Bevettük Bukarestet

Amíg a sportágban földrészünk jelentette a világot, nem volt különösebb értelme sem kontinensviadalt rendezni, sem európai szövetséget alapítani. Az 1980-as évek végére, az 1990-es évek elejére azonban a helyzet megváltozott, a kézilabda felfedezte Ázsiát, Amerikát, majd Afrikát (vagy éppen fordítva), ezért létrejött az EHF, az Európai Kézilabda-szövetség, és legjelentősebb intézkedéseként 1994-től kétévente megrendezi az Európa-bajnokságot.

A csúcson hagyta abba. Kökény Beatrix, a válogatott és a Ferencváros klasszis irányítója három kontinensvetélkedőről őriz emlékeket: részese volt az első Eb-n induló, az első érmet nyerő, valamint az Európa-bajnok csapatnak is. Ez a kronológiai sorrend, ő azonban érthetően fordítva kezdi a múltidézést: „A legszebb emlékem természetesen az arany, örökre feledhetetlen, amint állunk a dobogó tetején, ráadásul Bukarestben, hallgatjuk a himnuszt, maroknyi magyar szurkoló előtt, ellenséges környezetben. A sors különösen kegyes volt hozzám, hogy így fejezhettem be a pályafutásomat. Az 1998-as Eb azért maradandó, mert új csapattal, új kapitánnyal, Mocsai Lajossal vágtunk neki, és érmet nyertünk, 1994-ben, Németországban pedig kitörtünk a szimpatikus középcsapat kategóriájából. Sőt, ennél is többre juthattunk volna, ha a román bírók nem fújják el az elődöntőt. Ahhoz hasonló játékvezetéssel csak egyszer találkoztam, Zilahon, de világversenyen soha. Ami a szlovákok elleni meccset illeti, Laurencz Laci bácsi a szünetben valóban nem akármilyen műsort adott, és még másnap is büszkén mondta, hogy ez kellett az ugrásszerű javulásunkhoz. Ebben azért nem feltétlenül értettünk egyet vele.”

