Az európai beteg

A múlt csütörtökön az unió vezetői az idén immár hetedik összejövetelükön megegyeztek, hogy 2013-tól állandó pénzügyi alapot hoznak létre az euró stabilitását veszélyeztető adósságproblémák kezelésére. Mindehhez szükségessé vált a hosszú vajúdás után végül is a múlt évben elfogadott lisszaboni egyezmény módosítása. Hogy e módosítás – elkerülve a szükségszerűen elutasítást eredményező népszavazásokat – csak a kormányok jóváhagyásától függjön, a legegyszerűbben, mindössze két mondatban fogalmazták meg: „A tagállamok, akiknek fizetőeszközük az euró, egy stabilizáló mechanizmust hozhatnak létre, amelyet, ha ez elkerülhetetlen, működésbe hoznak az eurózóna egészének stabilitásáért. Az e mechanizmushoz nyújtott pénzügyi segítség szigorú feltételekhez van kötve.” Az „elkerülhetetlen” és a „szigorú feltételek” német követelésre került be a szövegbe.
Szintén határozat született, hogy az ez év májusában létrehozott ideiglenes pénzügyi alap 440 milliárd eurós összegét (amely egy 60 milliárdos kölcsönnel és 250 milliárdos IMF-hitellel együtt 750 milliárdot tesz ki) nem fogják emelni. E döntés néhány szakértő szerint azt jelenti, hogy az elfogadott összeg nem lesz elegendő Spanyolország vagy Portugália esetleg szükségessé váló kimentésére. Spanyolország valóban a hitelkeret növelésére szólított fel, a soros elnökséget adó Belgium pénzügyminisztere pedig egyenesen az öszszeg megduplázását javasolta. E kezdeményezések azonban az összehangolt francia–német ellenálláson megbuktak. A németek így is csak úgy fogadták el az állandó pénzügyi alap ötletét, hogy azt kemény feltételek (a GDP három százalékát meg nem haladó államháztartási hiány) teljesítéséhez és annak uniós ellenőrzéséhez kötötték.
Aligha hihető azonban, hogy ez az újabb egyezmény megoldja az egyes országok eladósodásából fakadó problémákat, ugyanis a bajok feltárását szolgáló diagnózis alapvetően elhibázott. Mint arra számos nemzetközileg ismert közgazdász, mindenekelőtt Paul Krugman és Wolfgang Münchau, továbbá kutatóintézet, mint például a washingtoni székhelyű Center for Economic and Policy Research (amelynek politikai tanácsadó testületébe olyan ismert Nobel-díjas közgazdászok tartoznak, mint Robert Solow vagy Joseph Stiglitz) felhívta a figyelmet, a probléma nem a költségvetési hiányokban, hanem a fizetésimérleg-hiányokban keresendő. A kettő között pedig – ellentétben a neoliberális közgazdászok felfogásával – igen laza az összefüggés. Spanyolország költségvetési hiánya például egészen a legutóbbi időkig bőven a maastrichti három százalék alatt volt, mégis hatalmas külső adósságot halmozott fel, mert gazdasága nem versenyképes a német gazdasággal, és bevezetvén az eurót, még azt sem teheti meg, hogy nemzeti valutája leértékelésével tegye versenyképesebbé exportszektorait. Számos országban a külső adósság elsősorban nem a kormányokhoz, hanem a magánszektorhoz kapcsolódik, ilyen ország például Portugália vagy Magyarország, ahol az államháztartás külső adóssága az összes adósságnak csak az egyharmadát teszi ki. Ezek az országok hiába csökkentik államháztartási hiányukat akár zéróra is, csak azt érik el, hogy gazdaságuk stagnálni fog, miközben külső adósságuk tovább növekszik, nem utolsósorban a már meglévő adósságon fizetett hatalmas, a potenciális gazdasági növekedést lényegesen meghaladó kamatok miatt.
Mindezeket figyelembe véve teljesen világosan látszik, hogy az eltervezett új intézkedések nem gyógyítani fogják az eurózóna betegségeit, hanem csak agóniáját hosszabbítják meg. Józan ésszel nem felfogható, hogy az Európai Unió vezetői ezt a már a Financial Timesban is szinte naponta ismertetett tényállást miért nem veszik figyelembe. Vagy nem hallik, vagy nem hallják, vagy talán nem is akarják.