenségre, hogy ellenállását megtörje. A rajok a támadás végrehajtása után Novaja Ogyessza légterében gyülekezzenek. A repülőteret éjjeli leszálláshoz előkészíttettem. Indulás 20 óra 40 perckor.”
A hat gép éjszakai akciója ez esetben is sikeres volt, a szovjet erők ellentámadás helyett azonnal viszszavonulásba kezdtek, a gépek pedig baleset nélkül szálltak le a sötétben.
Ami a század általános harctéri tapasztalatait illeti, szovjet vadászrepülőgépek nem támadták meg a magyar egység HE–46-osait a levegőben, a személyzetek a fő veszélyforrásnak az erős légvédelmi tüzet tekintették. A századnak a szovjet hajó által megrongált gépén túl több további HE–46-osa is megsérült a légvédelmi tűzben. A legsúlyosabb találatot Dörnyei őrmester legjobb barátja, Vereczkey Elemér őrmester gépe kapta: ennek a HE–46-osnak a jobb szárnyában robbant egy szovjet 37 mm-es gépágyúlövedék, egy négyzetméteresnél nagyobb lyukat ütve a szárnyfelületen. A súlyos, strukturális sérülés ellenére a gép repülhető maradt, és Vereczkey őrmester vissza is vitte a repülőterére. (A század valamennyi, légvédelmi tűzben megsérült gépét viszonylag hamar kijavították.)
Az I. közelfelderítő repülőszázadot idő előtt vonták ki a hadműveleti területről, ugyanis 1941. augusztus 26-án reggel Magyarországon történt egy halálos kimenetelű repülőbaleset (szárnytörés) egy Heinkel HE–46-ossal, és a típust a baleset kivizsgálásáig letiltották a harci bevetésekről. Így az I. közelfelderítő repülőszázad néhány heti várakozás után, október elején hazatért. A honi baleset egyébként minden bizonnyal a pilóta hibájából következett be: a HE–46-os robusztus, jó repülőtulajdonságú, megbízható és a pilóták körében népszerű géptípus volt, ilyen jellegű problémák sem korábban, sem később nem jelentkeztek a típusnál. A HE–46-ossal szerzett pozitív harci tapasztalatok miatt ezzel a típussal küldték a hadműveleti területre a következő évben, 1942-ben a 2. hadsereget támogató 3/2. közelfelderítő repülőszázadot is.
Összességében eredményesnek tekinthetjük az I. közelfelderítő repülőszázad 1941. nyári hadműveleteit, sikeresen oldotta meg a számára kijelölt feladatokat. A század szerencsés is volt, mert a légvédelmi találatok ellenére minden gépük visszatért, így a század ember- és gépveszteség nélkül tért haza a hadműveleti területről Mátyásföldre 1941 októberében. Öszszehasonlításul a velük együtt bevetett III. közelfelderítő repülőszázad – bár jóval több bevetést repült, részben veszélyesebbeket is, és hosszabb ideig maradt a hadműveleti területen – több gépet is elvesztett, és a század állományából hét fő halt meg. (Három fő két külön repülőbalesetben, egy személyzet két tagja egy szovjet légvédelem által lelőtt gépben és további két szerelő saját repülőtéren egy szovjet légitámadás következtében vesztette életét.)
Ami külön Dörnyei János őrmestert illeti, ő állandó megfigyelőjével, Magasházy Dénes hadnaggyal 1941 nyarán összesen hat harci bevetést repült a Szovjetunió felett, ezek mindegyike felderítés volt. Dörnyei őrmestert harctéri teljesítményéért a Magyar Bronz Vitézségi Éremmel és a német II. Osztályú Vaskereszttel tüntették ki.
A mátyásföldi I. közelfelderítő repülőszázadot 1941. november 1-jével – a légierő átszervezése során – feloszlatták, a hajózóállományt egyéb alakulatokba helyezték át. Dörnyei őrmestert felelős beosztásba helyezték, a fővezérség futárpilótája lett, és itt szolgált a háború végéig részben hadműveleti területen, részben a hátországban. Ő volt egykori alakulatainak utolsó, még élő pilótája.
Nyugodjék békében!