Ezért aztán most is Eb-re készülünk, holnap kezdődik Norvégiában és Dániában a kilencedik torna; a magyar válogatott azon hat alakulat egyike, amely az előző nyolcról egyszer sem hiányzott. Mérlegünk egy arany (2000), két bronz (1998, 2004), valamint temérdek megindító, megmosolyogtató, felzaklató és keserédes emlék. Alábbiakban ezekből szemezgetünk.
Az 1994-es németországi nyitány máris igen ziláltra sikeredett. Csapatunk bemutatkozásként 25-19-re elintézte a cseheket, majd másodjára jöttek a szlovákok. Nem egészen két évvel korábban, a litvániai B vb-n (akkoriban ilyen is volt) még a közös csehszlovák csapattal játszott együttesünk, de az ugyancsak közös himnusz első felét már csak a csehek énekelték, a másodikat meg csak a szlovákok. Hamarosan szét is szakították az országot is, a himnuszt is. Csupán a mieink nem szakították szét magukat a szlovákok ellen 1994-ben, az első félidőben 17-9-re vezetett a lesajnált északi szomszéd. Laurencz László szövetségi kapitány ezért szokatlan módját választotta a szünetben az ösztönzésnek; a lányok az öltözőben várakoztak, a mester hirtelen benyitott, de be már nem lépett, csak a fejét bedugva küldte el testületileg a társaságot a jó édes anyjába. A felbőszült játékosok legszívesebben nekimentek volna, de mivel ezt mégsem tehették, a szlovákokon töltötték ki a dühüket, így a hajrában már amazok küzdöttek a 23-23-as döntetlenért.
A lendület egészen a berlini elődöntőig tartott, ahol Kökényék a dánokat is legyalulták volna, ha a román bírópáros nem gondolja másként. Csakhogy a Serbu, Dobre kettős arcátlan csalással, hármas kiállítással 26-26-ra mentette a rendes játékidőt, a hosszabbításban pedig kikaptunk. Az általános sírás, rívás, átkozódás közepette Laurencz mester rezzenéstelen arccal készülődött a sajtótájékoztatóra, mindöszsze annyit kiáltott oda felénk: hogy van németül, hogy példátlan? Majd olyan beszéddel rukkolt ki, hogy az ENSZ-ben is megállta volna a helyét, és a hatás nem is maradt el: Serbu és Dobre sporttársat két évre eltiltották, és bár együttesünk a norvégokkal szemben már nem tudott talpra állni, az ellenfél szövetségi kapitánya, Marit Breivik teátrális mozdulatokkal akasztotta Laurencz nyakába a saját bronzérmét.
Amelyet aztán 1998-ban, Hollandiában már a hagyományos módon, a pályán szerzett meg válogatottunk. (Az 1996-os 10. helyről majd inkább más alkalommal emlékezünk meg.) Mocsai Lajos első világversenyén dirigálta a női szakágat, és a kisdöntőre máris kutyaszorítóba került: a bronzmeccsre Farkas Andrea ujjtörése miatt egy szem, tizenkilenc és fél éves, újonc kapusa maradt. Igaz, nem akárki, Pálinger Katalin! Az osztrákok ellen sima 30-24 lett a vége, Pálinger pedig produkciója mellett Dzsin – a holland fülnek persze Gin – becenevével is visszhangos sikert aratott a lelátón.
2000-ről elsőre természetesen a sydneyi ezüst ugrik be; pedig termett abban az esztendőben arany is, csak éppen Bukarestben. Ahol az ismert aforizmát kissé átértelmezve, nem is a siker volt a legédesebb, hanem a sikerhez vezető út. Azon belül is a hazaiak elleni elődöntő. A helyi sportújság címlapja azt harsogta, hogy 23 millió román bízik a győzelemben, Erdély másfél millió magyarját bizonyára kihagyták ebből a számításból. Nem úgy, mint mi. A csoportmeccsek utáni két szünnapot kihasználva barátaimmal átruccantunk a Székelyföldre, és Sepsiszentgyörgyön egy idős úr nem akármilyen útravalót adott. Arra kért, mondjam meg a lányoknak, nyerjenek, mert az a székelyeknek tíz évre elegendő lendületet nyújt. Másnap, pár perccel a meccs lefújása után ettől a bácsitól kaptam az első SMS-t, mindössze két szóból állt. E kettőből: Köszönöm. Sírtam.
Mások is köszönték, mások is sírtak. Hisz a románok minden praktikát bevetettek, az első félidő hajrájában, amikor a mieink nekilódultak, még a villanyt is leoltották a Ghermanescu-csarnokban, de azon a napon kegyelmi állapotban kézilabdázott a magyar csapat, és 25-24-re diadalmaskodott. Másnap aztán a fináléban éppen úgy hat góllal vezettünk, mint bő két hónappal korábban Sydneyben, az olimpiai döntőben, néhányan el is sütötték a poént, nehogy megint ugyanúgy járjunk! Amikor fél perccel a duda előtt már az ukránok mentek eggyel, a lelátón egyesült „kis-magyar” és székely erők kővé dermedtek, a tribün kilencven százaléka pedig túláradó kárörömtől vigadott. Csakhogy Farkas Ági Pádár Ildi zárását kihasználva felemelkedett, és már púposodott is a háló. És azon az estén még csak nem is ez volt a legemlékezetesebb cselekedete. A 32-30-ra nyert hosszabbítás és a Európa-bajnoki cím megünneplése után már a buszon ücsörgött a társaság, amikor néhány hargitai és kovásznai magyar srác megpróbált magyar zászlóira autogramot kérni, a rendőrök azonban az indokoltnál határozottabb mozdulatokkal tartották távol őket. Farkas Ági ekkor magával cipelte a rendőrökhöz a tolmácsot, és arra kérte: mondja meg nekik, a fiúk velünk vannak, felszállhatnak a buszra is.
Hazai pályán, 2004-ben picit tartottunk is tőle, hogy a debreceni publikum miféle elégtételt vesz a románokon a középdöntőben, de a nemes bosszú feladata a csapatra maradt, és 31-25-ös sikerrel be is teljesedett. Az egyáltalán nem tündöklő dánok kifejezetten bosszantó meccsen azért
24-23-ra így is felülkerekedtek a mieinken, és a szövetség egyik vezető tisztségviselője, csak hogy tetézze a bajt, a sajtótájékoztatón arra utalt: talán nem is véletlen, hogy kikaptunk, így az elődöntőben az oroszok helyett a norvégokkal játszhatunk. Nem volt benne köszönet. Ők játszadoztak velünk, már a budapesti Papp László Sportaréna döbbent közönsége előtt. 44-29-es verést kaptunk, olimpián, vb-n vagy Eb-n soha nem intézték el így a magyar válogatottat. Amelynek dicséretére szóljon, hogy a bronzmeccsre összekapta magát, 29-25-re felülkerekedett az oroszokon, és végül mégis felkapaszkodott az Eb-dobogóra – mindmáig utolsó alkalommal.
Ennyi szubjektív kép után, zárásként következzen két adatsor. Az első a 2000 és 2010 közötti Eb-helyszíneket lajstromozza: Románia, Dánia, Magyarország, Svédország, Macedónia, Dánia–Norvégia koprodukcióban. A ciklikusság szembetűnő, hiszen a közép-európai és Balkán-régió Skandináviával váltja egymást. Nem véletlenül; az olimpiai kvalifikáció szempontjából értékes kontinensviadalt rendre elviszi észak, a „lepattanó” marad nekünk és a hasonszőrűeknek. A másik lista a magyar válogatott helyezéseit jeleníti meg, ugyancsak 2000-től: első, ötödik, harmadik, ötödik, nyolcadik. A tendencia itt is egyértelmű, a célkitűzés az idén is a nyolcba kerülés.
Ettől persze hiba lenne azt hinni, hogy a női kézilabda Európa-bajnokság nekünk nyolc.