Aki sikítani akart

Amikor én még kissrác voltam, nem hallgattunk Illést. Az utóbbi két évtized fiataljai már több hullámmal későbbi zenekarokat, műfajokat hallgattak. Az Illés lemezei ott porosodtak a szülői gyűjteményben, egyik borítójukon (Add a kezed; 1972) olyan tarka ruhákban feszítettek, hogy még a XXI. század neohippijei se mernének azokban az utcára menni. Szörényiék és társaik valóban színpompásra festették a hatvanas évek szürke Magyarországát. Senkinek nem lesz reveláció, anynyiszor használták már a párhuzamot, de le kell írni: az Illés volt a magyar Beatles, s ha már párhuzamok: a női kedvenc Bródy volt Paul McCartney, a szemüveges, szemtelen Szörényi pedig John Lennon. S ahogy a liverpooliak a jól szabott öltönyökből kiszabadulva hajat és szakállt növesztve kitalálták az ezerszínű brit popzenét, úgy Szörényiék pár év alatt megalkották a magyar popot, egy warholi 15 perccel megelőzve a többieket, Metrótól az Omegáig. Legyen hangsúlyos a „magyar” jelző: abban az időben, az akkori körülmények között bámulatos könnyedséggel, a britekkel szinte egy időben írták meg hasonló ütemekre a teljesen eltérő szerkezetű magyar nyelv első popdalait, majd mindezt a népzenéből átemelt ízekkel is megfűszerezték.
– Eleinte nem nagyon szerettem, mert ha lejött, elkérte a gitáromat, óriási show-t csinált, eltépte a húrjaimat, levetette magát a földre, aztán visszaadta a gitárt, és azt mondta, ne haragudj! És a gitáron nem volt húr – emlékezik az őskorszakbeli Szörényire Bródy. Mások viszont ezért szerették őt, nagyon. A naiv, szerelmes kölyökdaloktól eljutottak a kommunista hatalom zsíros bajszát egyre komolyabban cibáló, politikai töltetű számokig. Levi vagány hangjával és Bródy szövegeivel klubról klubra járva, rajongó fiúknak és sikoltozó lányoknak hozták be a szabadság szellőjét Nyugatról – akkor még a nyugati szél hozta a szebb jövő ígéretét. Ne feledjük Szörényi Szabolcs, Illés Lajos és Pásztory Zoltán munkásságát sem: a groove-os, lüktető ritmusszekció és a villanyorgona ma is kortalanul szólnak a hangfalakból.
Rock and roll derűre ború: jöttek a hatalom packázásai, a válaszul kiadott Human Rights konceptlemez (1971-ben, egy időben az első nyugati progrock konceptlemezekkel); a zenekar felbomlása és Szörényi életművének továbbélése a Fonográfban; s végül a nyolcvanas években a zenei karrier koronája, az István, a király (s később a folytatásai). Amit mi bánhatunk, hogy ezután elmaradt a szerves továbbfejlődés és a következő zenésznemzedékekkel való együttműködés. Angliában teljesen természetes a különböző korszakok neves zenészeinek együttműködése, kölcsönhatása, de nálunk, a rendszerváltás utáni két évtizedben a fiatalabbak nézőpontjából már csak a távoli Olümposzról és régi bakelitekről visszatekintő zenekar volt az Illés. Mindenkinek magának kellett újrafelfedeznie a zenekart, bár készült Illés-feldolgozáslemez, és a szépemlékű Matula magazin a zenekart a valaha volt negyedik legjobb magyar popzenei produkciójává, Szörényit a hatodik legnagyobb magyarrá avatták. Mint férfiénekes, Levi talán a legjobb volt az elmúlt 45 év magyar popzenéjében – tehetjük hozzá.
Szörényi Levente az interjúk és a róla szóló legendák alapján kemény ember. Kemény és érzékeny ember, aki megküzdött azért, hogy önmaga lehessen egy önmagaságot nem toleráló rendszerben. Negyvenöt éve áll a rajongók és másféle figyelő tekintetek kereszttüzében, de létrehozta saját életművét, és ma saját kedvtelésére a magyar őstörténetet kutatja. Egyik legutóbbi, Heti Válaszban megjelent interjújában figyelemre méltó reflektáltsággal, távolságtartással és hűvös öntudattal értékelte saját szerepét. „Ha valaki erős karakter, és hitelesen tudja tolmácsolni a művészetet, annak nem lehet bocsánatot kérve kisomfordálni a színpadról.” Ugyanakkor: „Van önkontrollom: most lesz egy koncertem, és többet nem fogok kiállni a színpadra.”
Ettől még a dal ugyanaz marad. Az Illés legjobb, nem agyonjátszott felvételeiből ma is árad a frissesség, az ifjú energia, ami a mai hallgatókat is magával ragadja, és ami fejünkbe veri: bárkik lehetünk. Ő például az első rocksztár a vasfüggönyön innen. Ahogy egy gyongyhajulany nevű kommentelő írja egy Illés-videó alatt a neten: „Nahat 40 ev eltelt… Koszi ezert!” Csatlakozunk.