Dr. Becze Csaba
hadtörténész-levéltáros,
Tatabányai Levéltár

Az olvasás „sikeressége”
A Köznapló címmel október 9-én megjelent írással kapcsolatban az alábbi észrevételeket teszem:
1. Végh Alpár Sándor feltehetően csupán az említett interjúból tájékozódott, így egy sor téves következtetést vont le.
– Hogy Fekete István fenn van a népszerűségi listán, sem Gombos Péter, sem Péterfi Rita számára nem fájó pont, soha ilyet nem állítottak sem szóban, sem írásban.
– Szó sincs róla, hogy Gombos Péter kifogásolta volna Gárdonyi, Jókai, Mikszáth vagy épp Móricz írásmódját, vagy hogy megkérdőjelezték volna regényeik értékét. (A Kiből lesz az olvasó? című könyv Gombos Péter által írt fejezetében erről részletesebben is szólt a szerző – 126. oldal.)
– A cikk írója két teljesen különböző dolgot kapcsolt össze – tévesen –, amikor a népszerűségi lista külföldi szerzőiről azt állítja, ezek Péterfi Rita szerint jobbak lennének a magyaroknál, s „ők az igaziak”. Alaptalan az a mondat is, hogy „Péterfi Rita szerint érthetetlen, hogy a 20-as toplista negyedét mégis magyarok adják”. Az olvasás védelmében című kötetben írt tanulmányában az olvasásszociológus egyértelműen leírta a témával kapcsolatos álláspontját.
2. Szakértőnek sem Péterfi Rita, sem Gombos Péter nem „nevezte ki magát”. Egyikük sem jelentkezett be egyetlen médiumnál sem, hogy véleményt nyilváníthasson a témában. Mindketten sok éve foglalkoznak ezzel a területtel (egyébként különböző aspektusból, Gombos Péter leendő pedagógusokat és felső tagozatos iskolásokat is tanít, így az olvasóvá nevelés módszertanáról publikál rendszeresen, Péterfi Rita pedig az egyik legelismertebb olvasásszociológus ma hazánkban).
3. Végh Alpár azt írja: „Akinek nehéz Móra nyelve, annak valójában a fejecskéje az.” Kicsit később azt is kifejti, „komplett marhaság”, hogy egy szöveg érthetősége a mondatok hosszúságával összefüggésben lenne. Az e területen talán legjelentősebb hazai (és nemzetközi szinten is elismert) kutató, Steklács János ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Egy 2007-es tanulmányában olvashatjuk: „a szövegértés sikeressége nemcsak az olvasón múlik, hanem nagymértékben az olvasott szövegen is”.
Az olvasás „sikerességét” (értve ezalatt most a szövegértést és az élményszerű olvasást is) éppúgy befolyásolja a szavak és mondatok hosszúsága, mint a szöveg terjedelme. E tárgykörben nagyon alapos Benczik Vilmos 2002-es tanulmánya a kötelező (házi) olvasmányokról.
A szövegértés és a szöveg milyenségének összefüggéséről egyébként Gadamer és Jauss írásaiból is ugyanezeket a következtetéseket vonhatjuk le; említett szerzők „szakértelme” talán nem kérdéses.
4. A PISA-mérések rámutattak diákjainknak az Európai Unió átlagától való jelentős lemaradására szövegértésben, s a finn, a svéd, az észt vagy a lengyel példák a lehetséges utat is megmutatják az előrelépéshez. Ezek alapján is állította Péterfi Rita és Gombos Péter: az olvasóvá nevelés folyamatában nem szerencsés Móra vagy Fekete István műveivel kezdeni a kötelezők sorát. Ahhoz, hogy értő, élvező befogadói legyenek e műveknek, a mai diákok többségének előbb érdemes olvasási rutint szerezniük. Ehhez alsóban kiválóak lehetnek Lázár Ervin vagy éppen Békés Pál könyvei, felsőben pedig azok a kamaszregények („problémafelvető irodalmak”), melyek más országokban is bizonyították már, hogy érdemesek a figyelemre.
5. Nagy Attila 2005-ös mérése azt mutatja, hogy hazánkban a 18 évnél idősebbek 60 százaléka évente egyetlen könyvet sem olvas. A Magyar Olvasástársaságnak az is célja, hogy ez a szám töredékére csökkenjen. S szeretnénk, ha a gyermekeink, tanítványaink el tudnák olvasni a XIX. századi klasszikusokat éppúgy, mint a XX. és a XI. század legjobb regényeit, verseit és drámáit és ugyanúgy az új technikai eszközök kezelési útmutatóját. (Az ADORE-programban hazánkat képviselő Steklács János számolt be arról: a külföldi kutatók is értetlenkedve állnak azelőtt, hogy 10–14 éves diákjaink miért nem olvasnak 90 évnél „fiatalabb” regényt az iskolában.)
Végül megjegyezném, hogy a cikk megjelenésének másnapján Kamarás István író, olvasásszociológus egy rádiós beszélgetésben Péterfi Ritát és Gombos Pétert egyetértően citálta az olvasóvá nevelés kapcsán, érveiket, kutatásaikat saját véleménye alátámasztására hozta fel példának. Igaz, Kamarás István szakembereink eredményeit és gondolatait nem csak egy – félreértelmezett – interjúból ismeri csupán.
Dr. Győri János,
a Magyar Olvasástársaság elnöke

Mégiscsak lehet valami abban, amit pár hete írtam, ha maga a Magyar Olvasástársaság elnöke próbál cáfolni. Figyelme megtisztel, de túloz. Azt sugallja, hogy véleményemet csak akkor írhattam volna le hitelesen, ha olvasom Gombos Pétert, Benczik Vilmost, Steklács Jánost, Gadamert és Jausst, Nagy Attilát, a PISA-mérések eredményeit, az ADORE-program tartalmát. Ez tévedés. Gyakorló olvasó vagyok már elég régen, s azért lettem az elég korán, mert anyám mesélt gyermekkoromban. Így lett már kisiskolásként gusztusom. Nem érdekelt, régi a szerző vagy új. Jót írjon. Az olvasásszociológusok közvélemény-kutatásokat végeznek. Számokat húznak elő a kalapjukból, holott ez nem matematika. Az olvasáshoz és az olvasóhoz szívvel kell közeledni. És még valami. Polcomon van egy 1876-ból való munka, a Történelmi Könyvtár füzete. Árpád és a magyarok letelepedése a címe. Tintával fölé írták: a VII. sz. olvasó népkör tulajdona. Mert régen voltak olvasókörök, s oda bejártak az emberek. Apám szerint alföldi szülővárosunkban akadt vagy hét. 1945 után egyetlen tollvonással megszüntették őket. Könyveiket szétszórták. Ennek volt folytatása is. 1990 után kifosztották az üzemi könyvtárakat. Hol vannak a szociológusok tanulmányai e két esemény hatásairól? Sehol. Pedig hatottak. Ne kimutatásokat gyártsanak. Menjenek ki „terepre”, és teremtsék meg az olvasás érzelmi feltételeit. A külföldi kutatók állítólag ámulnak, hogy a magyar diák nem olvas 90 évesnél fiatalabb regényt. Ne törődjenek vele. Az arab világban régebbi könyvből tanulnak. A Koránból. És becsülik az írást is. Versenyt rendeznek, ki formázza legszebben az arab betűket, s a legjobbé bekerül a múzeumba. Az írás múzeumába. Ott van olyan. Írás-olvasás: férj-feleség. Egyszerű ez, minek bonyolítani?
Végh Alpár Sándor

Fenntartható-e a sátai iskola?
A Magyar Nemzet Magazin 2010. október 16-i számában a sátai általános iskoláról jelent meg egész oldalas írás Lyukas kassza címmel. Magánemberként szeretnék hozzátenni olyan információkat, amelyek a cikkből kimaradtak. Sáta 2010. április 15. óta adósságrendezési eljárás alatt áll. Miért? Azért, mert az önkormányzat 2010. április 15-ig mintegy 90 milliós adósságot halmozott fel (ennek egy része banki hitel, más része pedig tartozás a szállítóknak).
Az önállóan, nyolc évfolyammal működő általános iskola és óvoda fenntartása, valamint a település méretéhez képest felduzzasztott alkalmazotti létszám és a hozzá kapcsolódó dologi kiadások volumene 2010 őszére olyan helyzetet teremtett, amely nagy valószínűséggel nem kezelhető a jelenlegi keretek között. Az önkormányzat az adósságrendezési eljárás ideje alatt nem tudja fizetni a közületekkel és a szállítókkal szembeni tartozásait, holott ez törvényben előírt kötelessége lenne. Ennek következtében a szállítók és a közüzemi szolgáltatók folyamatosan mondják fel szerződéseiket, az önkormányzat alapvető feladatait sem tudja finanszírozni. Október után nem lesz szemétszállítás a községben, az áram- és ivóvíz-szolgáltató pedig a szolgáltatás korlátozását helyezte kilátásba. Az adósságrendezés tehát nem a pénzügyi gondnok, hanem az önkormányzat által teremtett helyzet.
Az, hogy szeptemberben nyolc évfolyamon kezdődött meg a tanítás az iskolában, még nagyobb terhet ró a fenntartó önkormányzatra. Arra a kérdésre, hogy ki és honnan fogja hozzátenni az intézmény működtetéséhez szükséges évi 50 millió forintot, senki sem adott választ. Ugyanis a fokozatosan csökkenő gyermeklétszám ugyanolyan mértékben csökkenő normatívát is jelent. A tavasszal nagy ívű tervek jelentek meg az iskola „megmentéséről”. Kínai milliárdos üzletembertől az ÖCO által fenntartott iskolán át a szcientológusokig minden szerepelt bennük. Nem kell hozzá dús fantázia, hogy kitaláljuk, mi lett az egészből: semmi. Többen úgy gondolták, majd a sajtónyilvánosság által oldódik meg az intézmény fenntartásának kérdése. Azonban ez sem így történt.
Az iskola működtetése a fenntartó önkormányzat számára csak egy ellátandó feladat a többi közül, a cikkükből viszont olybá tűnik, mintha a helyzet itt fordított lenne: az iskola tartja fenn a települést.
Pedagógusaink az országos átlagtól eltérően kimagasló fizetésben részesülnek, ez évtizedes hagyomány nálunk. Ezt a munkabért, ne felejtsük el, az önkormányzatnak kell kigazdálkodnia.
Az idén tavasszal történt iskola-összevonás (hangsúlyozom: nem iskolabezárás!) ellen lefolytatott kampány csupán egy jól körülhatárolható kör politikai és anyagi túlélését szolgálta.
Sáta önkormányzata azért ment csődbe, és ezt a tényt minden nyilatkozó figyelmen kívül hagyta, mert egy ekkora település nem tud eltartani ennyi közalkalmazottat.
Úgy érzem, az iskolakérdést nem szerencsés csak a „szegény önkormányzat” és a „gonosz és igazságtalan kormány” ellentéteként beállítani. Méltánytalan azzal a több száz önkormányzattal szemben, amelyek súlyos áldozatok és megszorítások árán, költségvetési vasfegyelemmel, de túlélték az elmúlt négy–nyolc évet.
Cikkükben szerepel: a kormánytól várják az évi ötven- vagy ki tudja, hány milliót, amihez hozzátartozik, hogy a település vezetése nyolc éve folyamatosan az ózdi MSZP szekerét tolta, közben pedig a proletárforradalmat várta. Ilyen előzmények ismeretében kissé furcsállom lapjuk hozzáállását, hogy miért nem a pénzügyi gondnokot, a térség országgyűlési képviselőjét vagy jómagamat szólaltatták meg.
Tóth Ábel
jegyző

Valóban nagy lehet a baj az ezerötszáz lakosú faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, de a polgármester és a jegyző, illetve a jegyző és az iskolaigazgató nem beszél egymással. A Lyukas kassza című riport azért készült, mert el akartuk mondani a sátai példa által is, hogy létkérdésnek tekintjük a kistelepülések iskoláinak megtartását. Továbbá hogy ez nem megy állami beavatkozás és kormányzati szándék nélkül. Nagyon sajnáljuk, hogy Sáta vezetői nem egyfelé húznak, hogy azt nézik, kinek mennyi megy a zsebébe, nem pedig azt, hogy ki mit tesz le az asztalra, hogy az igazgatónő nem teljesíti törvényi kötelezettségét, és nem szolgáltat adatot a falu jegyzőjének, és így tovább. Egyszóval hogy Sátán a jelek szerint veszekedés és rendetlenség van. Így pedig nehéz lesz kimászni a bajból. Kormányzati szándék ide vagy oda.
A proletárforradalom pedig elmaradt.
Fáy Zoltán–Hanthy Kinga